A gyász olyan váratlanul tört be a boldog család életébe, hogy szinte hihetetlen volt. Tegnap még minden rendben volt. Az anya otthon volt a legkisebb fiával, az apa jól keresett, a középső lány iskolába járt és elkezdett zongorázni tanulni, a legidősebb pedig felvételt nyert az egyetemre. Mindenki szerette egymást, törődtek egymással, együtt pihentek. Aztán egyetlen nap alatt minden összeomlott.
A szülők elmentek vásárolni. A legidősebb lány, Nadja vigyázott a kisebbekre. Miközben Vera leckét írt, Timur megpróbálta összerakni a karikatornyot.
– Nem jó, először a sárga karika kell. Hol van a sárga?
A két éves kisfiú boldogan mutatta a kék gyűrűt.
– Nem, – mosolygott Nadja. – Ez kék, a sárga meg itt van!
És abban a pillanatban, amikor a karika a helyére került, megcsörrent a mobiltelefon.
A következő másodpercben pedig Nadja torkából felszakadt egy sikoly.
– A szüleik meghaltak, sajnálom…
Ez a mondat még sokáig visszhangzott Nadja fülében. Olyan hétköznapi hangon hangzott el, mintha nem is valami szörnyűséget közöltek volna éppen.
Nadja, Vera és Timur szülei balesetet szenvedtek. Frontális ütközés nagy sebességnél. Egy vakmerő sofőr áttért a szemközti sávba, és árván hagyta a gyerekeket.
Ami ezután következett, az minden ember rémálma. Tamara néni, az anya húga segített a temetésben. Vera depresszióba esett, és senkivel sem akart beszélni. Csak Timur nem értett sokat az egészből, de állandóan Nadját rángatta, és kérdezte, hol van anya. Ettől mindig könny szökött Nadja szemébe.
A temetés lezajlott, és vele együtt megérkezett a felismerés is, hogy a jövőre kell gondolni. Bármennyire is szeretett volna Nadja belemerülni a gyászába, tudta, hogy döntéseket kell hoznia.
És ekkor óriási teher szakadt rá. Nagykorú volt, és rámaradt a testvére és az öccse. Bár Vera már tízéves volt, és elég önálló, Timurnak éppen csak betöltötte a kettőt. Még óvodába sem járt.
Nadja egyetemre járt, tanult. És valljuk be, ennyi idősen még nem állt készen arra, hogy anyaszerepbe lépjen.
Vera továbbra is depressziós volt, és vele nehéz volt bánni. Timur nyűgösködött, mert az anyját akarta. És bár jogilag felnőttnek számított Nadja, valójában ő maga is még gyerek volt.
És még pénzre is szükség volt. Persze, ha gyámságot vállal, jár valamennyi támogatás, de az aligha lenne elég hármuknak.
Nem akarta otthagyni az egyetemet. Olyan keményen dolgozott azért, hogy bejusson. Most meg úgy tűnt, hiába volt minden erőfeszítése?
De ha nem hagyja ott a tanulmányait, akkor hogyan boldoguljon? Gondoskodnia kell a kisöccséről, és még dolgoznia is kellene valahol.
Nadja éjszakákon át nem aludt. Csak gondolkodott és gondolkodott… Átkozta azt a sofőrt, aki elvette tőlük a szüleiket, és ezzel együtt elrabolta a gyerekek boldog gyermekkorát, tőle pedig az ifjúságát.
Egy héttel a temetés után Nadja feladta. Elment a nagynénjéhez, remélve, hogy az segíteni fog.
– Tamara néni, én nem tudom pótolni nekik a szüleiket. Vállald te a gyámságot, én pedig segítek, amiben csak tudok. Vigyázok rájuk, elviszem az oviba, sétálok velük.
Tamara néni tétovázni kezdett. Nem számított ilyen beszélgetésre.
– Nadjenka, hát hogyan vállaljak én még kettőt? Nekem is három gyerekem van, velük is épphogy boldogulok. A legkisebb most ment óvodába, én pedig most álltam vissza dolgozni. És akkor megint itthon kellene maradnom, hogy Timurral foglalkozzak.
– Beírathatnánk egy magánóvodába, ha nem veszik fel a bölcsibe – javasolta Nadja. – Dolgozni fogok, én fizetem az óvodát.
– Sajnálom, de nem tudom vállalni – mondta ki végül Tamara néni.
– Legalább Timurt vállald el! – könyörgött Nadja. – Verával valahogy elboldogulok, rá legalább nem kell állandóan felügyelni. Mondd meg nekem, hogyan lehet tanulni és egy kisgyereket nevelni egyszerre? Senki nem fog segíteni!
– Tudom, hogy nagyon nehéz neked. És az egyetlen tanácsom az, hogy add be őket állami gondozásba.
– Ezt most komolyan mondod? – rémült meg Nadja.
— Komolyan mondom. Tönkretennéd az egész fiatalságodat, és később még meg is gyűlölnéd őket. Az otthonban legalább meglátogathatod őket, biztosan lehet majd úgy intézni, hogy néha haza is hozhasd őket. Nadinka — mosolygott Tamara néni —, nagyon sajnállak. És biztos vagyok benne, hogy senki nem fog elítélni. Még nagyon fiatal lány vagy, nem tudsz elbírni ekkora terhet. Én sem. Szóval nincs más lehetőséged.
Nadja hazafelé menet komolyan elgondolkodott Tamara néni javaslatán. Nagyon kimerült volt. Lelkileg teljesen kiégett, és hamarosan kezdődött volna az egyetem is. Otthon maga volt a rémálom! Még visszamenni sem akart. Vera, aki már mosolyogni is elfelejtett, Timur, aki egyre nyűgösebb lett. És mindenki elvárt tőle valamit, mintha ő lenne a legerősebb. De ő nem volt az. Ő is épp most veszítette el a szüleit. Hogyan birkózzon meg mindezzel? Talán igaza van Tamarának – ha Nadja feláldozza az életét, lehet, hogy később megutálja a testvéreit.
És milyen anya lenne ő? Ő csak a nővérük, semmi több. Talán az otthonban jobb ellátásban részesülnének. Legalábbis Nadja ezt próbálta elhinni.
Hazament. Timurra megkérte a szomszédot, hogy vigyázzon. Miután elbúcsúzott az alkalmi bébiszittertől, leült a kanapéra, és azon töprengett, hogyan mondja el Verának a döntését. Hogyan magyarázza el, hogy nincs ereje felnevelni őket.
A könnyei végigfolytak az arcán. Timur odament hozzá, és felmászott az ölébe.
— Ne sírj — mondta, miközben hozzábújt. — Szeretlek.
E szavak nem vigasztalták meg, csak még jobban fájt tőlük a szíve. Ekkor lépett ki Vera a szobájából. Az elmúlt napokban alig szólt pár szót.
Leült Nadja mellé a kanapéra, majd ő is hozzábújt.
— Ugye nem hagysz el minket? – kérdezte halkan.
És akkor Nadja megértette, hogy egyszerűen nem teheti meg. Nem lehet boldog úgy, ha a szeretett testvérei egy intézetben élnek. Mindannyiuknak nehéz, mind elveszítették a szüleiket. Most van a legnagyobb szükségük egymásra. Támogatásra, biztonságra.
— Nem, természetesen nem hagylak el titeket. Megigénylem a gyámságot. Remélem, jóváhagyják.
Nadja munkát vállalt. A gyámságot megkapta, és a gyerekek vele maradhattak.
Reggelenként elvitte Timurt az óvodába, ahol szerencsére befogadták a bölcsődés csoportba. Esténként Vera ment érte, mert Nadjának tanítás után azonnal dolgoznia kellett. Vera megetette a kisfiút, lefektette, majd késő este Nadja is hazaért.
Nagyon nehéz volt. De összefogtak, és sosem panaszkodtak.
Nadja befejezte az egyetemet, elhelyezkedett. Ettől kezdve minden könnyebb lett, és Timur is megnőtt, már iskolára készült.
Amikor Tamara néni meglátogatta őket, mindig meghatódott, milyen összetartók és erősek. Nadja sosem mesélt senkinek a korábbi beszélgetésükről, és gyomra összeszorult, mikor Tamara dicsérte őket. Hiszen ő volt az, aki javasolta, hogy adják be a gyerekeket az intézetbe, és sosem segített igazán. Mindent hárman értek el: Nadja, Vera és Timur.
Amikor Nadja megismerkedett a leendő férjével, már az elején elmondta neki, hogy két gyereke van. Igen, a testvérei – de ő lett az édesanyjuk, és ők az elsők az életében.
Amikor Nadja férjhez ment, Vera már egyetemen tanult. Más városban lakott, csak látogatóba jött haza. Timur viszont Nadjával és a férjével élt, és a férfi nagyon jól fogadta őt. A kamasz fiú boldog volt a férfi figyelmétől. Hiányzott neki ez az oldal az életéből. Most viszont volt horgászat, céllövölde, közös programok.
Egyszer, mikor Vera látogatóba jött, ezt mondta:
— Nagyon hálás vagyok neked, nővérkém. Most vagyok annyi idős, mint te voltál, amikor a szüleink meghaltak. El sem tudom képzelni, hogy te akkor hogyan bírtad el ezt a felelősséget.
— Csak úgy tűnik, hogy nem vagy erős — mosolygott Nadja. — Az emberben akkor születik meg az erő, amikor meg kell védenie a szeretteit. És sosem tudjuk, milyen erősek vagyunk valójában. Meg hát nekem volt segítségem is — te és Timur mindig támogattatok, sosem panaszkodtatok.
— Csak nagyon féltünk, hogy téged is elveszítünk — vallotta be Vera.
Nadja soha, egyetlen percig sem bánta meg a döntését. Amikor megszülettek a saját gyerekei, rémülten gondolt vissza arra, hogy valaha el akarta vinni testvéreit az intézetbe. Sosem tudta volna megbocsátani magának. És örült, hogy volt ereje szülővé válni számukra.
