Líka és Miklós épp egy barátaiknál töltött vidám születésnapi összejövetelről jöttek hazafelé. Már rég beköszöntött a november. A halvány lámpafényben látszottak a hulló hópelyhek. Néha-néha enyhe szellő fújt, előre sodorva azokat.
– Micsoda szépség! – kiáltott fel a nő, elbűvölve az esti látványtól.
– Az bizony – értett egyet a férj, miközben átölelte Líkát.
Már egy darabot megtettek, amikor a feleség hirtelen megállt.
– Hallod? – kérdezte Miklóst.
– Hallom, egy gyerek sír – válaszolta ő, miközben körbenézett.
– Ilyenkor sétálnak kisbabákkal? Ez a sírás egészen újszülöttre vall – mondta nyugtalanul Líka. – Valahol itt van a közelben, de nem tudom pontosan, hol.
Megálltak, és a fiatal pár körülnézett.
– Talán arra! – mondta végül Miklós, és elindult a városi park felé. Ott, egy már hóréteggel borított padon feküdt egy csomag, ahonnan a sírás hallatszott.
– Milyen picike – suttogta Líka. – De hol vannak a szülei?
– Szerintem egyszerűen itt hagyták – állapította meg a férfi.
A nő óvatosan felemelte a gyermeket, aki azonnal megnyugodott.
– Kisfiú vagy kislány, ki bántott téged így? – csodálkozott Líka gyengéd hangon. – Micsoda szívtelen szülők hagyták itt ezt az apróságot a hidegben!
Nemsokára hazaértek. A nőt lefektette a kanapéra, kibontotta a takarót, és felkiáltott: egy kislány volt az, legfeljebb egy hónapos. Viseltes kising volt rajta, és egy ugyanolyan kopott, kilyukadt flanell takaróba volt bugyolálva.
– Sürgősen meg kell etetni, a pelenkáját pedig biztos már órák óta nem cserélték – mondta Líka aggodalmas hangon.
– Elszaladok, és veszek mindent – ajánlotta a férje.
– Vegyél tápszert, cumisüveget és pelenkát is – mondta a feleség, miközben karjaiban ringatta az átfagyott kicsit. Úgy tűnt, mindjárt elsírja magát.
Tizenöt perc múlva Miklós visszatért, és mindent megvett, amire szükségük volt.
– Itt vannak az eldobható pelenkák is, más most nincs – mondta, miközben a csomagot a felesége elé tette.
– Na, most szépen bepelenkázunk és megetetünk – örvendezett Líka, miközben gondoskodott a piciről. A bőre tele volt kipirosodásokkal. A nő gondosan bekente babakrémmel a testét, és tiszta pelenkát tett alá. A kislány mohón kezdte szívni a cumit, mintha már nagyon régóta nem etették volna.
– Be kellene jelenteni a rendőrségen, különben úgy tűnhet, mintha mi raboltuk volna el – javasolta Miklós. – Nem szeretnék a rendőrség látókörébe kerülni.
– Egyetértek veled – válaszolta Líka, miközben lefektette a jóllakott és elégedett kislányt aludni.
Kora reggel a lakásukban már ott voltak a gyámhatóság emberei és a rendőrök. Líka szorongva nézte, ahogy elviszik a kisbabát az otthonukból. Egyetlen éjszaka alatt annyira hozzánőtt ez az apróság, hogy az elválás most szívszorítóan fájt. Hét éve próbálkoztak gyerekkel, de sikertelenül. Egyszer Líka teherbe esett, de négy hónap után elvetélt. Azóta már nem is reménykedtek benne, hogy valaha szülők lehetnek. Talán ennek a kislánynak valóban nincsenek már szülei…
Miután egyedül maradtak, Líka és Miklós elgondolkodtak a kislány sorsán.
– Drágám, bárcsak még egyszer karomba vehetném őt! Olyan gyönyörű volt – mondta a nő.
– Tudod, nekem is tetszett az a kis felfordulás körülötte – válaszolta elgondolkodva Miklós, miközben az ablakon át nézett ki. A játszótéren kismamák sétáltak babakocsival. Képzeletben Líkát látta köztük, és mosolyogva nézett vissza.
Eltelt három hónap. A fiatal házaspár álma valóra vált. A hatóságoknak nem sikerült megtalálniuk Zsófia valódi szüleit. Líka és Miklós boldogok voltak. Megvettek a kislánynak mindent, amire csak szüksége lehetett: babakocsit, kiságyat, ruhákat, játékokat és még sok mást. Zsófia igazi kedvenccé vált. Líka most már büszkén sétálgatott a házuk udvarán a rózsaszín babakocsival, vidáman csevegve más anyukákkal a gyerekekről. Senkiben sem merült fel a legkisebb kétely sem: a nevelőszülők mindent megtesznek a kislányért.
Líka és Miklós valóban felnevelték Zsófiát. Tizenhét évesen aranyéremmel érettségizett, és pedagógiai egyetemre készült.
A ballagási bál után a család leült az ünnepi asztalhoz, hogy együtt megünnepeljék a nagy napot. Váratlanul kopogtak az ajtón.
– Majd én kinyitom, ti csak maradjatok – mondta mosolyogva Miklós, és elindult az előszobába.
Hamarosan mindenki láthatta, ahogy egy kissé ittas pár lépett be a nappaliba: egy férfi és egy nő. Arcátlanul beözönlöttek a szobába.
– Kislányom, gratulálunk az érettségihez! – mondta egy kócos nő, viseltes, megfakult szürke zakóban.
– Kislányom, Szvetocska, büszkék vagyunk rád! – bólogatott mellé a férfi, majd a tarkóját vakarta, mintha még keresné, mit is mondhatna.
– Kik maguk? – ugrott fel az asztaltól Zsófia. – Miért jöttek ide?
– Mi vagyunk az igazi szüleid, drágám – krákogta részeges hangon a nő. – Ők meg csak megtaláltak a parkban, egy padon, tizenhét éve.
– Anya, apa, ez mi? Valami rossz vicc? – nézett döbbenten Zsófia hol a jövevényekre, hol Miklósra és Líkára, akik egymásra pillantottak.
– Zsófia, ne hallgass rájuk. Mi vagyunk az igazi szüleid. Ezek meg csak részegesek, akik valószínűleg inni jöttek – mondta Miklós.
– Aha, szóval már italt is osztanak? – gúnyolódott Zsófia. – Micsoda mélyre süllyedés.
Ekkor Líka közbeszólt, könnyes szemmel mesélve el a történetet, hogyan találták meg a babát a parkban.
Zsófia döbbenten nézett rájuk, és majdnem elsírta magát. Összeszedve magát, határozottan kijelentette:
– Ha ez igaz, akkor azonnal tűnjetek el innen! – és az ajtó felé mutatott.
– Kislányom, miért vagy ilyen? Van ám néhány kistestvéred otthon – rekedt, cigarettától érdes hangon szólt a nő, miközben még jobban összeborzolta kócos haját. A férfi láthatóan zavarban volt, mintha nem is tudná, hol van, vagy milyen évszakot írunk.
– Jó, rendben. Akkor majd egyszer elmegyek hozzátok látogatóba – mondta Zsófia, csak hogy végre távozzanak.
A kócos asszony és a párja meghajoltak, majd végre elmentek.
Miklós fellélegezve zárta be az ajtót.
– Micsoda bűzt hoztak magukkal! – méltatlankodott Líka, és ablakot nyitott.
Zsófia kíváncsian fordult nevelőszüleihez:
– Mondjátok meg őszintén, igaz ez?
Az anyja lesütötte a szemét.
– Igen, kislányom – ismerte be az apja.
Ekkor elmesélték neki, hogyan találták meg a hóborította parkban, egy hideg padon, régi kis takaróba bugyolálva, és hogyan küzdöttek azért, hogy hivatalosan örökbe fogadhassák.
– Akkor… akkor én most még jobban szeretlek benneteket! – mondta Zsófia szinte zokogva. Hálásan ölelte át nevelőszüleit, és azt mondta, el sem tudja képzelni, mi történt volna vele, ha azon az estén nem bukkannak rá.
Az idő telt. A kellemetlen vendégek többé nem adtak életjelet magukról. Természetesen Szófia családja pontosan értette, miért jöttek. Az alkoholistáknak csak a pénz kell italra. Az a lány is csak azért kellett nekik, akit egykor sorsára hagytak – hátha segít… Talán pénzt ad. Szófia azonban másként gondolkodott. Nagyon nyomasztotta a gondolat, hogyan lehet az, hogy ilyen emberek gyerekeket hoznak a világra, majd semmit sem törődnek velük? Nyilvánvaló volt, hogy az efféle „szülőket” csak a gyerekek után járó támogatások érdeklik…
Eltelt néhány év. Szófia elvégezte tanulmányait, és tanárképző főiskolán kezdett dolgozni. Soha nem feledte, hogy valahol élnek még a vér szerinti testvérei. Egy napon úgy döntött, meglátogatja őket.
A megadott cím felé tartott, vele volt a barátja, Venjámin. Régóta jó viszonyban voltak, és a fiú megígérte, hogy segít neki. Hamarosan megérkeztek egy félig romos házhoz, amelyben valaki még lakott.
– Itt lenne? – kérdezte Venjámin, szája tátva maradt a döbbenettől.
– Úgy tűnik, itt – bólintott Szófia, és belépett az udvarra, amely legalább száz éve nem látott felújítást.
Bekopogtak az öreg, kopott faajtón. Fél perc múlva léptek hallatszottak a házból.
– Na, csak eszedbe jutottunk? – morogta ugyanaz a bozontos nő. – Na, gyere be. És ez ki? A vőlegényed? Ha az, akkor illene inni az egészségére.
– Igen, a vőlegénye vagyok, de nem inni jöttünk – mondta határozottan Venjámin a ház gazdasszonyának.
– Akkor miért? Legalább adjatok pár forintot a gyerekeknek, éhesek, nekem meg semmim sincs. Az apjukat egy éve temettük el – mesélte a nő.
A másik szoba ajtajában egy pár gyermekszem jelent meg.
– Ez nektek van – nyújtott át két nagy doboz édességet Venjámin. A gyerekek azonnal kikapták a kezéből, és eltűntek a szobájukban.
Az asztalnál egy sovány fiú ült. Félszegen nézte a vendégeket, és magába mélyedve gondolkodott.
– Ő a mi Misánk, ismerkedjetek meg. Félénk ugyan, de jó fiú. Arról álmodik, hogy tanulhasson – mormogta a bozontos nő.
Szófia és Venjámin odamentek hozzá.
– Ismerkedjünk meg! – mondta a lány, és kezet nyújtott. – Én a nővéred vagyok.
A fiú féloldalasan pillantott rá, majd vonakodva kezet nyújtott…
Misát magukkal vitték. Valóban okosnak bizonyult. Szófia szülei segítségével beiratkozott egy iskolába, és albérletet is kaptak neki a városban. Szófia és Venjámin naponta látogatták. Idővel a fiú felengedett, sőt, viccekkel szórakoztatta új családját.
Az alkoholista anyánál még két gyerek maradt – egyikük tíz, másikuk kilencéves volt. Szófia néha elcsípte őket iskola után, és nagy csomag élelmiszert adott át nekik. Nagyon sajnálta kisöccsét és húgát, mert az anyjuk elitta a kapott támogatásokat. Időnként meghívta őket magához, hogy legalább egy kis időre valóban gyereknek érezhessék magukat, és elfeledjék a gondokat. Venjáminnal elvitték őket moziba, vidámparkba, vagy csak sétáltak a parkban. Egy napon az anya belehalt az évek óta folytatott életmódjába.
Nikolaj és Lika jó szülőként híresültek el, és családjuk két új taggal bővült. Leginkább Koli és Szófia foglalkoztak a gyerekekkel – nekik volt több szabadidejük. Így nőtt fel Artyom és Vaszilisza a nevelőcsaládban. Elfeledték a szenvedésekkel teli gyermekkort, és normális emberekként léptek a felnőttélet küszöbére. Már kicsi korukban arról álmodoztak, hogy elmenekülnek abból a romos házból a bozontos anyjuk elől, de túlságosan féltek tőle. Álmuk végül magától vált valóra. Később Artyom és Vaszilisza tanultak, majd kiváló pszichológusokká váltak, saját rendelővel és sok pácienssel.
