– Mila, késni fogok a munkából. Ma van a srácok születésnapja, kiderült… meg is kínáltak valamivel, nem tudok volán mögé ülni – jelentette be Dima, amikor felhívta Milát a munkanap végén.
– De megbeszéltük, hogy elviszel bevásárolni!
– Menj el egyedül.
– De hogyan viszem haza a csomagokat egyedül? Nem fog menni… – esett kétségbe Mila. Törékeny lány volt, és akármennyire is igyekezett volna, képtelen lett volna annyi ételt hazacipelni, amennyi a szilveszteri asztalhoz kellett.
Idén Mila különösen izgult. Azt tervezte, hogy a szilvesztert a barátjával, Dmitrijjel tölti, akibe már régóta szerelmes volt. Végre együtt voltak, Dima bemutatta őt a barátainak is, és úgy döntöttek, hogy bérelnek egy nagy lakást a belvárosban, hogy méltóképp ünnepeljék meg az újévet.
A társaságban csak három lány volt, így a szilveszteri vacsora előkészítése az ő vállukra nehezedett. Megbeszélték, ki mit főz, és elosztották a bevásárlást. Mila nagyon szerette volna lenyűgözni a barátja ismerőseit a főzőtudományával, így örömmel vállalta a feladatokat. A többi lány nem nagyon akart főzni, ezért Mila vitte a legnehezebb és legidőigényesebb részt. Óriási bevásárlólista gyűlt össze, és hogy ne legyen annyira nehéz, Dima vállalta, hogy elviszi autóval. De végül kiderült, hogy ivott, és nem hajlandó vezetni.
Mila, mint felelősségteljes lány, már felkészült a vásárlásra, és a körülmények ellenére egyedül ment el a boltba. De nem mérte fel az erejét. Amikor megvette a rengeteg élelmiszert, rájött, hogy fizikailag képtelen mindent hazavinni, és majdnem elsírta magát. Teljesen tehetetlennek érezte magát: csúcsforgalom volt, hóvihar, dugók. A taxira rettenetesen sokat kellett várni.
– Dima… nem tudom, mit csináljak – hívta fel őt, amikor rájött, hogy nem boldogul egyedül.
– Hívj taxit – javasolta ő.
– Hívtam! De nem jön autó. Dugók vannak, pánik… a sofőrök lemondják a rendelést. Már negyven perce itt állok a bevásárlókocsival!
– Mila, mégis mit csináljak? Munkában vagyok, nem tudok odamenni! Te mindig mindent túlbonyolítasz. Mehettél volna holnap is, vagy holnapután. – A háttérben nevetés hallatszott.
– Nem mehettem. Megígértem, hogy elkészítem a híres tortát, amihez több nap kell – mondta Mila elcsukló hangon. – Ráadásul már mindent megvettem! Nem fogom visszavinni! A buszra meg nem engednek fel egy ekkora kocsival.
– Jó. Felhívom a haverokat. Úgy tudom, Kolja a közelben bérel lakást – válaszolta Dima, és bontotta a hívást. Mila ott maradt a bevásárlóközpont közepén. Szerencsére körülbelül tizenöt perc múlva Dima visszahívta.
– Beszéltem vele. Várj ott.
– Mennyi ideig kell várni?
– Nem tudom. Itt a száma – Dima átküldte a barátja elérhetőségét. – Figyelj, merül a telefonom… visszahívlak.
Mila már válaszolni sem tudott, mert megszakadt a vonal. Sóhajtott, leült a legközelebbi padra, és várt. Mila nem volt az a típus, aki nyomul vagy erősködik. Csak ült, és bízott benne, hogy Kolja majd felhívja, amikor megérkezik. De eltelt még fél óra. A telefonja is kezdett lemerülni, így végül ő tárcsázott.
– Halló?
– Szia… itt Mila.
– Ó, végre! Az egész plázát körbejártam, kerestelek! Dima nem adta meg a számod… az ő telefonja meg „nem elérhető”.
– A szökőkútnál vagyok.
– Hmm.
– Tudod, ott, ahol a szupermarket van.
– Te melyik plázában vagy?
Mila megmondta a nevét, Kolja pedig káromkodott.
– Azt már elhagytam. Dima azt mondta, egy másikban vagy.
– Az messze van innen?
– Nem. Tizenöt perc és ott vagyok. Megvársz?
– Milyen opcióim vannak? Persze – felelte Mila, és ismét leült. Már többször megbánta, hogy egyedül indult el a boltba.
Szerencsére Kolja nem hazudott. Mila messziről meglátta, amint siet felé.
– Itt vagyok! – intett neki, Kolja pedig elmosolyodott.
– Bocsánat…
– Miért?
– Hogy megvárakoztattalak.
– Ugyan már. Nem te vagy a hibás.
– Mennyi szatyrod van… te jó ég! – Koljának is alig sikerült megemelnie a csomagokat. – Mehetünk?
– Legalább egyet hadd vigyek!
– Nem kell. A lányoknak nem szabad nehezet cipelni.
Látszott, hogy Koljának nagyon nehéz, de elszántan vitte a szatyrokat.
– Hol a kocsi?
– Ott…
– Ez az?
– Igen… – Kolja kicsit zavarban volt. Az ő autója egyszerűbb volt, mint Dima menő járgánya. De Milát egyáltalán nem érdekelte, mivel mennek. Annyira elfáradt, hogy boldogan huppant be az ülésbe és elmosolyodott.
– Megmondod a címet?
– Persze. Indulhatunk.
Kolja segített Milának felvinni a csomagokat a negyedik emeletre. A régi házban nem volt lift.
– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg.
– Kérhetek egy pohár vizet? – Kolja kimerült volt. Fájt a háta, a kezei sajogtak. A szatyrok rettenetesen nehezek voltak, a lépcsőzés pedig borzalmas.
– Tessék – Mila kedvesen nyújtotta át a vizet, de nem hívta be vendégségbe. Gondolatban már a konyhában járt, a szilveszteri recepteknél, és közben nagyon aggódott Dima miatt is. Vajon hogy van? Hazaér-e autó nélkül?
– Akkor én megyek? – kérdezte Kolja, amikor látta, hogy Mila álmodozik.
– Persze. Még egyszer köszönöm.
– Ugyan, nincs mit. Ha még valamire szükséged lenne…
– Már mindent megvettem – mosolygott Mila, és Kolja elköszönt, majd elhajtott.
Dima csak másnap reggel jelentkezett.
– Bocsáss meg, édesem… alig jutottam haza tegnap. Jó kis este volt…
– Fel is hívhattál volna – válaszolta sértődötten Mila.
– Nem tudtam, lemerült a telefonom. Mikor hazaértem, már nagyon késő volt. Te biztos aludtál, nem akartalak felébreszteni. Ma elmegyek hozzád, és a legromantikusabb estét töltjük együtt! – próbálta Dima meggyőzni Milát arról, milyen figyelmes és szerető. Mila elolvadt, és beleegyezett a randiba. Amikor meglátta a bonbonosdobozt a kezében, teljesen megbocsátott neki.
– Mik ezek az üvegcsék? – kérdezte Dima, amikor belenézett a hűtőbe.
– Különféle krémeket készítek a tortához. Gyakorlok… most sütöm először ezt a fajta süteményt. Elég bonyolult.
– Megkóstolhatom? Hű, de finom!
Dima mindent megevett. Milának így újra neki kellett állnia főzni, de a szerelméért semmit sem sajnált.
– Minden rendben van a lányokkal? – kérdezte Dima pár nappal Szilveszter előtt.
– Igen… Miért kérded? – csodálkozott Mila.
– Misa írt, hogy Katya megbetegedett.
– Komolyan?
– Igen, magas láza van. Fekszik. Hívd fel… ebben az állapotban aligha fog bármit is tudni főzni az ünnepi asztalra. Úgy néz ki, egyedül neked kell majd mindent elkészítened.
Kiderült, hogy Dima-nak igaza volt.
– Gyógyulgatok, de semmi biztosat nem ígérhetek. Próbálok felkészülni, de nektek Nikával biztosítani kell az utánpótlást – mondta Katya.
– Persze, természetesen! Jobbulást kívánok – válaszolta Mila. Tudta, hogy két salátával többet kell majd készítenie.
– Na, ahol három saláta, ott öt is elfér. Nem baj. Megoldod – mondta Dima. – Be kellene ugranunk Misához Katya salátáihoz való hozzávalókért. Ő nem tudja elhozni…
– Akkor menjünk.
Ezúttal Mila okosabb volt. Rávette Dimát, hogy vigye el őt. Katya valóban rosszul nézett ki, így Mila arra számított, hogy nélküle ünneplik majd az újévet.
Közben Nika is megerősítette, hogy elkészíti a saját fogásait.
– Katyával együtt mentünk bevásárolni, remélem, nem kaptam el tőle semmit… eddig minden rendben – mondta.
Csakhogy december 30-án reggel kiderült, hogy Nikának is felszökött a láza.
– Fel sem tudok kelni. Mindenem fáj – panaszkodott, amikor felhívta Milát.
– És most mit tegyek?
– Neked kell megcsinálnod a főételt is. Én kiszálltam.
Mila fejben már káromkodott, mert el sem tudta képzelni, hogy fog időben végezni mindennel.
– Ez most nagyon nem jött jól…
– Annyira sajnálom! – zokogta Nika. – Senkinek nem kívánok betegséget Szilveszterre!
– Nyugodj meg, és vegyél be valami vírusellenes szert. Reméljük, gyorsan elmúlik.
– Köszönöm, Mila. Te egy csoda vagy!
A lányok megbeszélték, hogy Dima elhozza Nika előkészített pisztrángsteakjeit Milához, ő pedig elkezd főzni.
December 30-át Mila végig a tűzhely mellett töltötte. December 31-én pedig hajnalban kelt, hogy megsüsse a halat és befejezze az előételeket. A lányok nem hívták, és neki sem volt ideje érdeklődni a hogylétük felől.
– Na, időben végzel? – kérdezte Dima, aki este hét körül érkezett. Vidám és friss volt. Mila viszont teljesen kimerültnek érezte magát. A kialvatlanságtól és fáradtságtól már a feje is fájt. Egyedül főzni egy ilyen nagy társaságnak nem volt egyszerű.
– Az étellel kész vagyok… csak magammal nem jutok egyről a kettőre.
– Menj, csináld, amit kell. Segítek.
– Arany vagy, Dima. De már szinte minden kész. Már csak a szószok maradtak, de azt nem bízom rád. Túl fontos része az ételnek.
– Akkor elviszem, ami már kész van.
– Rendben.
Mila összeszedte a táskákat az ételekkel, segített Dimának bepakolni, majd visszament a konyhába. Az idő könyörtelenül telt. Amikor benyúlt a szekrénybe, észrevette, hogy a ruhájához illő harisnya elszakadt.
– Dima, kérlek, ugorj be hazafelé egy fehérneműboltba… szükségem lenne egy harisnyára.
– Micsoda?! Női harisnyát én nem veszek! Mindenki furán nézne rám! – tiltakozott Dima.
– És én mit csináljak? Nem fogok így elkészülni…
– Ugyan már, ott van az a bolt pont a házad előtt.
– De ott nincsenek normális harisnyák.
– Kit érdekel? Jó, rossz, mind egyforma. Senki nem fog odanézni – nevetett Dima. Mila végül belátta, hogy neki kell elmennie. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire sorra került, mert a boltban egyedül ő vett harisnyát, mindenki más élelmiszerrel tömte meg a kosarát szilveszterre.
Mikor hazaért, annyira kimerült volt, hogy nem tudta felvenni a harisnyát.
– Na, elkészültél? – kérdezte Dima, amikor visszajött érte. Meglátta Milát, ahogy keresztben fekszik az ágyon, teljesen elkészületlenül. – Mi van veled?! Tudod, mennyi az idő?! Kilencre megbeszéltük, hogy ott leszünk!
– Nem érzem jól magam… – panaszkodott Mila. Az arca lángolt, a szemei alig nyíltak ki.
– Csak fel kell venned a ruhád, és menjünk. Különben elkésünk. Beszéltem a többiekkel, már mindenki elindult, csak Katya nem. De ő is most indul.
– Hogyhogy Katya jobban van?
– Igen, azt mondta, már jól van, ezért Misával együtt jönnek ünnepelni.
– És Nika? – nézett rá Mila.
– Ő már ott van. Terít.
– De hát neki is volt láza!
– Azt mondta, nem vírus, csak stressz. Elmúlt.
– Ez hihetetlen… – suttogta Mila. Használtnak érezte magát, kellemetlen érzés kerítette hatalmába.
– Akkor? Jössz, vagy itt maradsz? – kérdezte türelmetlenül Dima.
– Tudod, szerintem tényleg beteg vagyok – mondta halkan Mila. Felemelte a fejét, de nem tudott felkelni. A lázmérő 39,3-at mutatott.
– Na szép… – Dima elítélően nézett rá, aztán az órájára. – És most mit csináljak?
– Kellene valami lázcsillapító…
– Mi?
– Nem tudom… – Mila teljesen kimerült volt. Semmihez nem volt ereje.
– Van valami a házipatikában?
– Talán.
– Akkor megnézem.
Dima sokáig keresgélt a fiókban, de semmi használhatót nem talált.
– Tessék, van itt valami fejfájásra – nyújtott oda valami haszontalan gyógyszert.
– Ez nem jó. El kell menned a patikába.
– Nem akarok elkésni…
– De muszáj bevennem valamit!
– Jó… – Dima bosszúsan indult el. Szerencsére a gyógyszertár a szomszéd házban volt, így gyorsan megvette, ami kellett.
– Tessék, vedd be, és öltözz – nyomta Mila kezébe a dobozokat. Mila meglepetten nézett rá. Részvétre és együttérzésre számított, ehelyett Dima sürgette.
– Na? Meddig várjak még?! – végül nem bírta tovább, és járkálni kezdett körülötte.
– Dima, én nem megyek. Ilyen lázzal nem való ünnepelni.
– Ahogy gondolod – mondta, miközben felvette a kabátját.
– És én?
– Te magad mondtad, hogy nem jössz. Vagy mégis? Dönts már… még három percet tudok várni.
Mila megdöbbent Dima viselkedésén. Nem hitte volna, hogy így viselkedik vele. De Dima komolyan gondolta.
A telefonja már csörgött is – hívások, üzenetek özöne.
– Halló? Igen, indulok. Már úton vagyok. Ne kezdjétek nélkülem, mindjárt ott vagyok! – válaszolta, majd Milára nézett. – Ennyi, többet nem várhatok. Jobbulást. Ha jobban leszel, gyere utánam – mondta, és egy puszit nyomva Mila feje búbjára elindult az ajtó felé. Ott viszont hirtelen megtorpant. Mila azt hitte, ez egy vicc, és elnevette magát. Biztos volt benne, hogy Dima nem hagyja így magára.
– Majdnem elfelejtettem… hol van az a különleges tortád? Az a nyolcrétegű, fantasztikus krémmel? Az nélkül nem tudok elmenni… – kérdezte visszafordulva.
Mila pislogott, próbálta megérteni, amit hallott, és majdnem elsírta magát. Tehát nélküle el tud menni… de a torta nélkül nem.
– Mila? Miért hallgatsz? Hol a torta? Az erkélyen?
– Nem… most nem sikerült. Új recept, bonyolult… a kísérlet nem jött össze – válaszolta csendesen, visszatartva a könnyeit.
– Értem. Akkor legközelebb gyakorolj többet. Kár, a srácok csalódottak lesznek, már megígértem – mondta Dima csalódottan. – Na jó. Majd találkozunk – ezzel elment.
Mila sírva fakadt. Először töltötte egyedül a szilvesztert. De nem volt ideje szomorkodni – a láz és a gyengeség arra kényszerítette, hogy pihenjen. Egy óra múlva kicsit jobban lett, és el tudott aludni. A tűzijáték hangja ébresztette fel.
„Éjfél…” – gondolta, kívánt valamit, és letörölte a könnyeit. Ekkor megcsörrent a telefon. Azt hitte, Dima az, de egy ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn.
– Igen?
– Mila… szia… Kola vagyok. Nem ébresztettelek fel?
– Nem – zavarodott össze Mila. Nem mentette el a számát.
– A házad előtt vagyok… nem értem ide éjfélre, ne haragudj.
– Mire kérsz bocsánatot? – nem értette Mila. Felült, és kinézett az ablakon. Valóban ott állt Kola, vicces sapkában, kötött sállal és egy csokor virággal.
– Hogy nem értem ide éjfélre… dolgoztam ma.
Mila összeszedte magát, és ajtót nyitott neki.
– Ez a tiéd – nyújtotta át a virágot és egy üveg málnalekvárt. – Boldog új évet.
– Új boldogságot – mosolygott Mila. Hirtelen sokkal jobban érezte magát. – Kérsz tortát? Új recept. Különleges.
– Kérek – mosolygott zavarban Kola. – Amikor megtudtam, hogy beteg vagy, meglepődtem, hogy Dima egyedül jött. Szereted őt, Mila?
Mila nem válaszolt.
– Én sosem tennék ilyet… Szóval rögtön tudtam, hogy hozzád kell jönnöm.
– És a barátaid? – csodálkozott Mila.
– A barátok ráérnek – felelte.
Mila teljesen egyetértett. Ez az éjszaka megmutatta Dima igazi arcát, aki az ünnep után már csak a múlt része lett. Kolára viszont új szemmel nézett. A fiú, aki titokban régóta szerelmes volt a barátja barátnőjébe, végre esélyt kapott – és Mila örömmel fogadta az udvarlását.
