— Tudom, hogy megcsalsz — Alexej hangja a dühtől remegett, de a szemében bizonytalanság villant.
Katya nem válaszolt azonnal. Az ablaknál állt, tekintete végigsiklott az esti városon, ahol sorra gyulladtak ki az utcai lámpák, mintha a benne lobogó tűzhöz igazodtak volna. Lassan megfordult, eligazított egy vállára hullott tincset, és hideg tisztasággal nézett rá.
— Emlékszel, hogy te magad romboltad le kettőnket? — a szavai olyan élesek voltak, mint az üvegszilánkok.
A kérdés ott maradt a levegőben, súlyosan, mint a vihar előtti csend. Alexej megdermedt; nem számított rá, hogy a vád visszafordul ellene.
Tizenöt évig voltak együtt. Alexej és Katya — a pár, akiket mindenki tökéletesnek tartott. Két gyerek, egy kényelmes ház a külvárosban, nyaranta tengerparti nyaralás. Az életük olyan volt, mint egy jól megírt filmforgatókönyv: munka, iskolai értekezletek, családi vacsorák.
Valaha a szerelmük lángolt. Huszonévesen Alexej nem tudta levenni a szemét Katyáról. Ő volt számára minden — múzsa, álom, életértelem. Ok nélkül hozott neki virágot, hosszú leveleket írt, esőben várta az egyetem előtt. Esküvő, a lányuk, majd a fiuk születése — ezek voltak közös történetük boldog fejezetei.
De az évek még a legszínesebb festményeket is kifakítják. Alexej a karrierjébe merült. Harminchét éves korára egy IT-cég fejlesztési igazgatója lett.
— Ezt értünk teszem, a családért — mondogatta, miközben éjfél után ért haza.
De az igazság az volt, hogy egyre távolodott Katyától. Üzleti utak, megbeszélések, véget nem érő telefonhívások. Kimerülten tért haza, ahol csak a megszokott ritmus várta: házi feladat, mosás, vacsora. Katya mindent kézben tartott — otthon, gyerekek, munka. De Alexej számára többé nem volt nő. Háttérré vált, akár a nappali bútorai.
Aztán megjelent Veronika. Fiatal, merész, szikrázó tekintettel. A csapatában dolgozott, mindig tökéletes manikűrrel és könnyed mosollyal. A csodálata táplálta Alexej egóját. Eleinte ártatlan kávés beszélgetések voltak, aztán éjjeli üzenetek, majd titkos vacsorák és hotelszobák „üzleti utak” címszó alatt.
— Semmit sem jelent — győzködte magát. — Katya nem fogja megtudni, és én nem akarom tönkretenni a családot.
Veronika olyan volt számára, mint egy korty friss levegő. Mellette újra élőnek, erősnek, szabadnak érezte magát. Katyával minden a mindennapokról szólt. Egyre ingerlékenyebb lett:
— Miért nem törődsz már magaddal? Miért van mindig rendetlenség otthon?
Katya próbálta elmagyarázni:
— Elmerülök a teendőkben, Ljósa. Gyerekek, munka, háztartás — minden rám hárul. Te meg valahol máshol vagy, én pedig itt maradtam egyedül.
De a szavai elvesztek Alexej közönyében. Két világban élt, azt gondolva, mindent kézben tart.
Katya véletlenül jött rá a megcsalásra. Egy üzenet villant fel a telefonján, mikor Alexej kiment a szobából. Nem rendezett jelenetet, nem kiabált. Csak hallgatott, és figyelte, ahogy a férje továbbra is játssza a tökéletes férjet. Valami eltört benne. Az Alexej, akit szeretett, idegenné vált — mintha hazugságba mártották volna, és most minden porcikája át lenne itatva vele.
Arra számított, hogy Alexej maga vallja be, de ő hallgatott. Ekkor Katya változni kezdett. Nem miatta — saját magáért. Új ruhák, edzőterem, barátnős találkozók. Újra megtanult nevetni. A szeme újra csillogott, de Alexej ezt észre sem vette. Túl elfoglalt volt Veronikával.
Eltelt egy év. A szenvedély Veronika iránt kihunyt — minden kiszámíthatóvá, unalmassá vált. Alexej úgy döntött, ideje „visszatérni” a feleségéhez. Feltűnt neki, hogy Katya megváltozott: elegáns ruhák, könnyed smink, magabiztos járás.
„Miattam igyekszik” — gondolta elégedetten, mint aki győzött.
De egy este, amikor Katya az asztalon hagyta a telefonját, Alexej meglátott egy üzenetet:
„Várlak a kávézóban. Mint mindig, hétkor.”
A feladó neve: „Max”.
A düh elöntötte. Berontott a hálószobába:
— Ki ez, Katya? Kivel levelezel?
Katya enyhe mosollyal nézett rá:
— Tudni akarod? Akkor kezd magaddal. Mesélj Veronikáról.
Alexej meghökkent. Azt várta, hogy Katya magyarázkodni kezd majd, de ehelyett kihívóan nézett rá.
— Megcsalsz engem? — préselte ki magából.
— Emlékszel, hogy te magad romboltál le minket? — válaszolta halkan, de minden szava csapásként hatott.
Nem tudta, mit mondjon. Minden felfordult a fejében. Ő akart az lenni, aki megbánást tanúsít, aki bocsánatot kér. De most úgy érezte, sarokba szorították.
Katya átment egy másik szobába, őt magára hagyva. Először értette meg, mekkorát tévedett. A hazugságai, a megcsalásai, a közönye — ezek nem puszta hibák voltak. Ezek tudatos döntések, amelyek szétrombolták a közös világukat.
Este leültek beszélgetni.
— Van valakid? — kérdezte Alexej, félve a választól.
— Igen — felelte nyugodtan. — Makszim. Ő nőként lát engem, nem háziasszonyként. Meghallgat, támogat, és nem hazudik.
— Ez bosszú? — Alexej ökölbe szorította a kezét.
— Nem, Ljósa. Ez az élet. Te a saját utadat választottad, én is a magamét. Nem bosszút állok. Egyszerűen csak boldog akarok lenni.
Nézte őt, és rájött: örökre elveszítette. Katya ott volt, de már nem az övé.
Nyolc hónap telt el. A válás csendben zajlott, botrány nélkül. A gyerekek Katyával maradtak, de Alexej hétvégente láthatta őket. Minden alkalommal, amikor elhozta őket, észrevette, mennyire sugárzik Katya. Rátalált önmagára — új, erős, szabad lett. Makszim mellette állt, és úgy tűnt, boldog vele.
Alexej pedig egyedül maradt. Próbált új kapcsolatokba menekülni, de minden üresnek tűnt. Éjszakánként újraolvasta régi üzeneteiket, felidézte Katya szavait: „Emlékszel, hogy te magad romboltál le minket?”
Egy nap, amikor a kihalt lakásban ült, a kezébe akadt egy régi fénykép — ő és Katya a tengernél, fiatalon, szerelmesen. Nézte Katya mosolyát, és először sírt. Nem önsajnálatból, hanem annak felismerésétől, hogy minden lehetett volna másképp is.
De az idő nem hozza vissza azt, amit elveszítettünk. Katya továbblépett, egy új élet felé. Ő pedig ott maradt az út szélén, kezében tartva annak a romjait, amit saját maga pusztított el.
És legbelül tudta: Katya nem egyszerűen elment. Ő felszállt, mint egy madár, akit kiszabadítottak a kalitkából — abból a kalitkából, amit Alexej maga épített neki.
