Vaszilij Szergejevics már harmadszor hallotta megcsörrenni a telefonját a zsebében. Végre elengedte beosztottait, a női börtön munkatársait, és gyorsan felvette a telefont.
– Halló?
Először csend volt a vonalban, majd fiának óvónője ingerült hangja hallatszott:
– Vaszilij Szergejevics, már nem először hívom önt!
Azonnal elhallgatott, érezve, hogy hibázott.
– Bocsásson meg, Ilona Danyilovna, értekezletem volt, nem tudtam válaszolni. Történt valami?
– Természetesen történt, de semmi komoly. Kosztyának felment a láza. Csak megfázás, de nem maradhat a csoportban, nehogy megfertőzze a többi gyereket. Azonnal el kell jönnie érte, és hazavinnie. Már egy órája az orvosi szobában van.
– Ilona Danyilovna, kérem, értse meg, én is dolgozom, nem tudok csak úgy elszabadulni…
– Ez már nem az én problémám, Vaszilij Szergejevics. Ha nem sajnálja a fiát, aki egyedül ül az orvosi szobában, akkor tegye, ahogy jónak látja – válaszolta Ilona Danyilovna olyan határozottsággal, amely néha már a nyerseség határát súrolta.
A szülők ezt megbocsátották neki, mert a gyerekekkel egészen más volt – gondoskodó, gyengéd, mindegyikhez úgy viszonyult, mintha az édesanyjuk és nevelőjük lenne. A gyerekek imádták a fiatal óvónőt, otthon állandóan azt tárgyalták, mit mondott vagy kit dicsért meg Ilona Davüdovna. Okosak, jól neveltek és összetartóak voltak a csoportjában nevelt gyerekek – igazi család volt számára.
Vaszilij Szergejevics sietve felkapta a kabátját, kirohant az irodából, és odaszólt Ritának:
– A bölcsibe megyek Kosztyáért. Megbetegedett. Nem hozhatom be a munkába, elintézem, és jelentkezem.
Még azt sem hallotta, mit válaszolt Rita utána – csak gondolatban felsóhajtott, megértve, hogy mindent rohanva csinál, ahogyan Tamara halála óta mindig. Mintha attól félne, hogy ha megállna, elérnék a gondolatok róla.
Tamara és Rita barátnők voltak, együtt kerültek ebbe a munkahelyre. Tamara az ellátási osztályon dolgozott.
Amikor Vaszilijt ide helyezték, Ritának már volt férje és gyereke. Egy év múlva Vaszilij és Tamara összeházasodtak, és a férfi nem hitt a szerencséjének. Az élet kegyes volt hozzá – tízévesen egy szerető család fogadta örökbe, ami ritkán fordult elő ilyen korú gyerekeknél.
Nevelőanyja taníttatta, így Vaszilij be tudta fejezni az iskolát, továbbtanult és leszerelt a katonaságtól. Néhány év munka után áthelyezték ide, ahol új élete kezdődött Tamarával.
Amikor Kosztya megszületett, Vaszilij Szergejevics majd kicsattant a boldogságtól. Tréfálkozott Tamarával, aki nevetve „bolondocskának” nevezte, miközben küldte pelust teregetni. Az élet mese volt, egészen addig, amíg Tamara meg nem betegedett.
Először csak enyhe rosszullétnek mondta, de Vaszilij észrevette, hogy rohamosan kezd fogyni. Ő maga jelentette be orvosi vizsgálatra, miközben hároméves Kosztyát keresztmamájára, Ritára bízta. Pár nap múlva a klinikáról hívták, hogy egyedül menjen be, és ne szóljon semmit a feleségének. Akkor értette meg, hogy a mese véget ért. Az orvos közölte: túl késő, Tamarából már csak néhány hónap van hátra, talán még fél év sem.
Mikor Vaszilij hazaért, Tamara egy pillantással megértette.
– Az orvosnál voltál, ugye? – kérdezte nyugodtan.
Vaszilij bólintott, szíve szorult össze a fájdalomtól.
– Így talán jobb is – mondta Tamara szomorúan mosolyogva. – Már nem tudtam, hogyan mondjam el neked.
– Szóval te is tudtad? – kérdezte döbbenten, nem értve nyugalmát.
– Az ember nem tudhat mindent – felelte Tamara szomorú mosollyal. – De érzem. Az eredményekből is ki lehet következtetni. Már nincs sok hátra – suttogta halkan Tamara, mire Vaszilij lehajtotta a fejét, és sírni kezdett.
Két hónappal később Tamara meghalt. Alig egy héttel Kosztya negyedik születésnapja előtt. Ketten ünnepeltek, és amikor Vaszilij lefektette megözvegyült fiát, akkor tört ki belőle először a zokogás Tamara halála óta.
Másnap a bölcsődében Ilona Danyilovna fogadta. Talán az ablakból észrevette, hogy jön.
– Vaszilij Szergejevics, tudom, hogy nehéz magának. Egyedül neveli Kosztyát, de a fiú iránti felelősség odafigyelést követel – mondta szigorúan.
Vaszilij önkéntelenül elmosolyodott a nehézségek ellenére. Ilona Danyilovna bár tudott szigorú lenni, a gyerekeket imádta, és anyaként bánt velük.
Amikor Vaszilij a karjába vette Kosztyát, a fiú megkérdezte:
– Apa, hova megyünk most? Haza?
– Nem is tudom, kisfiam. Dolgozni nem vihetlek, otthon egyedül nem hagyhatlak. Fogalmam sincs, mit csináljak…
Vaszilij körülnézett, mintha attól tartana, hogy Ilona Danyilovna a közelben van, és suttogva megkérdezte:
– Mi lenne, ha egyedül maradnál otthon? Néznél meséket? Megpróbálnék korábban hazajönni.
Kosztya ravaszul elmosolyodott:
– És ha felmenne a lázam, vagy kedvem támadna gyufával játszani? Gyerekek nem maradhatnak egyedül!
Vaszilij elmosolyodott: biztos volt benne, hogy Kosztya nem nyúlna gyufához, de a láz gondolata elgondolkodtatta.
– Igazad van. Úgy tűnik, magammal kell vigyelek dolgozni, és Ritára bízlak.
Kosztya rémülten összevonta a szemöldökét:
– Csak ne Rita néni! Ő rögtön a lányaihoz küld, és ők utálnak engem, olvastatnak velem!
Ritának két lánya volt, a kisebb alig fél évvel volt idősebb Kosztyánál, de mindkettő állandóan parancsolgatott és „nevelni” próbálta őt, mintha játékszer volna.
– Van másik terved? – kérdezte Vaszilij mosolyogva.
Kosztya bólintott, miközben kibújt a sáljából:
– Apa, hívd el Lena nénit!
– Lena nénit? Ki az? – csodálkozott Vaszilij, nem is értette rögtön, kiről van szó.
– Apa – mondta Kosztya komolyan, katonásan megállva – a Szakolova fogvatartottat.
Vaszilij halványan elmosolyodott, majd elkomorult. Szokolova nem valami súlyos dolog miatt került börtönbe, egyszerűen rosszkor volt rossz helyen, és rossz emberekkel. Emiatt nem ítélték el túl szigorúan, és a bánásmód is enyhébb volt vele. Engedélyezték, hogy segítsen a tiszteknek – takarítson, főzzön, kisegítsen az orvosi szobában és a konyhán. Gyakran küldték Vaszilijhoz is, és soha egyetlen panasz sem érkezett rá, így az elöljáróság is szívesen bízott rá feladatokat.
Ám az ötlet, hogy a fiát rábízza, túl váratlanul jött. Vaszilij nem tudott dönteni, ezért felhívta Ritát, bízva benne, hogy jó tanácsot ad. Rita figyelmesen végighallgatta, majd óvatosan válaszolt:
– Nem szokványos megoldás, de tényleg, Léna nagyon rendes lány. Soha nem láttam tőle semmi helytelent. Egyetlen szabályt sem szegett meg, mindig példamutatóan viselkedett. Jó, Vaszilij, hozd el. Beszélgetünk vele.
Húsz perccel később megszólalt az ajtócsengő. Léna állt az ajtóban, tekintetében enyhe félelem tükröződött.
– Jó napot, történt valami, Vaszilij Szergejevics? Hiszen tegnap mindent kitakarítottam és megfőztem.
– Nem, minden rendben van, Léna – nyugtatta meg Vaszilij. – Csak… egy kis helyzet állt elő. – Egy pillanatra megtorpant. – Kosztya beteg lett, de nem tudok vele otthon maradni – ellenőrzés jön, rengeteg a dolgom. Ha megkérnélek, hogy maradj vele…
Léna elmosolyodott, kissé megkönnyebbülve:
– Természetesen, ne aggódjon, minden rendben lesz.
Vaszilij kissé megnyugodva bólintott, majd átadta neki a gyógyszereket és az óvodából kapott instrukciókat.
– Itt le van írva, mit hogyan kell beadni. Elérhető leszek, hívni foglak.
– Ne aggódjon, Vaszilij Szergejevics – mosolygott Léna, s Vaszilij magában azon gondolkodott, mennyi fény és jóság van benne, ami elveszhetett volna, ha más közegbe kerül.
Annyi munkája volt, hogy kénytelen volt túlórázni. Kétszer telefonált: először, hogy érdeklődjön. Előbb Léna vette fel, majd Kosztya, aki lelkesen mesélte, hogy „medvéset” játszanak.
– Medvéset? Az milyen? – csodálkozott Vaszilij.
– Hát apa, a medvék csak esznek meg alszanak. Meg morognak, ha valami nem tetszik nekik. Én is eszem, bár nem nagyon akarok, főleg amikor gyógyszert kell bevenni. És alszom is.
Vaszilij elmosolyodott – magától biztosan nem jutott volna eszébe ilyen trükk, hogy rávegye a fiát a gyógyszer bevételére. Másodszorra azért telefonált, hogy jelezze: késni fog.
– Minden rendben, a hőmérséklete kicsit megemelkedett, de már lement. Most jól van, játszik – mondta Léna.
– Igyekszem, egy-másfél óra.
Három óra múlva ért haza. Halkan lépett be, feltételezve, hogy Kosztya már alszik. A hálószobából halk ének szólt – Léna altatódalt dúdolt. Vaszilij megdermedt a felismeréstől. A dallam ismerős volt – ugyanazt énekelte egykor az anyja. Olyan volt, mintha a dal a magyar és az örmény nyelv határán lenne, s a gyermekkora része volt. Ott állt az előszobában, és visszafojtotta a könnyeit.
Amikor az ének elhalt, Léna kilépett a szobából, és megpillantva őt, megtorpant.
– Ismeri ezt a dalt? – kérdezte csodálkozva Vaszilij.
Léna szomorúan elmosolyodott:
– Anyám énekelte nekem, amikor kicsi voltam. A szöveget már nem emlékeztem pontosan, de a dallam mindig bennem élt. Egyszer elhatároztam, hogy megkeresem ezt a dalt – ez volt az egyetlen kapocs köztem és az anyám között, akinek a nevét sem tudom. Háromévesen vittek be az otthonba, és ott találtam rá véletlenül egy régi könyvtárban, ahová szinte senki nem járt.
– Tehát te… nevelőintézetből vagy? – kérdezte Vaszilij, maga sem értve, miért ilyen halk a hangja.
Léna vállat vont:
– Nem teljesen. Voltak nevelőszüleim, de három év után visszaadtak. Aztán újra örökbe fogadtak, de ők is lemondtak rólam. Így történt ez többször is.
Vaszilij nehezen kapott levegőt.
– Léna, nagyon köszönöm – mondta halkan.
– Nincs mit, Vaszilij Szergejevics. Ha bármire szüksége van, mindig szívesen segítek – válaszolta visszafogottan, mielőtt távozott.
Vaszilij sokáig ült a konyhában, feldolgozva a hallottakat. Eszébe jutott a saját múltja – őt és a nővérét egy tűzeset után vitték be az otthonba, amelyben mindenki más odaveszett. Már az elején eltaszította a nővérét, őt okolta mindenért, bár semmi köze nem volt a tragédiához. Azóta nem is látták egymást, és Vaszilij mindig kerülte a gondolatot is.
Rápillantott a telefonjára, és elszántan tárcsázta Rita számát.
– Rita, tudom, hogy késő van, de lehetne valahogy felgyorsítani Szokolova ügyét? Megkérem Timofejevet, és egy órán belül itt lesznek a papírok.
Készített magának egy nagy bögre kávét, hosszasan ült a dokumentumok fölött, majd az ablakhoz lépett és a saját tükörképét nézte. Másnap jelentést nyújtott be, és készen állt arra, hogy mindent elmagyarázzon a feletteseinek, amikor behívták.
– Vaszilij Szergejevics, mi történik?
Vaszilij, tudva, hogy magyarázatra lesz szükség, mély levegőt vett:
– Csak egy kis időre van szükségem. Meglátom, mit tehetek – mondta halkan. – Magam is intézetben nőttem fel, tudom, hogyan törheti meg az embert a sors.
Léna ügyét újravizsgálták, miután új körülmények kerültek napvilágra. Ez számára valóságos sokk volt – már rég beletörődött, hogy befolyásos emberekkel szemben esélytelen harcolni. Egy ilyen ember juttatta rács mögé is: sikkasztással vádolta, hogy eltussolja a saját ügyeit. Egy hónappal később azonban nemcsak enyhítették az ítéletét, hanem teljesen felmentették.
A kapunál Vaszilij Szergejevics és Kosztya várta őt.
– Maga? Történt valami? – kérdezte csodálkozva Léna.
Vaszilij mély levegőt vett.
– Igen, Léna, történt valami. Látod… Bocsánatot kell kérnem tőled. Egykor az otthonban én kértem, hogy senki ne tudja meg: testvérek vagyunk. Bocsáss meg, ha tudsz. Ha akkor tartottuk volna a kapcsolatot, talán nem kerültél volna ebbe a helyzetbe…
Léna nem tudta visszatartani a könnyeit.
– Tehát igaz… Az ápolónő nem hazudott nekem – suttogta, miközben letörölte a könnyeit. – Nincs miért megbocsátanom, Vaszilij, a legfontosabb, hogy te és Kosztya itt vagytok. A többi nem számít.
Fél évvel később Léna örömmel és vidáman táncolt Vaszilij és Ilona Danilovna esküvőjén, boldogan, hogy az ő élete – és a testvéréé is – végre értelmet és boldogságot nyert.
