Léna a minibuszon ült, és szorosan magához ölelte a gondosan átkötött dobozt. Odabent két házi sütemény lapult: egy meggyes almatorta és egy lágy mézes krémes. Ezeket a finomságokat szerette különösen az anyósa — Valentyina Pavlovna.
A férfiak a családban — a fiai és a férje — sosem emlékeztek a dátumokra, nem voltak figyelmesek az apróságokra. De Léna — egykori tanárnő, akinek becsületessége a csontjaiban lakozott — mindig törekedett arra, hogy melegséget tartson fenn a kapcsolatokban. Főleg a férje családjával. Akkor is, ha ez nem volt könnyű.
A telefonjára pillantott: május 1. Holnap lesz Valentyina Pavlovna születésnapja.
De Léna úgy gondolta: jobb előbb megérkezni. Segíteni, kitakarítani, virágot tenni vázába, együtt sütni valamit. Gyakran eszébe jutott, ahogy gyerekkorában a nagymamájához ment vidékre. Az a melegség, az a gondoskodó fogadtatás, ami minden látogatást ünneppé tett. Ezt az érzést akarta most ő is megajándékozni az anyósának. Azt szerette volna, hogy a nő érezze: fontos, szeretve van, nem feledkeztek meg róla.
A taxis kitette az öreg ház előtt. A kertkapu félig nyitva állt, mintha csak vendéget várt volna. Léna kopogott — nem jött válasz. Óvatosan belépett. A konyhából hang hallatszott. Férfihang. Tompa, ingerült:
— Mama, miért véded őt egyáltalán? Mindent tönkretett!
Léna megdermedt.
Ez Egor hangja volt.
Az ő hangja. De hát elvileg Vogyinba ment kiküldetésre! Három napra. Ezt mondta…
A szandálja nesztelenül ért a kerti ösvényre. Léna beljebb ment a kertben, és megállt a konyha nyitott ablaka alatt.
— Egor, ne heveskedj — szólt fáradtan Valentyina Pavlovna. — Léna jó ember. Sosem tudnék rosszat mondani róla. Minden család más. Te valaha szeretted őt… talán most is szereted?
— Elég, mama. Elváltunk. Ennyi. Nem akarok erről beszélni. Most Irinával vagyok, minden rendben van köztünk. Hagyd abba.
Csend. Nehéz, végtelen csend.
Léna úgy állt ott, mintha valaki belülről jeges vízzel öntötte volna le. Elváltak? Benyújtotta a válókeresetet szó nélkül, beszélgetés nélkül, ok nélkül? Mintha az életük csak egy cetli lett volna, amit ki lehet dobni?
Csak egy pillanattal később vette észre, hogy a sütemény kicsúszott a kezéből. A doboz a földre esett, kinyílt, és a meggyes töltelék szétfolyt az ösvényen — mint vér a tavaszi világos háttéren.
Léna leült a ház előtti fapadra. A keze remegett. Az arcát a tenyerébe temette. A könnyek még nem folytak — valahol mélyen, benn rekedtek, nem mertek előtörni.
A szél elsuhant mellette. A kert virágba borult. A nagymama nárciszai, az orgona, az első levelek. A levegő tele volt tavasz… és árulás illatával.
Néhány perccel később Valentyina Pavlovna megtalálta őt. Kilépett a házból, meglátta az összetört dobozt, a szétnyomódott süteményt, és a menyét, aki elveszetten üldögélt.
— Lénácska… — mondta halkan, mellé telepedve. — Mindent hallottál?
Léna hallgatott.
– Bocsáss meg… Nem tudtam, hogy ő is itt lesz. Azt hittem, holnap jössz – szólalt meg Valentina Pavlovna halkan.
– Azt mondta, elváltunk – suttogta Léna. – Én pedig nem is sejtettem, hogy ennyire rossz a helyzet.
– Voltak nehézségeitek… de hittem benne, hogy megoldjátok.
– Szóval talált mást – mondta ki Léna. – Én meg csak sütit hoztam, virágot, játszottam a „kedves menyet”…
Az idősebb asszony szorosan megfogta a kezét. Némán. Hosszan.
Csak azután suttogta:
– Te nem vagy hibás semmiben. Ő… ő eltévedt. A férfiak gyakran nem más nőhöz menekülnek, hanem önmaguk elől. A félelmeik, hibáik elől. Te jó ember vagy. Ne engedd, hogy máshogy gondolj magadra.
Aznap már nem beszéltek többet. Csak ültek egymás mellett. Valentina Pavlovna teát hozott, a kertben itták meg. Léna nem sírt. A könnyei belül maradtak, mint egy éretlen gyümölcs, amely még nem kész kiengedni a levét.
Másnap Léna mégis felköszöntötte az anyósát. Csak most már nem mint meny, hanem mint közeli, szeretett ember. Megölelték egymást, és abban a pillanatban Léna először érezte, hogy valami erő ébred benne. Nem a fájdalomból. Nem a sértettségből. Hanem a felismerésből: képes lesz ezt is túlélni.
Eltelt két hónap.
Léna lakást bérelt a városban, elhelyezkedett egy sajátos nevelési igényű gyermekeket segítő központban – zenét tanított. Csendesen élt. Szavak nélkül. Vádak nélkül. Fájdalom nélkül, amely korábban tépte a szívét.
Egy este csöngött a telefon. Valentina Pavlovna volt az.
– Lénácska, eljönnék hozzád. Kórházba kell mennem – vizsgálatok, leletek… Nem bánod?
Léna nem válaszolt azonnal. Csak mélyen lélegzett.
– Természetesen, jöjjön, mama.
Így talált Léna valódi édesanyára az életében – nem egy anyósra, hanem egy igazán közeli, szeretett emberre. Egorral többé nem tartották a kapcsolatot.
Egyszer mégis írt egy üzenetet: rövid volt – „Bocsáss meg. Tévedtem.”
Léna egyszerűen törölte azt. Nem haragból – nyugodtan, mintha valami távoli és felesleges dolog lenne.
Az élet ment tovább. A fájdalom lassan elmúlt, helyet hagyva a tiszteletnek – önmaga, a saját szeretete, az emlékek és annak az asszonynak az iránt, aki egykor a kertben megfogta a kezét.
Eltelt három év.
Azt a napot Léna már nem tragédiaként élte meg. Inkább új kezdetként. Onnantól számította élete második fejezetét: csendes, érett, jelentésekkel teli életet, amelyet korábban észre sem vett.
Már nem félt az egyedülléttől. Most már igazán élt.
Minden reggele egy teáskannával kezdődött a világos konyhában és egy enyhe mosollyal – a falon ott lógott egy gyerek kézműves ajándéka, amit egyik tanítványa készített. Kerek nap, kék ég, virágok, és az írás girbegurba betűkkel: „Lena Viktorovna, Ön a legkedvesebb.”
Nem ment férjhez újra. Nem azért, mert nem akart – hanem mert már nem kereste azt, akinek „kell lennie”. Megtanulta, hogy önmaga támasza legyen.
Valentina Pavlovna idővel igazán családdá vált számára. Amikor gondok kezdődtek a lábaival, Léna magához vette. Egy kis, otthonos hálószoba, kamillák a vázában, a nagymama karosszéke, hímzett takaró és egy cica a párkányon – mindez az ő közös életük részévé vált.
Egy nap Valentina Pavlovna halkan azt mondta:
– Tudod, Lénácska… Te olyan voltál nekem, mint egy igazi lány. Sőt, még több. A fiam elfelejtett, de te… te itt maradtál. Köszönöm neked.
Léna nem válaszolt. Csak még erősebben szorította meg a kezét.
Amikor Valentina Pavlovna elment – csendben, álmában, mintha az első hajnali fényekkel együtt oszlott volna szét –, Léna sokáig ült mellette. Sírt. Halkan, zokogás nélkül. Úgy, ahogy azokat búcsúztatják, akiket nagyon szerettek.
Aztán kiment a kertbe, elültetett egy orgonabokrot, és bejegyzést írt a füzetébe: „Mama. Tavasz. Köszönöm.”
Egy év múlva újra kopogtak az ajtón. Egy férfi állt a küszöbön – vékony, őszülő, aggódó tekintettel.
– Jó napot… Én Egor testvére vagyok. A nevem Pavel. Talán nem emlékszik rám…
– Emlékszem – bólintott Léna.
– Anya sokat beszélt magáról. Egészen a végéig. Maga… mindene volt neki.
– Ő is mindene volt nekem – válaszolta Léna határozottan, el nem fordítva a tekintetét. – Jöjjön be.
Sokáig nem mert leülni, idegesen toporgott.
– Tudom, milyen történet volt maga és a bátyám között… De egy dolgot szerettem volna mondani: köszönöm. Maga volt az anyám vigasza és példaképe. Mindig azt mondta: ha lett volna lánya, azt szeretné, ha olyan lenne, mint maga.
Léna könnyes szemmel mosolygott – melegen, hálásan.
– Köszönöm, hogy eljött. Az orgona kivirágzott. Megmutassam?
Kimentek a kertbe. A virágzó orgona pont olyan pompásan nyílt, mint azon a napon, három évvel ezelőtt.
Pavel óvatosan letört egy kis ágat, és Lénának nyújtotta.
– Az élet megy tovább, igaz?
– Igen – felelte ő. – Csak most már szeretettel. Feltételek nélkül. Félelem nélkül. Olyannak, amilyen.
Este Léna leült a zongorához. A gyerekek már elmentek, a házban csend volt. Az ujjai maguktól találták meg az ismerős akkordokat. Egy egyszerű, világos dallamot – azt, amit egykor Valentina Pavlovna kért tőle.
Miközben játszott, Léna ismét sírt. De ezek a könnyek mások voltak – a belső melegség könnyei, a szereteté, amely nem tűnt el.
És a bizonyosságé – hogy a helyes utat választotta.
