– Úgy hiányzol… – suttogta Mária, összerezzenve a saját hangjától a szoba csendjében.
Ujjai megdermedtek a régi fényképalbum fölött. A megfakult képen Sása mosolygott, vállán a kis Artjommal.
Mária óvatosan végigsimított az arcán az ujjbegyével. Kilenc év telt el, de a fájdalom ugyanolyan éles maradt.
Odakint hóvihar tombolt, a hópelyhek nekicsapódtak az ablaküvegnek. Mária felállt, és az ablakpárkányhoz ment, ahol egy kis csésze állt benne égő gyertyával. Évforduló. Az ilyen éjszakákon különösen nehéz elviselni a hiányát.
– Megállom a helyem, hallod? – mondta a semminek. – Artjom már majdnem utolért téged magasságban. És Ljóva… ő nagyon hasonlít rád.
A sarokban pattogott a kályha. Mária beburkolózott egy régi pokrócba, és visszaült a karosszékbe. Az öreg faház nyikorogva engedett a szélrohamoknak.
Nem vette észre, mikor szunnyadt el. Talán csak néhány perc, talán órák teltek el, amikor három hangos kopogás törte meg a csendet.
Mária összerezzent, azonnal magához tért. A szíve vadul kalapált. Ki lehet az ilyen hóviharban? A legközelebbi szomszéd is egy kilométerre lakik.
Újra kopogtak – három határozott ütés, mintha valaki nem akarná abbahagyni.
Mária elindult a folyosón, a sötétben tapogatózva a fal mentén. A tekintete megakadt a konyhaasztalon heverő késsel. Felkapta, és erősen megszorította a markolatát.
– Ki az? – kérdezte remegő hangon.
Csend. Majd újra – három kopogás, még határozottabban.
Mária a combjához szorította a kést, és másik kezével elfordította a zárat. A hideg levegő hófelhővel együtt zúdult be, és az ajtóban…
– Maris, én vagyok. Visszajöttem.
Sása. Az ő Sásája. Az, aki kilenc éve eltűnt. Borostás arccal, fáradt szemekkel, ismerős mosollyal.
A kés kiesett Mária elzsibbadt kezéből. Megtántorodott, alig tudta megkapaszkodni az ajtófélfában.
– Ez nem lehet… – zihálta. – Te már nem vagy.
– Itt vagyok – lépett előrébb, és átölelte.
Meleg volt. Valóságos. A fagynak és földnek illatával. Mária belemart a kabátjába, arcát a vállába fúrta, és a könnyei patakokban törtek elő. Lába megrogyott, és együtt rogytak le az előszoba padlójára.
– Hogy lehet ez? – ez volt minden, amit ki tudott mondani.
– Tudom, nem érted – Sása simogatta a haját. – De mindent elmagyarázok. Csak előbb csukjuk be az ajtót. Hideg van.
Felsegítette. Mária egy pillanatra sem engedte el, mintha attól félne, hogy eltűnik.
– A fiúk? – kérdezte Sása, körbenézve.
– Alszanak – Mária nem tudta levenni a szemét az arcáról. – Megnőttek.
– Tudom – mosolygott szelíden.
– Hogy lehet ez? – ujjai remegve érintették az arcát. – Hiszen te… te már nem vagy. Ott voltam.
– Gyere – fogta meg a kezét. – Beszélnünk kell. Kevés az időnk.
Átmentek a szobába. Mária meggyújtott még egy petróleumlámpát. Sása az asztal szélére ült, és úgy nézett körül, mintha minden részletet meg akarna jegyezni.
– Gondosan vigyáztál a házra – mondta melegen.
– Miről beszélsz? – tört ki Mária. – Hol voltál? Miért most?
Sása mély levegőt vett, és egyenesen a szemébe nézett.
– Mindent el fogok mondani. Csak ülj le, kérlek.
Kilenc évvel ezelőtt a férjem elhagyta ezt a világot, és tegnap hirtelen megjelent, hogy elmesélje, mit látott.
Mária néhány hasábot dobott a kályhába.
A lángok magasabbra csaptak, meleg, narancssárga fényt és különös árnyakat vetítve a szobába.
Habozott, mintha húzná az időt, majd odalépett a régi kredenchez, és elővette a csészéjét – sötétkék volt, lepattant széllel. Kilenc évig érintetlenül állt, mintha a gazdáját várta volna.
– Nem gondoltam volna, hogy megőrizted – csodálkozott Sása, amikor átvette a csésze forró teát.
Mária mohón figyelte őt, mintha attól tartana, hogy elszalaszt valami apró részletet. Tekintete végigsiklott az ismerős vonásokon: a szemöldökök közti apró ráncon, az állán lévő sebhelyen, amit gyerekkorában szerzett. Keze önkéntelenül nyúlt felé – ujjai óvatosan érintették meg a csuklóját, vállát, borostás arcát, mintha azt vizsgálná, nem káprázik-e a szeme.
– Te valódi vagy – suttogta kiszáradt ajkakkal. Csak ezután kérdezte alig hallhatóan: – Mesélj… Hol voltál ezalatt az idő alatt?
Sása sokáig hallgatott, a kályha lángjait nézte, mielőtt megszólalt volna.
– Miután… elmentem, nem oda kerültem, ahová általában az emberek – mondta halkan. – Elvesztem. Nem értem el a célt.
Kortyolt egyet a teából, majd folytatta:
– Először valami sötét, ragacsos térben voltam. Mint a köd, de sűrűbb, szinte tapintható. Sokáig bolyongtam ott, nem tudva, hogy élek-e még, vagy már nem.
Mária visszafojtott lélegzettel hallgatta. Olyan erősen szorította a kezét, hogy az ujjai zsibbadni kezdtek.
– Aztán egy helyre kerültem… úgy hívják: Limbó. Ez olyan… – megakadt, szavakat keresett. – Olyan, mint egy végtelen állomás, ahol senki sem tudja, merre mennek a vonatok. Ott nincsenek testek – csak érzések.
Sása letette a csészét, és egyenesen a szemébe nézett.
– El sem tudod képzelni, hányan vannak ott hozzám hasonlók. Elveszettek. Akik nem tudnak továbbmenni.
– Kik ők? – kérdezte Mária.
– Különféle emberek. Egy öregember, aki egész életében nem tudott megbocsátani a testvérének, és úgy halt meg, hogy nem békültek ki.
Egy fiatal nő, aki elhagyta a gyermekét a kórházban – szüntelenül sírt. Egy fiú, aki verekedésben halt meg, és még mindig nem érti, hogy már nincs az élők között.
Sása felsóhajtott, és végigsimított a haján – ez a mozdulat összeszorította Mária szívét.
– Mind vágyakoznak valamire. Valamit jóvátennének vagy visszahoznának. De senki sem tudja, hogyan.
– És te? – nézett a szemébe Mária. – Te mire vágytál?
– Hogy újra lássalak benneteket – felelte egyszerűen. – Az összes év alatt csak emlékeztem.
A nevetésedre, amikor bénán vicceltem. Ljóva hajának illatára, amikor a nyakamba mászott. Artyom kezére, amikor először fogott kalapácsot – pont úgy, ahogy én, óvatosan.
Elhallgatott. Kint tovább tombolt a hóvihar, de Máriának úgy tűnt, az egész világ csak erre a szobára szűkült.
– Láttam, ahogy rád dőlt a fa – mondta hirtelen. – Felhívtak a munkahelyemen. Mindent ott hagytam, és rohantam. Át az egész falun, iskolai kötényben.
Arca eltorzult a fájdalmas emlék hatására.
– El sem tudod képzelni, mennyire szenvedtem utána. Kérdeztem magamtól, miért pont te, miért pont minket hagytak hátra, amikor már így is minden nehéz volt.
Felállt, az egyik fiókhoz lépett, kihúzta, és elővett egy kopott papírdarabot.
– Látod? Ez egy zálogjegy. Elzálogosítottam az ezüst medálomat, hogy ételt vegyek a fiúknak. Artyom akkor beteg volt, és még gyógyszerre sem volt pénzünk.
Sása felállt, és hátulról átölelte. Mária megérezte a melegét, és megremegett.
– Maris, bocsáss meg mindenért.
– Miért? – fordult meg. – Azért, mert meghaltál? Hogy magunkra hagytál?
– Azért, mert egyedül kellett helytállnod – szorította magához. – Mert helyettünk is erősnek kellett lenned. Mert minden nap úgy kellett tenned, mintha minden rendben lenne, miközben belül csak üresség volt.
Mária sírni kezdett – csendesen, zokogás nélkül. A könnyek csak folytak az arcán.
– Minden évfordulón kitettem egy pitét az ablakba – suttogta. – Ahogy a nagymamám tanította. Aztán egész éjjel ültem, és vártam valamit. Magam sem tudom, mit.
Sokáig álltak így, némán. Aztán Mária felnézett, és megkérdezte:
– Itt maradsz most? Velünk?
Nem válaszolt. Csak még szorosabban ölelte.
– Sása?
– Nem tudom – mondta végül. – Nem ismerem a szabályokat. Csak… hirtelen itt találtam magam.
Máriát hirtelen elöntötte a fáradtság. Megrogytak a lábai, és Sása elkapta, a fotelhoz vitte. Mária a vállára hajtotta a fejét, beszívta az ismerős, rég elfeledett illatot.
– Ne menj el, amíg el nem alszom – kérte, miközben lehunyta a szemét.
– Nem megyek – ígérte, miközben simogatta a haját.
Félig álomban még hallotta, ahogy suttog:
– Én sem tudtam, hogyan létezzek nélküled…
Máriát a sötétítő függönyön átszűrődő első napsugarak ébresztették. Még mindig a fotelban ült, pokrócba burkolózva. Sása vele szemben ült, ugyanazzal a régi gyengédséggel nézte.
– Jó reggelt – mosolygott rá lágyan. – Alig pár órát aludtál.
Mária kiegyenesedett, azonnal elűzve az álom utolsó nyomait. Reggel volt. Tehát nem álmodta. Valóban visszatért.
– A fiúk hamarosan felébrednek – kezdte sietve, izgatottságtól elcsukló hangon. – El sem fogják hinni, amit látnak. Nem is tudod, mennyire hiányoztál nekik. Főleg Artyomnak.
Majdnem egy évig nem mondta ki azt a szót, hogy „apa”, miután te elmentél.
Sása megfogta a kezét.
— Maris, — kezdte halkan, — el kell mondanom valamit.
Valami a hangjában megdermesztette őt.
— Nem maradhatok.
— Mi? — kirántotta a kezét. — Miért? Hiszen itt vagy! Érzem, látlak, megérintelek!
Megragadta a vállát, mintha testi erővel akarná visszatartani.
— Ez csak… engedély volt, — mondta lassan. — Egyszeri alkalom. Egyetlen éjszaka. Magam sem tudom, hogyan működik.
Ahogy a hajnal első fényei átszűrődtek a függönyön, mintha minden sugárral egyre inkább elhalványult volna. A hajnal visszahúzta őt oda, ahonnan nincs visszaút.
— Nem, nem, nem! — Mária hangja kiáltásba fulladt, de elakadt, amikor ijedt pillantást vetett a gyerekszobák felé. Aztán suttogva folytatta: — Csak ne most. Ne most, amikor újra megtaláltalak. Ne most!
Sása magához ölelte, szorosan, mintha soha nem akarná elengedni.
— Hallgass meg. Azért jöttem, hogy tudd: mindig melletted voltam. Minden percben.
Amikor éjszakánként a párnába sírtál, hogy a fiúk ne hallják. Amikor Ljóva tüdőgyulladást kapott, és három éjszakán át nem aludtál. Amikor Artyom verekedésbe keveredett az iskolában, hogy megvédje a becsületeteket.
Mária ököllel verte a mellkasát.
— Ha velem voltál, miért nem segítettél? Miért csak néztél?
— Nem tudtam, — megremegett a hangja. — Olyan voltam, mint… egy árnyék. Egy megfigyelő.
Hirtelen álmos hang hallatszott a folyosóról:
— Anya? Kivel beszélsz?
Ljóva állt az ajtóban — álmosan kócos haja szanaszét, rajta egy bő pizsama, amit valószínűleg mástól örökölt, az ujjai többször is felgyűrve.
A fiú egyik, majd másik szemét is megdörzsölte, mintha nem hinne a látványban. Tekintete az anyja mellett álló férfialakra siklott, pupillái tágra nyíltak a döbbenettől.
— Apa? — suttogta.
Mária a fiára nézett, az arcán patakokban folytak a könnyek.
— Igen, Ljóvuska! Apa visszatért! Ő… — elakadt, amikor meglátta fia arcán a furcsa kifejezést.
— Anya, kivel beszélsz? — Ljóva közelebb lépett, a tekintete Sásán ment keresztül, mintha az nem is lenne ott. — Megint egész éjjel fenn voltál?
Mária rémülten fordult a férjéhez. Az alakja már kezdett eltűnni, szélei elmosódtak, teste egyre áttetszőbbé vált.
— Nem lát téged, — suttogta.
— Nem is szabad, — válaszolta halkan Sása. — Csak te. Ez volt az én ajándékom neked.
— Ljóva, szaladj, keltsd fel Artyomot, — próbálta nyugodt hangon mondani Mária. — Gyorsan, kérlek!
A fiú tétován hátrált, majd sarkon fordult és elszaladt a bátyjához.
— Sása, maradj, — könyörgött Mária. — Legalább egy napra. Legalább egy órára. Hadd lássanak téged!
Sása megrázta a fejét. A teste egyre áttetszőbbé vált, mint a hajnali köd a napfényben.
— Bocsáss meg, drágám. Mennem kell.
— Hová? — megragadta a kezét. — Vissza?
— Nem tudom, — szomorúan elmosolyodott. — De azt tudom, hogy láthattalak. Láttam, milyen erős vagy. Milyen gyönyörű. Ez volt minden vágyam ott, a sötétben.
A folyosóról sietős léptek hangzottak. Artyom és Ljóva rohantak feléjük.
— Szeretlek, — mondta Sása. — Mindig mellettetek vagyok. Mindig is veletek leszek.
Az alakja már csak halvány sziluett volt.
— Anya! — Artyom robogott be elsőként. Magas volt, arcvonásai apjára emlékeztettek. — Mi történt?
Körülnézett a szobában, nem látva az eltűnő apai alakot. Mária látta, hogy Sása büszkeséggel és szeretettel néz fiára.
— Annyira hasonlítasz rá, — suttogta ajkaival.
Sása bólintott és kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni fiát, de az ujjai csak a levegőt súrolták.
— Anya, jól vagy? — Ljóva odament és átölelte. — Sírsz.
Mária megremegett és kinyitotta a szemét. A szíve hevesen vert.
Még mindig ugyanabban a fotelben ült az ablak mellett, takaróba burkolózva. Az első napsugarak áttörték a függönyt. A szobában nem volt senki.
— Sása? — suttogta, körbenézve.
Csend. Csak a kihűlő kályha pattogása hallatszott.
Mária felkelt, lábai elgémberedtek a hosszú üléstől. Minden csak álom volt? Olyan valóságos, hogy még mindig érezte az illatát, a kezei melegét.
A folyosóról ismét álmos hang szűrődött be:
— Anya, még nem alszol?
Ljóva állt az ajtóban, hunyorogva a reggeli fényben — a haja kócosan meredezett, mint egy fésületlen verébé, a vállán apja pizsamája lógott, amit anyja még mindig nem volt képes felhajtani.
A fiú megdörzsölte a szemeit.
— Jó reggelt, — Mária megpróbált mosolyogni. — Még korán van, aludj egy kicsit tovább.
— Megint egész éjjel fent voltál? — a fiú közelebb lépett, fürkészve nézett rá. — Megint nem aludtál?
Utána megjelent Artyom is — magas, apjáéhoz hasonló arcvonásokkal.
— Mi történt? — kérdezte, amikor meglátta a könnyeket az anyja arcán.
Mária átölelte mindkét fiát.
— Semmi, minden rendben, — válaszolta, és hosszú évek óta először őszintén hangzott, amit mondott. — Csak álmodtam valamit. Egy szép álmot. Apátok meglátogatott minket.
— És mit mondott? — kérdezte halkan Ljóva.
— Azt, hogy nagyon büszke rátok, — Mária elmosolyodott a könnyein át. — Nagyon-nagyon büszke.
Ljóva odabújt hozzá.
— Sütünk palacsintát? Ma van a napja.
— Persze, — simította meg a fiú fejét gyengéden. — És tudjátok mit? Ma egész nap meséljünk történeteket apáról. Mindenről, amire csak emlékezünk.
A fiúk elindultak mosakodni, Mária pedig az ablakhoz lépett. A nap már teljesen elolvasztotta az éjszakai havat, és a szobát meleg fény töltötte be.
Az ablakpárkányon még mindig ott állt a tányérka, de a pite eltűnt. Mária dermedten nézte, nem hitt a szemének.
Ha ez csak álom volt… akkor hová lett a pite?
Óvatosan megérintette a tányért. Meleg volt, mintha valaki épp az imént vette volna le róla a süteményt.
— Köszönöm, — suttogta a semmiségbe. — Ezt az éjszakát. Mindent.
És úgy tűnt, a szél odakint lágyan válaszolt: „Szeretlek benneteket.”
