Igen, pár nappal ezelőtt megkapta a fizetését. De a pénz nagy részét már el is költötte. Kifizette a közüzemi számlákat (bár késve), félretett a következő havi óvodai díjra, vett a fiának téli csizmát, törlesztette a hitelét, és bevásárolt. És ennyi, alig maradt néhány apró.
Ha ez egy átlagos hónap lett volna, talán nem lett volna olyan vészes. De december volt, és közeledett az újév. Katya tudta, hogy idén nem lesz semmiféle csoda.
A szobában a fia, Jegor aludt. Ő, aki annyira vágyott egy robotra, amit a Télapótól kér. Az a robot alig kétezer rubelbe került, de Katya számára ez az összeg is elérhetetlen volt.
Sosem gondolta volna, hogy egyszer ilyen nehéz helyzetbe kerül. Még két évvel ezelőtt is minden csodálatos volt. Hármasban éltek, férjével és kisfiukkal. Volt stabilitás, jövőbeli tervek. Aztán a férje nagy hitelt vett fel, hogy elindítsa saját vállalkozását — biztos volt benne, hogy mindent kiszámolt. De mindent kiszámolni lehetetlen. És ő sem számolt azzal, hogy az emberek halandók.
Egy téli balesetben halt meg — elveszítette az irányítást az autó felett. Katya a férje halála után nemcsak az autót és a lakást örökölte meg, hanem az óriási adósságait is.
Az autót eladta, így legalább egy részét sikerült kifizetnie. A többi viszont továbbra is a nyakán maradt.
Katya nem keresett túl sokat, ezért fizetésének nagy részét hiteltörlesztésre kellett fordítania. A maradékból pedig épphogy megélt.
Már arra is gondolt, hogy eladja a lakást, de még nem szánta rá magát. Ha kifizetné az adósságot, csak egy szoba maradna neki belőle. Elköltözni a saját lakásából egy közös bérlakás egyik szobájába – ez lenne élete legrosszabb döntése.
És mintha ez nem lenne elég, Katya anyja is megbetegedett. Korábban még segített neki anyagilag, de most Katyának kellett pénzt keresnie a gyógyszerekre, mert az anyja nyugdíja nem volt elég.
Katya már egy éve nyomorban élt. Ruhát és cipőt csak használtan vett, élelmiszert kizárólag akciósan. És arról álmodott, hogy eljön majd az a nap, amikor végre kifizeti a hitelt.
Fél új munkát keresni is. A mostaniban legalább időben el tudja hozni a gyereket az óvodából, és senki sem szól rá, ha gyakran van táppénzen. De hogy egy új munkahelyen mi lenne, azt nem tudja. És ijesztő bármin is változtatni, ha nincs mögötted senki.
Szerencsére ott volt neki a csodálatos kisfia, Jegor, aki — bár még kicsi volt — mindent értett. Sosem kért semmit az anyjától. Pedig Katya sokszor látta, hogyan nézegeti a játékokat és az édességeket a boltban.
A fizetéséből Katya mindig próbálta egy kicsit megörvendeztetni. Vett neki egy tábla csokit, vagy egy kis játékot. Arról álmodott, hogy egyszer mindent meg tud majd adni a fiának. De amíg ez a hitel a nyakán van, ez teljesen lehetetlen.
Jegor hitt a Télapóban, és őszintén remélte, hogy megkapja tőle azt a robotot. Katya pedig tudta, hogy vagy el kell mondania a hatéves kisfiának, hogy valójában ő az, aki az ajándékokat hozza, nem a Télapó, vagy látnia kell a csalódottságot a szemében. Mert akárhogy is számolt, sehogy sem jött ki az a plusz kétezer rubel. Ha legalább a csizma nem szakadt volna szét…
És azt is tudta, hogy az összes gyerek hatalmas édességcsomagot kap majd újévre, míg Jegornak csak egy kis zacskó cukorka jut. Azt is hónapok alatt gyűjtötte össze, minden hónapban egy-egy darabot félretéve a fizetéséből.
Ez az élet szörnyen nehéz volt. Még két évig kellett fizetni a hitelt. Ami azt jelentette, hogy még két évig kell lemondania mindenről. És hamarosan jön az iskola — Katya pedig rettegve gondolt arra, mennyi mindent kell majd megvenni. Már most el kellene kezdeni gyűjteni rá, hogy szeptemberre meglegyen minden szükséges dolog.
Egy héttel újév előtt Katya és Jegor elmentek a boltba. Az asszony próbált minél ritkábban vásárolni, hogy ne költsön feleslegesen, ezért mindig nagyobb mennyiségű élelmiszert vett egyszerre.
Most viszont újév közeledett, és épp megjött az előleg. Valamit mégiscsak kellett venni az ünnepi asztalra.
És mintha csak a sors űzne vele tréfát — épp az ő boltjukban állt ki az a bizonyos robot! Amint Jegor meglátta, azonnal odaszaladt hozzá.
– Ilyet kértem a Télapótól! Ő biztosan meg fogja hozni, ugye?
Katya legszívesebben elsírta volna magát. Kiszámolta: újévig összesen négyezer rubelje maradt. Ennyiből kell kihúzni a következő fizetésig, megteríteni az ünnepi asztalt, és venni legalább valami kis ajándékot Jegornak. Ez a kétezer rubeles robot nem fért bele a költségvetésbe. De hogyan mondja ezt el a fiának?
– Nem tudom, Jegor… Talán – mormolta Katya.
– Anya, veszünk tortát újévre?
– Veszünk – mosolygott rá. Igen, drága mulatság, de Jegor évente csak kétszer lát tortát. Legalább a legolcsóbbat meg kell venni.
Járták a boltot, olcsóbb termékeket keresve. És mintha szándékosan így történt volna: elfogyott a mosópor és a mosogatószer is — mintha amúgy sem lenne elég kiadás újév előtt. Katya még az anyját is szerette volna egy kis teával megajándékozni. Mostanában különösen nehéz neki.
A számolgatástól már szédült a feje. Legszívesebben elköltené azt a négyezer rubelt mindenre, amit csak szeretne. De tudta, hogy ezt nem teheti meg. Felelős legalább Jegorért, akit etetni kell a következő fizetésig.
– Anya, nézd, a Télapó! – kiáltott fel hirtelen Jegor.
Katya hátrafordult, és egy csapat fiút látott. Az egyikük valóban be volt öltözve Télapónak. Valószínűleg valamilyen buliba tartottak — erre utalt a kosarukban lévő étel és ital is.
Mielőtt Katya bármit is mondhatott volna, Jegor odarohant hozzá.
– Télapó bácsi, szia! – kiáltotta hangosan. Mindenki a boltban odafordult és mosolyogni kezdett. Katya felsóhajtott. Ki tudja, hogy fognak reagálni ezek a fiúk?
A srác, aki be volt öltözve Télapónak, egy pillanatra mozdulatlanná dermedt.
– Én vagyok az, Jegor! Emlékszel rám? Írtam neked az ajándékról!
De a fiú ügyesen feltalálta magát.
– Á, Egor! Persze hogy megismertelek! Üdvözöllek!
– Hurrá! Anya, megkapta a levelemet! Biztosan ő fogja nekem azt a robotot ajándékozni! – mutatott Egor a kirakatra.
Katya megdermedt. Ilyen helyzetre egyáltalán nem számított.
– Persze, hogy megkaptam – mosolygott a fiú, majd találkozott a tekintete a zavarban lévő Katyáéval.
– Télapó, kérhetnék még valamit…?
Katya érezte, hogy itt a vég. Talán tényleg kölcsön kell kérnie valahonnan. De hogyan fogja visszafizetni?
– Természetesen, mit szeretnél?
– Nekünk anyával nincs elég pénzünk – válaszolta Egor már halkabban. Katya azon nyomban elpirult. Legszívesebben eldobta volna a kosarat, felkapta volna Egort, és elszaladt volna. – Tudnál nekünk valami finomságot is ajándékozni szilveszterre?
A fiúk összenéztek. Katya újra magához tért, és odalépett Egorhoz.
– Kicsim, szerintem a Télapónak rengeteg dolga van. Hiszen tudod, milyen sok gyereknek kell ajándékot vinnie, igaz? Ne zavarjuk tovább, jó?
– Jó… – húzta el a száját a fiú. – Köszönöm, Télapó! Mindig hittem benned! Még akkor is, amikor a bölcsis Lenka azt mondta, hogy nem is létezel, össze is vesztem vele! Pedig szeretem!
Mielőtt Egor még többet mondott volna, Katya gyorsan elvitte onnan, és odasúgta a fiúknak: – Elnézést…
Még sokáig járkáltak a boltban. Katya képtelen volt összeszedni a gondolatait. Nem tudta, mit tegyen. Vegyen fel újabb adósságot, csak hogy a fia boldog legyen, vagy már most szembesítse a kíméletlen valósággal?
A kasszáknál hosszú sorok álltak. Bár még egy hét volt szilveszterig, az emberek már most bevásároltak. Nyilvánvaló, hogy a mai világban az üzletek polcai nem ürülnek ki az utolsó pillanatban, de az emberek láthatóan még mindig ettől tartottak.
Amikor Katya végre kifizette a termékeket, és a kijárat felé indult, meglátta ugyanazt a fiúcsapatot. Kínosan érezte magát. Nem Egor miatt – hiszen ő csak egy gyerek volt – hanem mert vadidegenek bepillantást nyertek az életének nehézségeibe.
Gyorsan tovább akart menni, de az a fiú, aki a Télapónak volt öltözve, utánuk szólt.
– Ó, Egor, pont téged vártalak!
– Engem? – kérdezte a fiú izgatottan.
– Igen, téged. Arra gondoltam, hogy nem fogok tudni minden gyerekhez eljutni újév napján, ezért már most elkezdtem kiosztani az ajándékokat. Tessék, ez a tiéd!
Katya szeme elkerekedett. Az ismeretlen fiú épp azt a robotot nyújtotta Egornak, ami kétezer rubelbe került!
– Ez nekem van? – kérdezte Egor hitetlenkedve.
– Neked, persze! Te szeretted volna, nem igaz?
Egor hevesen bólogatott, és a mellkasához szorította a robotot.
– Ja, és itt a másik része az ajándéknak.
A fiú elővett egy szatyrot a kosarukból, és Katyának nyújtotta.
– Ez az ünnepi asztalra való.
– Kisfiam, vigyázz a cuccainkra – kérte Katya, és kicsit félrevonta. Aztán a fiúhoz lépett.
– Elnézést, de nekem nincs pénzem minderre…
– A Télapó sosem kér pénzt, hát ezt nem tudta? – mosolygott a fiú.
– Nem fogadhatom el – tette hozzá Katya halkan. – Ez mind nagyon drága.
– Ez csak egy kis karácsonyi csoda – válaszolta az ismeretlen. – Minden rendbe jön, csak higgyen benne.
Aztán a barátaival együtt elment.
Otthon Katya kicsomagolta a szatyrot, és drága élelmiszerek kerültek elő. Még kaviár is volt benne – olyasmi, amit utoljára akkor evett, amikor a férje még élt, és minden rendben volt az életükben.
Nem bírta tovább, sírva fakadt. Talán tényleg ez a kis karácsonyi csoda hiányzott neki – valami, ami új erőt ad. Ami segít hinni abban, hogy képes lesz mindent megoldani.
És meg is oldotta. Hamarosan ismerősei ajánlottak neki egy jobb munkát, és ő – minden félelme ellenére – elfogadta. Azonnal könnyebb lett. És amikor végül sikerült kifizetnie a hitelt, az élete teljesen rendbe jött.
És amikor később újra nehézségek jöttek, mindig eszébe jutott az a nap, egy héttel újév előtt. Az az este, amikor ő maga is hinni kezdett a Télapóban. És abban, hogy a csodák igenis léteznek. És hogy bármennyire nehéz is az élet, sosem szabad feladni – mert ha valamit nagyon akarunk, az előbb-utóbb teljesül. Ahogy akkor is, amikor Egor annyira vágyott arra a robotra.
