Mása a kis pétervári lakásának ablakánál ült, és nézte, ahogy a szürke felhők egyre sűrűbben gyülekeznek a háztetők fölött. Huszonkilenc éves volt, és már rég beletörődött abba, hogy a szerelem másoknak való: azoknak, akik ragyogni tudnak a bulikon, vagy titokzatosan mosolyognak a metrón. Ő viszont teljesen hétköznapi volt – egy kis cégnél dolgozott marketingesként, imádta a fahéjas kávét és a magányos sétákat a parkban fülhallgatóval, ahol a zene helyettesítette számára a beszélgetéseket. A férfiak az életében ritka vendégként jelentek meg, csak némi zavart és egy üres csészét hagyva maguk után.
„Talán én egyszerűen nem vagyok az a típus, akit szeretni lehet” – gondolta, miközben tenyerére támasztotta az állát.
De a sors, mint egy öreg rendező, imádja a váratlan fordulatokat. Azon a szombaton Mása úgy döntött, megtöri a megszokott rituálét, és a park helyett elment a sarka közelében lévő kávézóba – egy kis helyre, fából készült asztalokkal és frissen főzött presszókávé illatával. Fahéjas lattét rendelt, elhelyezkedett az ablaknál, és ujjával mintákat rajzolt a bepárásodott üvegre, miközben az eső lustán kopogott a járdán.
Az ajtó hirtelen kivágódott a csengő éles csilingelésével, és a kávézóba szó szerint berontott egy fiú. Magas volt, kócos, sötét hajjal, és úgy nézett ki, mintha épp most veszített volna csatát egy felhőszakadással szemben: a dzsekije teljesen átázott, vízcseppek csorogtak a halántékán, és egy esernyőt szorongatott a kezében, amit láthatóan nem volt ideje kinyitni. Ügyetlenül rázta le a vizet a ruhájáról, miközben bocsánatkérően motyogott a baristának:
— Elnézést, nem akartam elárasztani mindent! Ez az eső a sarkon lesett rám.
A hangja meleg volt, enyhén rekedtes, és Mása önkéntelenül felnézett. A fiú elkapta a tekintetét és rámosolygott – olyan könnyedén és őszintén, hogy Mása azonnal elkapta a tekintetét, érezve, ahogy az arca áruló módon elpirul.
„Micsoda ostobaság” – feddte meg magát, visszatérve a kávéjához.
De egy perccel később a sors ismét közbelépett. A fiú, miközben megpróbálta elővenni a pénztárcáját, leejtette a telefonját – az tompa koppanással épp Mása asztala alá esett. Lehajolt, felvette, és visszanyújtotta neki, igyekezve, hogy ne nézzen túl hosszan a sötét szemeibe.
— Azt hiszem, ez a magáé — mondta halkan, szinte suttogva.
— Köszönöm! Maga az én megmentőm — válaszolta még szélesebb mosollyal, miközben átvette a telefont. — Sándor vagyok. Meghívhatom egy kávéra a segítségért? Vagy legalább leülhetek önhöz, amíg újra el nem áztatok valamit?
Mása tétovázott. Nem kedvelte a spontán ismerkedést, és nem bízott az olyan emberekben, akik ilyen könnyedén betörnek mások világába. De a fiú tekintetében nem volt semmi tolakodó – csak kíváncsiság és valami meleg, szinte gyermeki fény.
— Már van kávém — válaszolta végül, de amikor meglátta a fiú enyhén csalódott tekintetét, hozzátette: — De leülhet. Ha nem fél attól, hogy előadást tartok a marketingről.
Sándor felnevetett, és a nevetése ragadós volt. Rendelt egy amerikánót, leült vele szembe, és kirázta a hajából az utolsó esőcseppeket.
— Marketingelőadás? Ez kihívásnak hangzik. Egyébként egyszer megpróbáltam megtanulni tangózni. Az első órán ráléptem a tanárnő lábára. Azóta is biztos átkoz engem.
Mása nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
— Tangó? Komolyan? Az gyönyörű tánc. Miért hagytad abba?
— Hát… miután majdnem eltörtem a sarkát, azt mondta, hogy „két bal lábam van és nulla ritmusérzékem.” Nem vitatkoztam a profival — vont vállat Sándor, de a szemében szikrák táncoltak. — Te szoktál táncolni?
— Nem — rázta a fejét Mása. — Inkább csak szeretek nézni ki az esőbe és az élet értelmén elmélkedni.
— Akkor mi vagyunk az ideális páros — kacsintott Sándor. — Én rátaposok a lábakra, te filozofálsz. Együtt megnyithatnánk a furcsa tehetségek iskoláját.
Mása felnevetett – olyan őszintén, mint már rég nem. Mindenről beszélgettek: könyvekről (Sándor rajongott a sci-fiért, Mása a régi regényekért), arról, hogyan tévedt el egyszer egy erdőben Viborg mellett, vagy arról, hogy Mása unalmában szalvétákra rajzol. Az idő észrevétlenül telt, és még az eső is mintha elcsendesedett volna.
Amikor kiléptek a kávézóból, az ég már kezdett kitisztulni. Sándor hirtelen megállt és Mására nézett.
— Sétálunk egyet? Tudok egy helyet. Tetszeni fog, ígérem.
— Hová? — kérdezte Mása óvatosan, de a kíváncsiság erősebb volt.
— Majd meglátod — felelte rejtélyesen, és kinyújtotta a kezét. Mása nem fogta meg, de mellé lépett, érezve, ahogy valami halk dolog éled benne.
Fél óra múlva már a Néva rakpartján álltak. A szél apró hullámokat sodort a vízen, a távolban pedig hidak sziluettjei rajzolódtak ki. Sándor egy régi lámpaoszlopra mutatott a korlát mellett.
— Látod? Véletlenül találtam ezt a helyet éjjel. Itt mindig csend van, még akkor is, ha az egész város zajos.
Mása mélyen belélegezte a hűvös levegőt, és bólintott.
— Szép. Nyugodt.
De a csend nem tartott sokáig. Az ég ismét beborult, és perceken belül zuhogni kezdett – hirtelen, hidegen, széllel kísérve. Mása ösztönösen a legközelebbi eresz alá lépett, de Sándor elkapta a kezét.
— Várj! Táncoljunk!
— Tessék? — nézett rá döbbenten. — Itt? Az esőben? Komolyan mondod?
— Miért ne? — nevetett Sándor, és a hangjában annyi élet volt, hogy Mása megdermedt. — Gyerünk, csak egy tánc! Úgysem lát senki, csak a sirályok.
— Nem tudok táncolni — próbált kibújni, de a fiú keze meleg és határozott volt.
— Én sem! Ez lesz a mi stílusunk — és már forgatta is őt a nedves macskakövön.
Ez nevetséges és gyönyörű volt. Mása botladozott, nevetett, bőrig ázott, Sándor pedig egy dallamot dúdolt, amit épp akkor talált ki. Egymásra estek, csúszkáltak, de újra és újra mozgásba lendültek – mintha az egész világ leszűkült volna arra a nedves rakpartrészletre. Az eső verte a vállukat, a hajuk arcukra tapadt, a szívük pedig olyan hangosan vert, hogy elnyomta a víz zaját.
— Bolond vagy! — kiáltotta Mása, fulladozva a nevetéstől.
— És te gyönyörű vagy, amikor nevetsz! — kiáltotta vissza Sándor, és Mása hirtelen elhallgatott, átázva, mégis boldogan nézve rá.
Abban a pillanatban valami megváltozott. Mása, aki mindig félt kilépni a komfortzónájából, és rejtegette magát a világ elől, hirtelen szabadnak érezte magát. A szerelem – gondolta – nem a tökéletes randikról vagy rózsacsokrokról szól. Hanem a vizes tornacipőkről, egy nevetséges táncról, és arról az emberről, aki többet lát benned, mint te magadban.
Eltelt három hónap. Sándor és Mása most már gyakran sétálnak együtt – főleg, ha borús az ég. Ő türelmesen tanítja táncolni Mását – egyelőre kevés sikerrel, de annál több szeretettel. Mása pedig szalvétákra rajzol nekik apró történeteket. És minden alkalommal, amikor elered az eső, Sándor odahajol hozzá és azt suttogja:
— Na, táncolunk?
És Mása elmosolyodik, megfogja a kezét, és arra gondol: a szerelem, úgy tűnik, neki is megadatott – esőáztatta hajjal, fahéjas kávéval és azzal a szabadsággal, amiről korábban csak álmodott.
