– Na és mikor akartál végre mindent elmondani nekem? – a fiú gyűlölettel a szemében nézett a megdöbbent Natashára.
– Gleb, kisfiam, mi van veled? Mi történt?
– Mindent tudok… anya.
Az utolsó szót a fiú szinte az anyja arcába köpte.
– Na, mesélj csak, én is szeretném tudni – próbálta tréfára venni a dolgot Natasha, és közelebb lépett, hogy átölelje a fiát.
De a fiú elhúzódott tőle, mintha fertőző lenne, vagy képes lenne bántani a saját gyerekét.
– Glebuska, kisfiam, mi történt?
– Menj innen, látni sem akarlak – a fiú gyorsan levetkőzött, és bement a szobájába.
Bármennyire is próbálkozott, Natasa nem tudott eljutni hozzá – a fia nem nyitotta ki az ajtót, és Natasha úgy érezte, hogy Gleb sír.
– Istenem, legalább magyarázd el, mivel vádolsz engem, végül is? Gleb! Mi ez a viselkedés, mint valami finom kisasszonyé? Azt hittem, az én fiam egyenes és érett ember…
– Tényleg? – az ajtó kivágódott, a fia ott állt vörösen, ziláltan – Én is azt hittem, hogy az én… anyám őszinte és… és szeret engem, de te…
Natashát megütötte az a szó: „anya”. Tizennégy év alatt a fia sosem nevezte így. És most… Fájt. Fájt és megalázó volt.
De Natasha összeszedte magát – végül is, kettőjük közül ő az, aki felnőtt.
– Akkor is… próbáld meg elmagyarázni.
– Mindent tudok, nekem… nekem… apa mindent elmondott.
– Ááá, szóval innen fúj a szél. Na, és mit mondott neked az apukád?
– Mindent… hogy leadtál engem az árvaházba, és mindent… mindent elmondott, érted?
– Értem hát, hogyne…
– És akkor mi van? – A fiú zavartan nézett Natashára – Te most… még csak meg sem próbálsz védekezni?
– Én? Nem, nincs mivel védekeznem. Tudod, talán igazad van – én egy semmirekellő anya vagyok… Azt hiszem, az apáddal jobb dolgod lesz. Elmesélek most neked valamit…
Aztán… aztán segítek összepakolni, és elküldelek az újra megtalált, olyan jó, kedves, szerető apukádhoz.
Én meg, mint egy rossz anya, boldogan fogok élni magamnak.
A fiú némán nézett az anyjára…
Mióta Gleb apja újra megjelent az életükben, Natasha úgy érezte magát, mint aki lőporoshordón ül.
A volt férj hirtelen úgy döntött, hogy kapcsolatot akar a fiával, és Gleb megváltozott, szinte rá sem lehetett ismerni.
– Hol is kezdjem… Ülj le, fiam, ezt két szóban nem lehet elmesélni…
– Nem akarok semmit hallani, te… te… aljas vagy.
– Nem! Muszáj lesz meghallgatnod engem, fiam, mondtam, hogy ülj le. Még kicsi vagy ahhoz, hogy ilyen vádakat vágj a fejemhez.
Meghallgattad az apád verzióját – nem tudom, miket beszélt neked, de most hallgasd meg az enyémet is.
Én egy látszólag rendezett családban születtem, és semmi nem utalt arra, mi vár ránk. De a szüleim elváltak.
Az apám új szerelmet talált, és azóta sem beszélek vele.
Az anyám… nos, ő bizonyítani akarta apámnak és mindenkinek, hogy ő még mindig „jó partinak” számít, hogy ő egy igazi királynő.
Elkezdtek megjelenni az új „apák” az életemben, egyik a másik után, anyám pedig egyre lejjebb csúszott.
Túl korán megtudtam mindent a felnőttek életéről – olyasmit, amit egy gyereknek nem szabadna ismernie.
Végül árvaházba kerültem.
Voltak nagyszüleim, nagybátyáim, nagynénéim, de… mégis árvaházba kerültem.
Anyám megesküdött, hogy leszokik az italról, észhez tér, és hazavisz engem…
Betartotta az ígéretét, tényleg hazavitt, de én magam mentem vissza az árvaházba. Megengeded, hogy ne mondjam el, miért?
Megpróbáltam elfelejteni az egészet, azóta nem tartom a kapcsolatot egyetlen rokonunkkal sem. De te is tudod jól, mindig csak ketten voltunk, te meg én.
Nem szenvedek emiatt, egyszerűen csak élek.
Szóval visszakönyörögtem magam… Felvettek. Baba Katya – ugye tudod, hogy ő nem a vér szerinti nagymamád?
Gleb bólintott, és Natasha folytatta:
– Ő ott dolgozott, és nagyon meglepte, hogy egy tizenhárom éves lány egyedül jelent meg. Beszélgetett velem, én elmondtam neki mindent, így kerültem vissza az árvaházba, immár másodszor – és ezúttal egészen az érettségiig ott maradtam.
Anyám egyszer sem jött el. Egyetlenegyszer sem. Megvolt a maga „jó kis családja”, ő már megszenvedte a magáét… Így fogalmazott. Én pedig csak az előző életére emlékeztettem – meg hát… mindegy is.
Szóval, Baba Katya, vagyis Jekatyerina Fjodorovna jóvoltából kitűnőre végeztem az iskolát, bekerültem az egyetemre, ott találkoztam az apáddal. Az utolsó évemet jártam, és közben pincérnőként dolgoztam – nyilván te is érted, hogy senki nem tartott el engem.
Koleszban laktam.
Az igazi nagymamádnak – apád anyjának – nem kellett egy csavargó. Így nevezett, amikor megtudta, hogy két évet árvaházban éltem.
De összeházasodtunk, és megszülettél te. Aztán, amikor fél éves voltál, az apád megunta, hogy férj legyen, és kijelentette, hogy elmegy. Vagyis inkább azt mondta: nekem kell elmennem.
Hova?
Ez senkit nem érdekelt. Egyszerűen menj el, és vidd magaddal a fiadat.
Később a volt anyósom „kegyesen” megengedte, hogy maradjak még két hétig, míg a kisfia a szerelmével pihen valahol.
Akkor még azt hittem, hogy milyen jó és kedves asszony. Hogy megsajnált. Hogy törődött velem.
De engem soha senki nem sajnált igazán…
Bejártam a várost, munkát kerestem – de ki vesz fel egy pályakezdő fiatalt tapasztalat nélkül, karján egy csecsemővel?
Visszamentem a régi munkahelyemre pincérnőnek, de a főnök nem engedte, hogy bejárjak a gyerekkel – vagyis veled.
Könyörögtem az anyósomnak, hogy hadd hagyjam ott a fiamat – téged – nála, amikor műszakban vagyok. De elzavart.
Apukád valószínűleg már bemutatott a „kedves nagymaminak” is, igaz?
Már biztosan könnyek között ölelgetett a drága nagymama, amikor meglátta az imádott unokáját – teljesen elfeledve, hogy ugyanazt az unokát régen ki akarta dobni a lépcsőházba, ha én nem tűnök el, mielőtt a kedvenc kisfia – a te apukád, Glebuska – hazaér.
És akkor… akkor elindultam veled a karomban – bele a vízbe. Hát mi mást tehettem volna?
Azt gondoltam, egy csapásra véget vetek mindennek – elviszem a bűnt, majd én válaszolok érte, de az én kis fiam, az én angyalkám, ő mennybe megy. Akkoriban így gondolkodtam.
Ott álltam a hídon, a víz szürke volt, hideg. Te csendben voltál, én szorosan öleltelek.
Ekkor jött egy hajléktalan, megragadta a karomat… és azt mondta: „Ne bolondulj meg, lány, nincs olyan, hogy kilátástalan helyzet.”
Amikor felébredtem, elmentem a parkba, leültem veled a padra, és a fejem végre tisztán működött.
Néztem a napocskámat, és arra gondoltam: miért vagyok én ilyen egoista? Magamat sajnálom, jaj, szegény én, senki nem szeret. De mi van a fiammal? Az én kisfiam, ő az én egész világom.
Ezt gondoltam, és rögtön megvolt a terv, elmentem Katya nénémhez, ő sokszor helyettesítette nekünk anyát. Nem, ő nem volt valami különösen kedves, de különleges volt. Ha egyszer segíteni kezdett, nem hagyta félbe.
Mindent elmondtam neki, és ő beleegyezett, hogy segít intézni téged az árvaházba.
Amikor volt egy szabad perc, rohantam hozzád, alig tudtunk egymástól elszakadni, úgy kapaszkodtunk egymásba, mintha értettél volna mindent. Én sírtam, és bocsánatot kértem tőled, kértelek, hogy tarts ki.
„Anyu visszajön,” – suttogtam neked.
Két munkát végeztem, aztán a lány, aki velem dolgozott, mondta, hogy sok pénzt lehet keresni bogyógyűjtéssel, és hogy ő egy másik országba készül.
Habozva gondolkodtam… de már nem volt mit veszíteni, és Katya néni is támogatta, azt mondta, hogy hallott már ilyen lehetőségről, az ő szomszédja is úgy keresett pénzt a fia esküvőjére, hogy autót vett neki, és már szinte összehozott neki egy lakást, és én elmentem.
Három hosszú évig rabszolga voltam, de megcsináltam.
Mi megcsináltuk.
Később veled is jöttem, emlékszel, hogy a főnök engedte, nem emlékszel talán…
Kellett a pénzünk, hogy saját lakásunk legyen.
Visszajöttünk, Katya néni minket is szeretettel várt, két hétig nála laktunk, gyorsan találtunk lakást, mondom, „mi”, mert együtt voltunk, mindig. Te meg én.
Együtt.
Aztán… elhelyeztem téged az óvodában, elég jól beszéltél angolul, ezért volt egy kis angol orientációd, de te? Igazán elhitted, hogy ez genetika? Hogy így beszélsz angolul? Csak én akkor még nem voltam felkészülve arra, hogy mindent elmondjak neked, és te még kicsi voltál, szóval csak mondtam valamit, ami először eszembe jutott…
Én pedig munkát találtam a szakmámban, így éltünk, nem panaszkodtunk… Nem volt rossz, igaz, fiam?
Nem mentem férjhez, hogy senki ne bántsa a kisfiamat. Bár szülhettem volna még gyereket, de féltem, hogy olyan leszek, mint az anyám…
Amúgy ő él, és most is elég gyakran zavar engem a kedvességeivel, de számomra ő már senki…
Akárcsak a te apád a saját anyukájával.
Mit akar tőlem? Azt hiszi, hogy ha gyerekeskedik veled, elfelejtem, hogy tartozik a gyerektartással?
Már egy másik oldalról is megismertettem veled, igaz, fiam?
Mindent elmondtam, ne vádolj engem olyasmivel, amit nem tettem.
Szerinted a kedvenc nagymamád szerint én egy csavargó vagyok, egy nyomorult. Én egy elhagyott ex vagyok, egy rossz anya…
Nem lepődöm meg, hogy a fiam is apja és a nagymama oldalán áll. Hát, mi legyen… elég nagy vagy már, fiam, mert csak egy felnőtt fiú, egy férfi tudja úgy szembesíteni az anyját a bűneivel.
Mindent elmondtam, fiam.
Most itt maradok a konyhában, amíg te összeszeded a dolgaidat, és felhívom az apádat – fáradtan mondta Natasha –, örömmel fogom értesíteni, hogy mostantól ő veled fog élni, mert ő olyan jó, nem küldte el a fiát az árvaházba. De te nem kérdezted meg a papádat… hogy miért nem volt ott akkor? Aaa… hát menjetek csak.
Belső üresség és hatalmas fájdalom érzése tört rá.
Gleb – az egyetlen ember az életében, nem, ő nem akarta, hogy gonosz mostohaanyává váljon, nem akarta megosztani a fiát senkivel. Szerette volna, hogy a fia egy tisztességes férfivé váljon, hogy férjhez adja, hogy szeresse a feleségét, mint egy lányát, és vigyázza a unokákat…
De hát…
Natasha lassan elindult a konyhába, a telefonját keresve, hogy felhívja a volt férjét, könnyek homályosították el a szemét.
– Anya, anyukám… ne, kérlek, ne hívd fel, bocsáss meg, drága… anya… Azt hittem, hogy ez csak egy álom, anya… emlékszem… sok – sok bogyót… Ezért nem eszem őket, igaz?
– Igen – mondta Natasha halkan…
Mindketten nagyon sírtak.
– Bocsáss meg, anya, én ilyen vagyok… nem tudom magam megbocsátani… Ahogy gondolkozom, a kis anyukám, egyedül a nagyvárosban, egy kisbabával a karján… bocsáss meg, anya…
Natasha magához ölelte a kisfiát, aki már felnőttként is ott volt vele…
Este már hallotta, hogy Gleb telefonált valakivel.
– Nem, bocsáss meg, már régóta terveztük anyával, hogy elmegyünk erre a koncertre… nem, azt hiszem, anyu nem fogja engedni, ne hívd fel.
Tudod, te annyira hirtelen jöttél az életembe, természetesen örülök neki, de… apu… csináljunk egy kis szünetet, bocsáss meg… most anyuval kell beszélnem, és igazából… én fogok hívni.
– Fiam – Natasha belépett a szobába –, talán ne így, éppen apád, bocsánat, véletlenül hallottam.
– Anya, majd én döntök, rendben? – mondta Gleb komoly hangon, majd, mint kisgyerek, kérte anyját, hogy olvasson neki egy mesét.
– Miről? – nevetett Natasha. – A kisfiúról, aki az ujjával játszott?
– Nem, anyukám, a fizika téma nehéz, és te olyan jól elmagyarázod…
