Vaszkát megint kirakták. Már megint. Élete rövidke ideje alatt ez volt a harmadik alkalom. Valahogy nem volt szerencséje. Alig múlt egyéves, és már három családból dobták ki. Hát, hogy dobták ki… Először kézről kézre adogatták. Aztán… Aztán egyszerűen kivitték az utcára, jó messzire a háztól. Beledobták egy kukába, majd elszaladtak. Hogy ne találjon vissza. De ő nem is próbálkozott.
Mindent megértett. Rögtön megértette. A férfi arcának kifejezéséből. A felesége nagyon dühös lett, mikor Vaszka megkarmolta az új, bőrkanapét. A nagyon drágát. Ő hozta meg az ítéletet. És a férj? Ugyan, mit is tett a férj?
Mindig mindennel egyetértett.
Fogta a karja alá az egyéves macskát, és elindult a szemeteshez a szomszédos udvarban.
Vaszka nem is szaladt volna utána. Nem. Nem szaladt. Látta az ítéletet a férfi szemében, és értette:
Minden hiábavaló.
Legalább ember módjára búcsúzott volna el. Megsimogatja utoljára. Bocsánatot kér. De így?
Valahogy embertelen volt. Mintha csak egy vödör szemetet borított volna ki.
Vaszka sóhajtott, és megpróbált valami ehetőt találni a szemétben. Miután evett néhány száraz csirkedarabot, kimászott, és leült a nagy zöld kuka mellé. A Napot kezdte nézni.
Hunyorított, de nem fordult el. A nagy, fényes körből melegség áradt. És ez nagyon tetszett neki.
Ezek voltak az utolsó napsugarak. A nyár, az ősz, a tél sugarai. Egy kis enyhülés. És a jéghártya elolvadt.
De Vaszka lelke megfagyott.
Az este és az éjszaka hideg volt. Amint a Nap lenyugodott, a szél és a fagy nekiláttak a munkájuknak.
A vörös macska fagyoskodott. Fogalma sem volt, hova menjen, hol rejtőzzön el, így hát
megtalált egy nagy halom fonnyadt, vörös levelet, belebújt, és összegömbölyödött.
Eleinte nagyon fázott, reszketett is, de aztán…
Aztán, mikor a nedves, jeges szél végigsöpört rajta, és vörös bundája megmerevedett,
valamiért melegebb lett, és a remegés alábbhagyott.
Valami hang mélyen belül jó szavakat suttogott. Altató szavakat, amik azt tanácsolták, hogy csukja be a szemét, és feledkezzen meg minden bánatról és fájdalomról.
Gömbölyödj csak tovább, és aludj. Aludj, aludj, aludj.
Hallotta a meleget is.
A melegség szétáradt megdermedt kis testében.
Hiszen ez olyan egyszerű. Csak fel kell adni, és minden elmúlik. Eljön a béke és az örökkévalóság. Elmúlik a sértettség és a fájdalom.
Vaszka utoljára sóhajtott, és beletörődött. Minek is küzdeni? Miért?
Hiszen holnap ugyanaz a hideg és éhség várja. Ugyanaz a vágy: lehunyni a szemét, és soha többé… soha…
Soha többé ki nem nyitni.
Az utcai lámpák először ott, a távolban gyulladtak ki. Vaszka utoljára vetett rájuk egy pillantást. Gyakran nézte ezt a fényt meleg ablakából.
A vörös macska utoljára magába szívta ezt a fényt, és a szeme…
Felvillant a halványodó sötétben.
Ez az utolsó kis fény vonta magára egy kicsi vöröshajú kislány figyelmét, aki épp az apukájával sétált hazafelé.
Meghúzta az apja kabátujját:
– Ott!
– mondta. – Ott a levelek között valaki van.
– Ott nincs senki – fázósan összébb húzta magát az apja.
– Gyerünk már haza, megfagyok.
Megpróbálta elterelni őt a nagy, sötét, nedves és jeges levélkupactól. De a vöröshajú kislány kirántotta a vállát a keze alól.
– Láttam – mondta. – Láttam egy fényt.
– Fényt egy kupac öreg levél között? – csodálkozott az apa. – Nem lehet. Lehetetlen.
De…
A kislány már ott térdelt, széttúrta a felső réteget, és rátalált. A vörös macskára.
– Apa! – kiáltotta. – Ugye, megmondtam! Ez ő!
– Ki ő? – kérdezte meglepetten az apa, miközben odalépett.
– Hát ő! – felelte a kislány, és megpróbálta felemelni a jeges kis testet.
– Hagyd, kicsim – mondta az apa. – Meghalt már. Nem vihetünk haza egy döglött macskát.
– Nem halt meg – válaszolta a vöröshajú kislány. – Tudom. Tudom, hogy él. Láttam a fényt a szemében.
– Fényt a macska szemében? – vont vállat az apa. – Fényt egy macska szemében?
Közelebb hajolt, felemelte a testet, és megpróbálta meghallani vagy kitapintani a szívdobogást.
Vaszka közben annyira szeretett volna aludni. Annyira… Az álom lehunyta a szemhéját, a testét elöntötte a melegség. És egy hang a bensőjében suttogott:
Aludj, aludj… Ne nyisd ki a szemed…
De az a hangocska… az a vékonyka gyerekhang csak ismételte, újra és újra, makacsul:
– Fény volt a szemében…
„Mit akarnak tőlem? Miért kínoznak újra? Miért nem hagynak békén, elaludni végre?” – gondolta.
Nagy nehezen kinyitotta a szemét, hogy meglássa azokat, akik még most sem hagyják őt nyugodni.
– Nézd! – kiáltotta a gyerekhang. – Nézd csak! Mondtam! Láttad? Megint! A fény!!!
– Miféle fény? – csodálkozott az apa, de levette a kabátját, beletekerte a vörös testet, és elindult hazafelé.
A kislány mellette szaladt, siettetve őt:
– Apa, apuci, kérlek, gyorsabban! Fázik!
Eltűntek a lépcsőházban, és nem sokkal később az ötödik emeleti ablakban fény gyúlt.
Vaszkát meleg vízben fürdették, felmelegített tejecskével itatták. A kislány pedig csak kérlelte:
– Csak ne halj meg. Ne halj meg, kérlek…
És a jég elolvadt a bundáján. És elolvadt a lelkében is.
A nagy vörös macska csodálkozva figyelte, ahogy az apa meg a lánya körülötte sürögnek. Már felébredt, és most meleg volt.
Meleg – de nem a radiátortól, hanem egy pici gyermeki szívtől.
Odakint pedig ő állt. Aki néha eljön segíteni.
Ott állt, és az ötödik emelet fénylő ablakait nézte.
Ott állt, és ezt mondta:
– Mindent, amit tudok. Amit csak tudok…
Ott állt még egy kicsit, majd elgondolkodva hozzátette:
– A fény… Nem mindenki látja. Nem mindenki. És nem mindenki, aki látja, képes megőrizni.
És Vaszka, miközben a vöröshajú kislányra nézett, nem gondolt az emberi nagyságra. Ilyesmiken az emberek szoktak gondolkodni. Ő a saját dolgaira gondolt.
Ő látta a fényt. A fényt a kislány szemében.
