– Nem érdekel, mit gondolsz! Ez az én otthonom. Az enyém. Te pedig idehoztál egy idegen nőt, és eldöntötted, hogy mostantól ő parancsol itt?!
– Katya, ne kiabálj, a gyerek meghallja… – Artjom kinézett a folyosóra. – Már mindent ért.
– És egyáltalán, ki kérdezte az ő véleményét? – Katya a szobára mutatott, ahonnan a mesék hangja hallatszott. – Ki adott neki engedélyt, hogy itt legyen? Legalább szóltál volna előre, mielőtt ideköltöztek!
Olga a mosogatónál állt háttal, lassan törölgetve egy bögrét. Nem szólt bele, de nem is ment el, mintha minden mozdulatát előre megtervezte volna.
– Katya, csak annyit kérek, hogy normálisan… – kezdte Artjom.
– Nem! – vágta rá élesen. – Te nem kérsz. Te csak hallgatsz, miközben itt mindent felforgatnak: a dolgaimat kidobják, a szekrényeket átrendezik, a ruháimat kicserélik az övéikre! Így oldod meg a problémákat?
– Mondtam már, hogy úgyis velünk maradnak – motyogta. – Ez nem egyik napról a másikra történt.
– Azt mondtad: „pár napra”. – Katya ökölbe szorította a kezét. – Most meg úgy viselkedik, mintha ő lenne a háziasszony! Ez szerinted normális?
Olga megfordult.
– Talán elég lesz ebből a jelenetből a konyhában? Felnőttek vagyunk. Ha van valami kifogásod, meg lehet beszélni normálisan is.
– Normálisan? – Katya keserűen felnevetett. – Egyszerűen csak bejöttél, és elkezdtél csinálni, amit akarsz. Most meg nekem kéne hallgatnom?
– Én jöttem be? – Olga felhúzta a szemöldökét. – Szerintem a bátyád döntött így. Vagy azt hiszed, magától semmire sem képes?
Katya Artjomra nézett – ő megint lesütötte a szemét, és a padlót bámulta, mintha ott lenne elrejtve az igazság.
– Egyszerűen csak kihasználtad, mert van egy fedél a feje fölött – sziszegte Katya alig hallhatóan. – Ennyi az egész.
– Ez már sértő – válaszolta Olga nyugodtan. – Ha itt akarsz maradni, meg kell tanulnod úgy beszélni, hogy közben nem sértegetsz másokat.
Feszültségteljes csend ereszkedett rájuk.
– Talán inkább neked kéne elmenned – mondta hirtelen Artjom, a tekintetét le sem véve a padlóról. – Hiszen úgysem vagy elégedett.
Katya megdermedt.
– Mit mondtál?
– Csak… mindig dühös vagy. És nehéz neked. Talán könnyebb lenne külön élned…
Katya hitetlenkedve nézett rá. Mintha egyetlen mozdulattal valaki összezúzta volna a világukat.
– Tehát kiraksz a saját lakásomból, Tyoma?
– Nem kiraklak… Én csak…
– Anyánk meg sem ismerne – mondta csendesen.
– Ne kezd újra az anyámmal – morogta ő.
– Ki más gondoskodott rólad, ha nem én? Mikor hónapokig nem volt egy filléred se, ki vett neked ételt? Én? Vagy ő?
– Én nem kértem…
– Persze, te soha nem kérsz semmit. Csak hallgatsz, míg mások mindent elintéznek helyetted. Most meg találtál valakit, aki elfoglalja a helyemet, és azt várod, hogy hátrébb lépjek?
– Elég legyen – szólt közbe Olga. – Nem kell végighallgatnunk ezt a hisztériát. Beszélünk, ha lehiggadtál.
Katya hirtelen megragadta a kedvenc bögréjét az asztalról – a régit, amelyen már lekopott az orgonaminta –, és teljes erőből a szemetesbe vágta. Hangos csörömpölés hallatszott.
– „Majd beszélünk, ha megnyugszom?” – ismételte Katya. – Te az én házamban vagy. De rendben. Beszéljünk.
Kilépett a folyosóra, felkapta a kabátját, felrántotta a csizmát, és kiszaladt a lakásból.
Odakint szürkeség borult mindenre, szúrós, apró hópelyhek hullottak az égből. Katya a lépcsőház előtt állt, remegve, zihálva, mintha maratont futott volna. A fejében üresség tátongott.
Felnézett a lakása ablakaira. Nem – már nem az övé.
Most ő a háziasszony.
Egy este Katya hazajött, és először egy ismeretlen kabátot vett észre a fogason. Kék volt, pufós, élénk rózsaszín béléssel. Sem nem az övé, sem nem Artjomé. Katya csak némán elsétált mellette, és bezárkózott a fürdőszobába.
Így kezdődött minden.
Korábban minden más volt. Katya reggel hatkor kelt, hogy időben elérje a rendelőintézet nyitását. Csendben reggelizett, nehogy felébressze Artjomot. Ő raktárban dolgozott, változó műszakban, később kelt. Katya zabkását főzött, felvágta a kenyeret – mindig akciósan vásároltat –, és összeállította az esti bevásárlólistát. Kedvenc napszaka a kora reggel volt, amikor a város még alszik, és a konyha az egyetlen élő helynek tűnik.
Katya gyűlölte a káoszt. Szerette a rendet: mindennek megvolt a helye – törölközőknek, tányéroknak, pokrócoknak, még a műanyag tálkáknak is.
Artjom mindig is gyenge természetű volt. Az iskolában bántották, ő védte meg. Amikor anya megbetegedett, Katya vállalta magára az egészet: gyógyszerek, sorban állás, igazolások. Anya halála után mintha mindketten egy szakadékba zuhantak volna. Akkor Katya azt mondta:
– Megoldjuk. A lényeg, hogy együtt maradjunk.
Artjom bólintott. De az „együtt” valahogy azt jelentette, hogy ő dolgozik, főz, fizet – Artjom pedig „keresi önmagát”, „különböző dolgokat próbál ki”, „tanfolyamokon gondolkodik”, „alkalmi munkát vállal”. Ez már a harmadik éve tartott.
Katya nem volt panaszkodós típus. Csak élni próbált.
Olga hirtelen, hétköznapi módon jelent meg, mintha a belépése az életükbe természetes lett volna. Artjom egy baráti összejövetelen ismerte meg. Eleinte Olgánál találkoztak. Katya nem szólt ellene. De hamarosan Olga „átugrott”. Egyszer elromlott a mosógép, máskor a gyerek beteg lett, vagy a munka tartotta fel – és úgy tűnt, túl messze lakik. Katya úgy gondolta: rendben, ez csak ideiglenes.
Egy hónap múlva Katya hazatért, és Olgát találta, amint a fűszereket rendezgeti a polcokon.
– Egyszerűen nem bírom elviselni, ha a só a liszt mellett van – magyarázta nyugodtan. – Nekem ez kényelmetlen.
Katya csak ennyit mondott:
– Ez az én konyhám.
Olga megvonta a vállát:
– Én csak rendet tettem.
Másnap eltűnt a tál, amiből Katya az utcai macskát etette. Később a fagyasztóból is eltűnt egy doboz töltött káposzta, amit munkára készített elő. Senki nem adott magyarázatot. Artjom csak annyit mondott:
– Talán véletlenül kidobták. Kicsi a hely.
Katya nem tudott veszekedni. Inkább bezárkózott önmagába, elhallgatott. Kezdte kétszer is felmosni a padlót naponta, gyakrabban mosni, átrendezni a dolgokat – mintha a rendben értelmet találhatna.
Artjomnak és Olgának kialakult a saját életük. Artjom megváltozott mellette – hangosabb lett, magabiztosabb. Csapkodta az ajtókat, a folyosón telefonált. Ideges lett, ha Katya megjegyzést tett.
– Felnőtt vagy már – mondta. – Miért akadékoskodsz apróságokon?
A ruhatára is megváltozott: új holmik jelentek meg. A hűtőben előbb csípős ketchup, majd csokis gabonapehely, végül gyerekjoghurt.
Egy reggel Katya bement a fürdőbe, és látta: négy fogkefe áll a tükör előtt. Egy az övé, egy Artjomé – a másik kettő idegen.
Ez volt a jel. Senki nem kérdezte. Nem egyeztettek. Egyszerűen csak elkezdtek élni, mintha Katya nem is létezne.
A rendelői gyűlésen a főorvos, Szvetlana Viktorovna megjegyezte:
– Katya, minden rendben veled? Mostanában mintha nem lennél önmagad.
Katya bólintott.
– Minden rendben.
De álmokat látott. Mintha vendég lenne egy idegen házban. Végigsétál a konyháján, és ott idegen emberek, idegen hangok. Ő meg csak hallgat. Senki sem kérdezi, mit érez.
Egy este úgy döntött, beszél a bátyjával.
– Tyoma, ez így nincs rendben. Ez az én otthonom. Nem vagyok a vendégek ellen, de a vendégek legyenek vendégek, ne házigazdák.
Artjom sóhajtott.
– Katya, értsd meg. Jól érzem magam vele. Mellette… felnőtt vagyok, vagy mi. Van egy gyereke. Nekik is kell otthon. Te jó ember vagy. Meg fogod oldani.
– Nem a jóságról van szó – válaszolta. – Hanem a tiszteletről. Ő nem tisztel engem. És te ezt hagyod.
Ő elfordult. Mint mindig.
– Katya, ez már túlzás – mondta Artjom, fel sem nézve a telefonjából.
Katya a folyosói szekrény előtt állt. Kezében egy zacskó a dolgaival, amelyeket az alsó fiókból húztak ki. A ruhák össze-vissza voltak gyűrve, a tetején a köntöse. A fiókban pedig most gondosan elrendezve Olga cuccai.
– Ezek az én dolgaim, Tyoma. Az enyéim. Meddig tűrjem még?
– Nem is hordod már azt a köntöst. Nem látom, mi a baj – válaszolta fáradtan. – Olya csak rendet tett. Miért vagy így kiakadva?
Katya a földre dobta a zacskót.
– Még csak nem is kérdeztetek. Semmit nem kérdeztek. Csak közlitek velem, hogy „mostantól így van”. Én ki vagyok itt? Egy albérlő?
A konyhából kilépett Olga, kezét a törölközőbe törölte.
– Senki sem akar kirakni, ha erre gondolsz – mondta nyugodtan. – De úgy tűnik, nem érted meg, hogy az élet halad tovább. Most már több ember él itt, mint ketten.
– Én megértettem – fordult felé élesen Katya. – Akkor értettem meg, amikor kidobtad a bögréimet.
– Repedezettek voltak – vont vállat Olga. – Veszélyes abból inni. Csak úgy gondoltam, ideje megújítani a konyhát.
Katya felnevetett. A nevetése keserű volt, éles, mint egy penge.
– Felújítani a konyhát? Talán írnál egy listát is – mit dobjunk még ki?
Olga Artemre nézett.
– Beszélsz vele végre, vagy megint úgy csinálsz, mintha semmi sem történne?
Artem felnézett, sóhajtott, és halkan mondta:
– Katya, talán egy időre elköltözhetnél valahová. Mindenki ideges, te meg csak rontasz a helyzeten.
Katya megdermedt. Néhány másodpercnyi csend.
– Tyoma, egyáltalán felfogod, mit mondasz? „Elköltözhetnél valahová”? Nekem van saját lakásom. Te azért laktál itt, mert a testvérem vagy. És most ki akarsz rúgni?
– Kérlek, ne csinálj drámát – sóhajtott Artem. – Ezek csak apróságok. Te mindig mindent túldramatizálsz. Ez nem normális.
– Normális? – lépett közelebb Katya. – Normális az lenne, ha megkérdeznétek. Normális az lenne, ha tisztelnétek. De ti mindent elfoglaltatok. A saját szobámban is idegennek érzem magam. Még a ruhátokat is nálam teregetitek.
– Elég – mondta halkan Olga. – Soha nem leszünk barátok. Ez világos. Most már te döntesz. Ha konfliktusban akarsz élni, tedd azt. Csak ne lepődj meg, ha egyszer már senki észre sem fog venni.
Katya emlékezett – mint egy villanás – a kórházi szobára, anyja kezére a sajátjában. Arra, ahogy suttogta: „Mindig mellette leszek. Nem hagyom, hogy elvesszen.” Huszonöt éves volt akkor. Artem huszonegy.
Felnőtt. És idegenné vált.
Aznap éjjel Katya sokáig nem tudott elaludni. A mennyezetet bámulta, hallotta, ahogy a szomszéd szobában fel-le kapcsolják a villanyt, a gyerek köhög, Artem félhangosan mondja: „Ugyan már, nem örökre…”
És hirtelen megszületett a döntés. Nyugodt. Határozott.
Úgy döntött, elmegy. Nem Olgáért. Nem Artem miatt. Saját magáért.
A döntés hirtelen jött: reggel írt Nikitának – egy régi osztálytársának, akivel rég nem beszéltek, de aki nemrég jött vissza a hadseregből, és albérletet keresett. Katya üzenetet küldött:
– Ha gondolod, kiadom neked a szobát egy háromszobás lakásban. De van egy feltétel.
– Milyen feltétel? – kérdezte.
– Rendnek kell lennie. Minden szigorú rend szerint. Még a hűtőben is.
Egy perccel később válaszolt:
– Ez nekem pont megfelel.
Még aznap este Katya összepakolt. Három táska: ruhák, könyvek, gyógyszerek, vízforraló, ágynemű. Ennyi. Artem nem volt otthon. Olga az ajtóban állt, gúnyos arccal. Egy szót sem szólt, nem kérdezett semmit.
Katya megállt a küszöbön.
– Ennyi, Tyoma – írta üzenetben. – Kiadtam a szobámat. Éljetek. Én mostantól magamat választom.
A válasz fél óra múlva jött:
– Katya, ezt most komolyan gondolod?
Nem válaszolt.
A kis stúdiólakás a város szélén. Minimalista berendezés: magányos szekrény, főzőlap, szürke padló. Nincsenek felesleges részletek, szőnyeg, zsúfoltság. Az ablak egy erdőparkra nézett. Katya letette a táskáit, az ablakhoz lépett, behunyta a szemét, és mély levegőt vett.
Csend.
Egy hét múlva a Sevcsenko utca 12-ben példás rend uralkodott.
Nikita szavahihető embernek bizonyult. Hozott egy ügyeleti beosztást táblán, külön polcokat szervezett a hűtőben, és minden felesleget eltávolított az ablakpárkányról.
A harmadik napon Artem írt Katyának:
– Ez a fickó kidobta a cuccaimat a szemétbe. Normális vagy te? Idehozod ezt a pasit?
Katya nem válaszolt. Néhány óra múlva újabb üzenet jött:
– Azt mondta, a te szavaiddal: „Csak éltél, Artem. Most élj szabályok szerint.”
Katya lenémította a telefonját.
A stúdiójában minden egyszerű volt: egy szék, egy asztal, egy polc könyvekkel és egy fehér bögre, amit a „Fix”-ben vett. Az ablakpárkányon állt.
Egy alkalommal, miközben elsétált egy bolt előtt, Katya meglátta a feliratot: „Bútorbérlés”. Bement, és kibérelt egy nagy, puha fotelt. Másnap kiszállították. Majdnem abszurdnak tűnt a kis szobában, de az ablakhoz tette. Este beleült, és el is aludt benne.
Hosszú idő után először tudott igazán pihenni.
Olga csak egyszer írt neki.
– Van neked egyáltalán lelkiismereted? Mégiscsak a testvéredről van szó.
Katya törölte az üzenetet anélkül, hogy végigolvasta volna.
Egy szombaton, amikor a „Magnitba” ment, találkozott egykori szomszédjával, Galina Ivanovnál.
– Katya? Mit csinálsz itt? Nem a Sevcsenko utcában laksz?
– Elköltöztem – válaszolta Katya. – Úgy döntöttem, önállóan kezdek élni.
– A testvéredtől? – hunyorgott Galina Ivanovna. – Azt beszélik, most valami nővel él… Elég határozott természet.
Katya bólintott.
– Éljen, akivel akar. A lényeg, hogy ne velem.
A régi lakásban Artem próbált ellenállni az új lakónak. Nikita nem veszekedett. Egyszerűen csak ennyit mondott:
– A szabályok mindenkire egyformán vonatkoznak. Vagy betartod, vagy nem.
Artem panaszkodni kezdett Olgának. Olga dühös lett. A gyerek nyűgösködött. A ház újra konfliktusba süllyedt – csak most már Katya nélkül. Pár héttel később Olga felvetette, hogy költözzenek vissza az anyjához. Artem beleegyezett.
Mikor elmentek, Nikita üzent Katyának:
– Felszabadult a lakás. Ha akarsz, visszajöhetsz.
Katya megköszönte. De nem ment vissza.
Áprilisban vett egy új ágynemű garnitúrát. Szürke-zöld színűt, minta nélkül. Az első napon, amikor bevetette az ágyat, kinyitotta az ablakot. Enyhe szellő lengette a függönyt. Olyan csend volt, hogy hallani lehetett a trafóház zümmögését valahol a távolban.
Katya főzött egy kis hajdinát. Só nélkül. Nem spórolásból – így szerette.
Az ablaknál ülve figyelte az esti fényt. A telefonján megjelent egy üzenet Artemtől:
„Egyáltalán tudsz így aludni, ezek után?”
Ránézett a képernyőre. Elgondolkodott. Aztán válaszolt:
– Igen. Tudok.
Majd lenémította a telefont.
A napok egyformán peregtek. Katya dolgozott, esténként olvasott, néha csak ült a fotelben, figyelte, ahogy a fények lassan kihunynak a szemközti házak ablakaiban. Egyre kevesebb gondolata kanyarodott vissza a múlthoz. Nem azért, mert elfelejtette volna, hanem mert már nem fájt.
Egy este, miközben a bolt felé sétált, megállt az út szélén, ahol régen anyjával álltak meg, mikor hazafelé tartottak a kórházból. Ugyanaz a pad, ugyanaz a gesztenyefa, már rügyezett. Leült. A szél a hajába kapott. Anyja hangja, mintha csak tegnap mondta volna: „Ne tűrd, ha bántanak. Az élet nem a szenvedésről szól.”
Hazafelé menet vett egy kis csokor nárciszt. Otthon egy vízzel töltött üvegbe tette, az ablakpárkányra. Másnap reggel friss illat töltötte meg a szobát.
Húsvét körül Nikita újra írt.
– Közösen is lakást bérelhetnénk, ha gondolod. Olcsóbb lenne. És jobb helyen.
Katya hosszan gondolkodott, majd így válaszolt:
– Köszönöm, de most jó így. Először egyedül kell jól lennem. Aztán talán… meglátjuk.
Májusban meghívták egy volt kolléganője kiállítására. Sokáig gondolkodott, elmenjen-e. Végül felvette a szürke kabátját, a kávészínű cipőjét, és elindult. A galériában fények villogtak, halk zene szólt, és valaki épp azt mondta: „A változás nem más, mint visszatalálni önmagunkhoz.”
Hazafelé menet úgy érezte, mintha egy ajtó halkan bezárult volna mögötte. Nem csapódott, nem szakadt le. Csak becsukódott. Végleg.
Egy napon, amikor a kávéját kavarta, és a reggeli napfény melegítette az arcát, eszébe jutott Artem. Nem fájdalommal – csak úgy, ahogy egy régi könyv borítójára gondol az ember, amit valaha szeretett, de már nem akar újraolvasni.
Most már tudta: nem elveszített valamit. Hanem visszavett magából.
És végre, hosszú idő után, nem csak aludt.
Hanem álmodott is.
