Miután befejezte a munkát, Tánya leült a fotelbe egy könyvvel, és olvasott, ameddig csak akart. Vagy egyszerűen csak feküdt és a plafont nézte. Először hosszú évek óta Tánya érezte, milyen jó is egyszerűen hallgatni a csendet. Ebben a csendben újra felfedezte önmagát. Kiderült, hogy szeret akvarellel festeni. És még — puzzle-t rakni. És még táncolni is szeret, amikor senki nem látja.
Tavaszra vágyott a természetre. Ki akart jönni a lakásból, friss levegőt szívni. Tánya úgy döntött, elmegy a nyaralóba, csak pihenni. Nem ásni, nem ültetni, nem gyomlálni. Talán a virágágyásokkal foglalkozik — virágokat mindig is szeretett. Rendbe tette a házikót a tél után, fehérre festette a fákat, leült a verandára.
Pénteken munka után Tánya összepakolta a szükséges dolgokat: farmert, pólókat, pulóvert, gumicsizmát. Beletette a csomagtartóba az élelmiszereket, és útnak indult. Gyorsan odaért — alig volt forgalom. Már kezdett sötétedni, amikor befordult a jól ismert földútra.
A májusi este a lilaakác és a friss fű illatát hozta. A szomszéd házikók ablakai meleg fénnyel ragyogtak. Néhol már a kertészkedő nyaralók is megjelentek, akik télen hiányoztak a földek. Tánya leparkolt a kapu előtt, és kivette a táskákat a csomagtartóból. Úgy tűnt, hogy előtte — csend, nyugalom és néhány nap csak magának.
Ahogy a ház felé ment, Tánya észrevette, hogy az ablakban ég a fény. Furcsa. Talán elfelejtette kikapcsolni ősszel? De nem, biztos, hogy kikapcsolta. Talán a szomszédok? De nekik nincs kulcsuk.
Tánya óvatosan kinyitotta a kaput, és elindult a ház felé. Az udvar rendben volt, a kertet megásta, a sorokat gondosan megjelölte kötelekkel. A virágágyásban már zöldelltek valamilyen hajtások. Tánya meglepetten nézett körül. Valaki egyértelműen dolgozott a telken.
A ház ajtaja nem volt bezárva. Tánya óvatosan benyitott, és megdermedt a küszöbön. A verandán az asztalnál ült Nyina Szergejevna. Pokrócba burkolózva, teáscsészével és egy magazinnal a kezében. A bejáratnál ott álltak a házi papucsai pomponokkal. Az asztalon egy nyitott üveg savanyúság volt. Mint mindig.
Tánya zavarodottan állt az ajtóban. Nyina Szergejevna felnézett, és amikor meglátta a volt menyét, úgy mosolygott, mintha semmi különös nem történt volna.
— Tányuska! Azt hittem, holnap jössz — igazította meg a szemüvegét. — Inni fogsz? Most főztem épp.
— Nyina Szergejevna? — csak ennyit tudott kinyögni Tánya. — Ön… hogyan került ide?
— Mint mindig — vonta meg a vállát az anyós. — Tudod, mindig tavasszal jövök. Előkészítettem a sorokat, hoztam palántát. Holnap ültetünk.
— De mi… — Tánya elakadt, nem tudta, hogyan említse meg a válást.
— Tudom, hogy elváltatok Misától — mondta Nyina Szergejevna nyugodtan, miközben a teát keverte. — De ez még nem jelenti, hogy a föld üresen maradjon. Mint mindig, most is mindent előkészítettem. Ez így szokásos.
Tánya csendben állt az ajtóban. Bent valami összeszorította a szívét. Tényleg nem változott semmi? Sem a válás, sem a sok szó, ami elhangzott, a hidegség az utolsó hónapokban, a veszekedések…
— Nyina Szergejevna — kezdte Tánya, nem tudva, mit mondjon tovább. — De mi már nem…
— Igen, tudom, tudom — vágott közbe az anyós. — De a nyaraló ott van. És én hozzászoktam. És te is hozzászoktál. Misa meg most új életet kezdett, új családja van. Neki nincs ideje a kertre.
— Új család? — Tánya összerezzent. Persze sejtette, hogy Misa nem marad sokáig egyedül. De valamiért ez a mondat szúrósan érintette.
— Igen — bólintott Nyina Szergejevna, mintha valami teljesen természetes dologról lenne szó. — Egy hónapja házasodtak. Az Irinával, a könyvelésről. Mondtam neki, hogy siet, de hát ő már felnőtt férfi.
Tánya lassan letette a táskáját a földre. Valamiért ettől a hírtől egyre nehezebben vette a levegőt. Annyiszor elképzelte, hogy Misa szenvedni fog, bánkódik majd a válás miatt. És ő csak így, ilyen gyorsan újra férjhez ment. Mintha a tíz évük együtt sose lett volna.
— Akkor most iszol egy teát? — kérdezte ismét Nyina Szergejevna, mintha észre sem vette volna a volt menyét. — És segítesz nekem az ágyat összerakni? A hátam valahogy fáj, és egyedül nehéz.
Tanya a régi asszonyra nézett, aki úgy ült az ő házában, mintha teljes joga lenne itt lenni. Aki úgy beszélt a fia új feleségéről, mintha Tanya csak egy egyszerű ismerős lenne. Aki úgy irányította a kertet, mintha semmi sem változott volna.
Valami belül kezdett forrni Tanyában. Valami, amit régóta elnyomott, aminek nem engedett szabad utat. Valami, ami egyszerre tűnt sértésnek, dühnek és csalódottságnak.
— Nina Szergejevna — mondta Tanya, és a hangja szokatlanul határozottan csengett. — Ez az én házam. Nem a családi szálloda. Mi Misiével elváltunk, neki új családja van, és ön itt mindent úgy csinál, mintha semmi sem változott volna?!
Nina Szergejevna letette a csészét, és a szemüvege fölött nézett Tanyára.
— És mi változott? Ugyanaz a föld, ugyanazok a kertek. És én ugyanaz vagyok. És te is. Csak Misi nincs itt.
— Minden megváltozott — lépett előre Tanya. — Minden, érted? És én már nem vagyok köteles…
Nina Szergejevna összeszorította a száját, és keresztbe tette a karját.
— Nem vagy köteles mi? Gondoskodni a földről? Rendben tartani a dolgokat? Vagy azt hitted, hogy a nyaraló majd magától fenntartja magát?
Tanya elhúzódott az ajtótól, és lassan belépett a házba. Letette a táskát a földre, és körülnézett. Először látta igazán, hogy mennyire megváltozott a belső tér. Már nem az ő háza volt. Az anyósáé lett.
Mindenhol virágos mintás terítők, amiket Tanya sosem szeretett. Párnák hímzéssel a kanapén. Cica szobrocskák az ablakpárkányon. Amikor kinyitotta a hűtőt, sorakozó befőttesüvegeket talált: uborkák, paradicsomok, kompótok. Mindegyik szépen fel volt címkézve az anyós kézírásával.
— Az ön dolgai mindenhol ott vannak — mondta Tanya, miközben becsukta a hűtőt. — Mintha ez az ön háza lenne. Mintha ön lenne itt a háziasszony.
— És mi lenne abban? — mondta Nina Szergejevna, miközben felállt és kezdte igazgatni az asztalon lévő szalvétákat. — Én mindig idejöttem. Nem lehet hagyni a kerteket. Ez az én szezonóm is. Már felkészítettem a palántákat, elkészítettem a vetési naptárt.
— De ez az én házam. Az én tulajdonom.
Nina Szergejevna vállat vont, mintha az olyan formális dolgok, mint a tulajdonjog, nem érintenék őt.
— Misi vissza fog térni — mondta biztosan. — Hamarosan rájön, hogy elhamarkodta a dolgokat.
Tanya megrázta a fejét. Nem hitt a fülének.
— Nina Szergejevna, Misi megházasodott. Egy hónapja. Ön maga mondta.
— Ez mind átmeneti — legyintett az anyós, mintha egy zavaró légyet hessegetne el. — Mi van, ha aláírták a papírokat? Könnyen el lehet őket tépni. Ő még mindig szeret téged, csak bonyolult a természete. Egész apjára ütött.
— Lesz gyereke — mondta Tanya, miközben egyenesen a szemébe nézett. — Irinától. Gyereket várnak. Misi mondta, amikor az autópapírokat intézték.
Az anyós egy pillanatra megakadt, de gyorsan összeszedte magát.
— És mi van? A gyerekek jók. De te is… Ha többet próbálkoztál volna.
Tanya ökölbe szorította a kezét. Ez a régi nóta. Tíz év házasság, és mindezek a célzások: „Ideje lenne már”, „Az óra ketyeg”, „Már mindenkinek unokái vannak”.
— Már megbeszéltük ezt. Ezer alkalommal. Nem tudtam gyereket vállalni. És Misi ezt már a házasságunk előtt tudta.
— A medicina nem áll meg… — kezdte az anyós, de Tanya közbevágott.
— Tudja, hogy nem erről van szó. Minden nem volt olyan egyszerű. És most sem az. Ez a nyaraló az én tulajdonom. Még a házasságom előtt vettem.
— De mi évek óta idejártunk — mondta az anyós, és csalódottan hangzott. — Itt voltak a családi grillezések, születésnapok. Milyen sok emlék! A rózsabokrokat én ültettem — szívből csináltam! A kedvenc rózsáimat. Bordó színűek. Még fényképeim is vannak, ahogy Misi és én a kerti pavilont építettük.
Tanya sóhajtott. Igen, sokszor jöttek ide családként. Igen, voltak szép pillanatok. De mindez a múlté. Most már ez az ő háza, és csak az övé.
— Érti, nem vagyok már a fia felesége. Nem tartozom az ön családjához. Nem kell udvariasnak vagy türelmesnek lennem, hogy fenntartsam a békét. Most már csak idegenek vagyunk.
Nina Szergejevna elkomorult.
— Hogyan lehetünk idegenek, Tanácskám? Évek óta együtt. Mint egy család… recepteket osztottam, tanácsokat adtam…
Tanya eszébe jutottak azok a „tanácsok”. „Misi szereti, ha a tojásrántotta nem folyós”, „Misi nem bírja, ha a zoknik különböző helyeken vannak”, „Misi feje fáj a parfümjeidtől”.
— Hálás vagyok mindazért, amit tett, igazán. De most már megvan a saját életem. És önnek is megvan a maga.
Az anyós hallgatott, és az ujjával körözött a csésze szélén.
— És most mit csináljak? Hol termesztsem a palántákat? Hiszen hozzászoktam ehhez a földhöz. A szomszédok is itt vannak.
Tanya érezte, hogy egyre nő a feszültség benne. Ez a beszélgetés sehova sem vezetett. Egy idő után Tanya egyszerűen nem bírta tovább:
— Már rég elváltunk, neki új családja van, és ön itt mindent úgy csinál, mintha még mindig a felesége lennék! — mondta határozottan és nyugodtan. — Ez az én házam, nem az ön családi szállodája!
Nina Szergejevna elhallgatott. Úgy tűnt, hogy ezek a szavak végre eljutottak hozzá. Az anyós letette a csészét az asztalra, és összeszorította a száját. A szobában csend lett.
— Hálátlanság — mormolta végül. — Évek gondoskodása… És most hol csináljam a palántákat? Most van neki ez az… Irina. Nekem meg csak az erkélyem.
Tanya nem válaszolt. Ehelyett a bejárati ajtóhoz ment, és a kerítésre mutatott. A mozdulat többet mondott minden szónál.
— Kérem a kulcsokat — mondta Tanya halkan, de határozottan.
Nina Szergejevna bizalmatlanul nézett a volt mennyasszonyra.
— Tényleg?
— Teljesen. A kulcsokat.
Az anyós nehézkesen felállt, elővette a kulcscsomót a zsebéből, és letette az asztalra. Majd lassan elkezdte összeszedni a dolgait: szemüveget, újságot, kendőt.
— Azt hittem, ember módjára beszélgetünk — mondta Nina Szergejevna, miközben felvette a kabátját. — Azt hittem, hogy ez idő alatt már olyan közel kerültünk egymáshoz. És most kiderül, hogy minden beszélgetés, tanács, gondoskodás hiábavaló.
— Nem hiábavaló — válaszolta Tanya. — Csak mindennek megvan a maga ideje. És a mi időnk véget ért.
Nina Szergejevna összeszorította a száját, felkapta a táskáját, és elindult a kijárat felé. A kerítésnél megfordult, mintha arra várna, hogy Tanya meggondolja magát, és visszahívja. De Tanya csak nézte — nyugodtan és határozottan. Az anyós intett egyet, majd elment.
Tanya bezárta mögötte az ajtót, és visszament a házba. Csend volt — olyan, amilyen még sosem volt, amióta az anyós ott élt. Tanya odament az asztalhoz, levette a virágos mintás terítőt, és összegöngyölítette. Aztán kinyitotta az ablakokat, hogy beengedje a friss tavaszi levegőt. Mélyet lélegzett.
Először érezte, hogy a ház levegője végre csak az övé. Nélküle idegen szagok, mások szabályai, idegen elvárások nélkül. Tanya végigment a szobákon, összeszedte az anyós holmijait — párnákat, szobrokat, albumokat. Mindezt majd átadhatják közös ismerősöknek.
Aztán elővette a táskájából a rajzfüzetét. Leült a teraszra, és elkezdett vázlatot készíteni — egy öreg almafa, fekete ribizli bokrok, és az a bizonyos rózsás virágágyás, amit az anyós ültetett. Talán a rózsákat érdemes itt hagyni. Tényleg szépek. De most már másképp fognak nőni — nem a múlt emlékeként, hanem mint részei egy új jelennek.
A nap lement a horizont mögött, és rózsaszín árnyalatokba öltöztette az eget. Tanya félretette a rajzfüzetet, és csak ült, nézve a naplementét. A szabadság furcsa dolog. Nehéz elfogadni azonnal. Az ember azt hiszi, hogy a megszokott keretek nélkül az élet szétesik. De később rájön, hogy ezek a határok csak gátolták a lélegzést.
Tanya elmosolyodott, és becsukta a szemét, alávetve arcát az utolsó napsugaraknak. Holnap új nap lesz. És a nyaraló végre olyan lesz, amilyennek mindig is látta — egy otthonos hely, ahol önmaga lehet. Anélkül, hogy mások elvárásainak kellene megfelelnie. Csak egy otthon. Az ő otthona.
