— Ez aztán a megjelenés! — fitymálta Nasztya. — Mint a keselyűk, úgy jöttetek, hogy felosszátok az örökséget? De nincs nektek mit osztani! A nagyapó mindent rám hagyott, ami csak volt neki. Most bezzeg eszetekbe jutott az öreg! És hol voltatok eddig?
Zakhar Iljics befejezte a vázlatot, majd alaposan szemügyre vette a vásznat. Néhány véletlen, felesleges vonás nem rontotta el az összhatást, így elégedetten bólintott. Félretolta az állványt, és a konyha felé indult.
— Jegor — szólt, miközben kávét töltött csészékbe —, gyere, igyunk egy csészével.
Néhány perc múlva megjelent az ajtóban egy magas, fiatal férfi kinyúlt pólóban és kopott farmerben. Ő volt a fia, Jegor. Leült apjával szemben, kézbe vette a csészét, és óvatosan kortyolt egyet. A kávé túl forró volt, megégette a nyelvét, és majdnem félrenyelte.
— Holnap bemegyek a városba — közölte Jegor. — Találkoznom kell valakivel.
Zakhar Iljics letette a csészét, és halvány, szürke szemével fürkészni kezdte a fiát.
— Munkáról van szó? — kérdezte gyanakodva.
Jegor megpróbált nem válaszolni, de apja átható tekintetétől végül megadta magát.
— Nem, csak találkozom valakivel — válaszolta röviden.
Zakhar Iljics csalódottan felsóhajtott, és visszatért a kávéjához.
— És hol van Tánya? — kérdezte hirtelen. — Rég nem láttam. Mi történt vele?
Jegor láthatóan zavarba jött, és úgy kezdte dörzsölgetni a viaszosvászon terítőt, mintha valami láthatatlan foltot próbálna letörölni.
— Szétmentünk — morogta. — Már egy hete.
Zakhar Iljics hirtelen felpattant, és ökölbe szorított kezével rátámaszkodott az asztalra.
— De hát azt mondtad, terhes — jegyezte meg szigorúan. — Mi történt?
Jegor nem akarta folytatni a beszélgetést, felállt, és az ajtó felé indult.
— Ugyan már, mit számít? — vetette oda hátra. — Elég felnőtt vagyok, hogy ne kelljen elszámolnom neked.
Egy perc múlva becsapódott a bejárati ajtó, Jegor kiment. Zakhar Iljics egyedül maradt, töltött magának még egy csésze kávét, és gondterhelten bámult ki az ablakon.
Jegor volt Zakhar Iljics egyetlen fia és az egyetlen közeli hozzátartozója. Felesége, Olga halála után egyedül nevelte fel. Amikor Olga meghalt, Jegor még nagyon kicsi volt, és Zakhar Iljicsnek kellett anyát és apát is helyettesítenie. A fiú gyakran kérdezte, hol van az anyja, mire az apja azt felelte, hogy mindig vele van, csak nem látható. Később, amikor Jegor megértette, hogy az anyja meghalt, abbahagyta a kérdezősködést, és Zakhar Iljics sosem mesélte el neki, milyen is volt az anyja valójában.
Teltek az évek. Jegor befejezte az iskolát, egyetemre ment, de hirtelen otthagyta a tanulmányait, és visszatért a faluba. Zakhar Iljics nem firtatta a döntés okát, elfogadta fia elhatározását. Hogy ne kelljen apjától függenie, Jegor munkát vállalt a szomszédos településen, ott ismerkedett meg Tányával.
Pont Tánya miatt robbant ki a mai vita Zakhar Iljics és a fia között. Amikor Jegor először mutatta be őt az apjának, azonnal megkedvelte. Tánya huszonöt éves volt, de fiatalabbnak tűnt. Hosszú, gesztenyebarna haját fonatba fogta, nagy, kissé ferdén álló kék szemei voltak, mintha mindig távolba nézne.
— Csinos lány — mondta elismerően Zakhar Iljics. — És ti hogy vagytok? Komoly a dolog, vagy csak úgy?
Jegor biztosította, hogy mindenképp össze fognak házasodni, csak előbb egy kicsit talpra kell állniuk.
— De hát mire vártok? — csodálkozott Zakhar Iljics. — Ha pénz kell, segítek. Az ember így aztán várhat öregkoráig!
De Jegor ragaszkodott hozzá, hogy mindent maga akar elérni.
— Szégyen lenne pénzt kérni tőled, még kölcsönbe is — válaszolta.
Zakhar Iljics nem vitatkozott.
— Hát, te tudod — egyezett bele. — De ha meggondolod magad, mindig számíthatsz rám.
Az idő múlt, Jegor helyzete nem javult. A fizetése alig volt elég megélhetésre, de azzal vigasztalta magát, hogy másoknak még rosszabb.
— Most mindenkinek nehéz, nemcsak nekem — ismételgette.
Amikor Zakhar Iljics a lakodalom időpontja felől érdeklődött, Jegor mindig újabb kifogásokkal állt elő. Időközben kiderült, hogy Tánya terhes, és valószínűleg Jegor volt az apa. Zakhar Iljics többször célozgatott rá, hogy a gyerekeknek házasságban kellene születniük, de a fia csak legyintett.
— Hülyeség — vágta rá. — Nem a középkorban élünk. Kit érdekel, hogyan születik meg a gyerek?
Zakhar Iljics csak legyintett, és nem folytatta a témát.
Ahogy ezek a gondolatok újra és újra végigfutottak a fejében, Zakhar Iljics felállt, elpakolta a csészéket a mosogatóba, és úgy döntött, visszatér a munkájához. Az állványhoz lépve újra a vászonra pillantott, és csalódottan konstatálta, hogy a mű, amely fél órával ezelőtt még jónak tűnt, most ügyetlennek és kezdetlegesnek hatott.
Megpróbálta kijavítani a vázlatot, de a szén, ami korábban könnyedén siklott, most megakadt a vásznon, mintha mocsárba süllyedt volna. Dühösen kettétörte a szenet, és a kukába hajította. Ugyanoda dobta a vázlatot is, amit könyörtelenül letépett az állványról. Fáradtan lehuppant a fonott székbe, és egyenletesen ringatózni kezdett, mintha álomba vagy transzba merülne.
Néhány perc múlva hirtelen felpattant, és elindult fia szobájába.
Jegor szobájában, ahogy mindig, most is káosz uralkodott. Az ágyon gyűrött könyvek, újságkivágások, üres cigarettásdobozok és papírok hevertek, tele számításokkal. Zakhar Iljics kutatni kezdett a rendetlenségben, de semmi érdekeset nem talált. Aztán észrevette az íróasztalt. Kinyitotta a felső fiókot, elővett néhány füzetet, átlapozta őket, majd visszatette.
A második fiókban egy laposüveg volt erős alkoholszaggal, egy öngyújtó és egy sárgaréz cigarettatárca. Semmi különös. Minden remény nélkül nyitotta ki az alsó fiókot, ahol régi játékautók lapultak — Jegor egykor szenvedélyesen gyűjtötte őket. Zakhar Iljics nehéz sóhajt hallatott. Már épp csukta volna be a fiókot, amikor megpillantott egy fehér sarkot az egyik autó alatt.
Félretolta a játékot, és talált egy fotót, ami fejjel lefelé volt. A sarokban apró betűs felirat állt: „Jegornak Reginától”.
Zakhar Iljics megfordította a képet, és egy fiatal lányt látott, rövid, fekete frizurával.
— Regina — ismételte hangosan.
Nem gondolkodva, a fényképet a zsebébe tette, és kilépett a szobából, elfelejtve becsukni a fiókot.
— Mit csináltál a dolgaim között? — támadt rá Jegor, amikor hazatért.
Kihúzta az egy kicsit nyitva hagyott fiókot, nem találta meg a fényképet, és dühében szétszórta a kisautókat a padlón. Zahár Iljics eszébe jutott a fénykép, elővette a zsebéből, és odaadta a fiának.
— Ki ez a Regina? — kérdezte. Jegor gyorsan elkapta a fényképet, és elrejtette.
— Nem a te dolgod — morgott. — Ne piszkálj bele az életembe.
Zahár Iljics hirtelen odalépett a fiához, és megragadta a mellkasánál.
— De bizony, hogy az — szűrte a fogai között. — Egyet teherbe hagytál, most meg egy másikkal? Nem szégyelled magad?
Jegor kiszabadult, és hátralépett.
— Amit akarok, azt csinálom! — kiáltotta. — Ez az én életem!
Zahár Iljics karba tett kézzel állt, és hideg mosolyt mímelt.
— A tiéd? Rendben. Pakold össze a cuccaidat, és húzz el. Mivel olyan független vagy!
Jegor büszkén megemelte az állát.
— Nincs semmi probléma, apa. Megleszek nélküled.
Levette a hátizsákot a falról, belepakolta a holmiját, és kiszaladt az ajtón.
— Viszlát — szólt vissza.
Fél év telt el azóta, hogy Jegor elhagyta a házat. Zahár Iljics, aki még mindig haragudott, soha nem próbált kapcsolatba lépni a fiával. Miután elment, a művész teljesen belemerült a munkájába, nappal és éjszaka is a vászon előtt dolgozott. Egy festmény követte a másikat, amíg az összes szabad helyet nem töltötték meg.
Egyes műveket eladott, másokat barátoknak ajándékozott, a kevésbé sikereseket pedig elégette a kályhában. Amikor a festészet iránti szenvedély egy kicsit alábbhagyott, Zahár Iljics olyan fáradtságot érzett, hogy szinte egy hónapig nem hagyta el a házat. Segített neki a szomszédasszonya, Jekatyerina Makszimovna, aki ételt hozott neki és társaságot biztosított.
Egyszer elmondta neki:
— Azt mondják, hogy Tatyánának, Jegor barátnőjének ikrei születtek. Egy fiú és egy lány. A városba költözött.
Zahár Iljics megdermedt, miközben éppen egy kanál ételt emelt a szájához.
— Ikrek? — kérdezte vissza.
A szomszédasszony vállat vont:
— Azt mondják. A faluban két gyerekkel nem könnyű.
Miután elment, Zahár Iljics hosszú ideig cigarettázott, miközben elgondolkodott a híreken. Nagyapa lett, de mit változtatott ez bármin is? Valószínűleg soha nem látja az unokáit. Jegorról sem volt hír. Talán már van más gyereke egy másik nőtől… A gondolatok összekuszálódtak, a szoba megtelt füsttel, és ő, miközben Tatyánát a gyerekekkel valahol messze képzelte el, váratlanul elbőgte magát.
Két hónappal később, egy hideg novemberi napon, amikor Zahár Iljics éppen a kályhát próbálta begyújtani, megszólalt a telefon. Meglepetésére felugrott.
— Zahár Iljics? Ez Regina. Egy ügy miatt kereslek…
Amikor eszébe jutott a fényképen szereplő lány, azonnal feszültté vált.
— Jegor meghalt — mondta Regina. — Holnap temetés lesz. Eljössz?
Zahár Iljics a székére ült, és egy pillanatra levegőt sem tudott venni.
— Hogy… meghalt? Mikor?
— Elment munkára. Ott volt egy verekedés…
Miután befejezték a beszélgetést, Zahár Iljics még sokáig ott ült, szorongatva a telefont, majd kétségbeesésében ordított.
A temetésen Zahár Iljics félrevonulva állt, és figyelte, ahogy a koporsót leeresztik a sírba. Amikor az emberek elkezdtek szétszéledni, ő még mindig a friss hantot nézte. Egy pillanatra egy lány állt meg mellette egy gyerekkel.
— Zahár Iljics, jó napot — mondta. — Én vagyok Regina. Ő itt Jegor fia, Artyom. Az unokája.
Zahár Iljics némán nézte őket, váltakozva a lány és a gyerek között.
— Azt hittem, szeretni fogja látni az unokáját — folytatta bizonytalanul Regina. — De úgy tűnik, most nem a megfelelő idő.
Zahár Iljics összeszorította a kezeit.
— Idő? — kérdezte tompán. — Milyen idő lehet egy ilyen után?
Olyan haragosan nézett rá, hogy a lány önkéntelenül hátrált.
— Ha nem te lettél volna, minden más lett volna — mondta. — Jegor még élne.
Több szó nélkül megfordult, és elindult, rúgva a lehullott leveleket.
— Akár akarod, akár nem — kiáltotta utána Regina, — Artyom a te unokád!
De Zahár Iljics már távolodott, nem fordulva vissza.
Öt év telt el azóta, hogy Zahár Iljics elvesztette a fiát. A szomorúság nem engedte el az öreg művészt, aki időközben jelentősen elgyengült. A haja megőszült, az arca mély ráncokkal borítódott, és a szeme még fakóbbá vált. A festő- és ceruzarudakat egyre ritkábban vette kézbe; a múzsa szinte teljesen elhagyta. Azok a kevés festmények, amiket még készített, tele voltak bánattal és aggodalommal. Magától is félt tőlük, ezért elrejtette őket egy szekrényben egy titkos ajtó mögött.
— A kutyámnak kölykei lettek ott — mondta egyszer a szomszédasszony, Jekatyerina Makszimovna. — Nézd meg, lehet, hogy hozol egyet. Már kinőttek.
Zahár Iljics elmosolyodott.
— Az unalomtól meg fog halni — válaszolta. — A kutyát nevelni kell, játszani vele. Én meg nem értek hozzá.
— A fiadat azért felneveltad — nevetett, de látva Zahár Iljics arcán az árnyékot, megállt. — De azért vidd el… Ki tudja, talán egy kicsit felvidulsz. A kutyák mellett nem lehet unatkozni.
Zahár Iljics legyintett.
— Rendben, megnézem.
Hosszú ideig nézte a kölyköket, amint anyjuk körül sürögtek, és kiválasztott egy fehér, bolyhos kisállatot, fekete folttal az orrán.
— Ezt viszem — mondta Jekatyerina Makszimovnának.
Zahár Iljics elrejtette a kiskutyát a kabátja alá, és az halkan nyüszítve próbált alkalmazkodni az elválástól.
— Pikasszónak foglak hívni — mondta Zahár Iljics, miközben a nyüszítő kis állatra nézett. — Hogy tetszik az név?
Pikasszo felmordult, és beleharapott a kabátjának gombjába. Otthon Zahár Iljics tejet adott neki, és lehelyezte a fekhelyére. Pikasszo azonnal elaludt, szuszogva és csámcsogva, mintha egy kisbaba lenne.
Az évek mintha megijedt lovaként rohantak előre. A napok hetekbe, a hetek hónapokba, a hónapok évekbe olvadtak. Az idő kocsija könyörtelenül vitte előre Zachar Iljicset, aki belenyugodott az élet múlandóságába, és szembenézett annak alkonyával. Az emlékezete egy régi diávetítőre emlékeztetett, amelynek elhalványult filmje van. A fia, aki oly régóta elment, arca kezdett elmosódni az emlékekből, mintha soha nem is lett volna.
Regina és a fia már nem jelentkeztek, és Zachar Iljicset elfeledkezett róluk. Minden, ami Egorhoz kapcsolódott, a múltba veszett. Most már gyakran gondolt arra, hogy halála után családjuk örökre eltűnik. Ez a gondolat mélyen megsebezte a lelkét. Nem találva nyugalmat, újra ecsetet ragadott, reszkető kézzel gyenge ecsetvonásokat húzva.
Virágok és dalok – ismételgette, miközben a következő festményén dolgozott. – Virágokat és dalokat hagyok nektek. Több nincs nekem.
Egy tavaszi napon, amikor a festményt befejezte az ablak előtt, valaki halkan kopogtatott a ház sarkán. Zachar Iljic letette az ecsetet, megtörölte a kezét, és elindult, hogy kinyissa.
Ki az? – kérdezte, miközben leszállt a lépcsőről.
A kapu mögül egy fiatal női hang szólt:
Zachar Iljic, kérem, nyissa ki!
Meglepetten kinyitotta a kaput, és egy húszas évei elején járó lányt látott. A vékony vállaikra világos haj hullott, és a nagy szemeiben zavartság és bátortalanság tükröződött.
Bejöhetek? – kérdezte.
Zachar Iljic bólintott, bevezette a házba, és leültette egy székre.
Nem tudom, hogyan mondjam el… – kezdte a lány, miközben a táskáját babrált. – Szóval, én a te unokád vagyok.
Zachar Iljic a fotelba ült.
Hogyan? Biztos vagy benne?
A lány megmozdult a széken.
Az anyám… Tatjana – mondta halkan. – Ő adta nekem a címedet. Te vagy az apám apja, Egor. Valószínűleg elfelejtetted őt… Túl sok idő telt el…
A «Tatjana» név hallatán Zachar Iljic előtt felbukkant egy szőke lány arca széles fonattal. Rá nézett, és észrevette a szoros hasonlóságot köztük.
Hogy hívnak? – kérdezte.
Nasztya – válaszolta.
Egy ideig csendben ültek, hallgatva a köszörű hangját valahol a fal túloldalán.
Hogy van az anyád? Miért nem jött el? – kérdezte Zachar Iljic.
Nasztya elfordította a tekintetét.
Ő hónapokkal ezelőtt meghalt. Vesebetegsége volt. Sokáig szenvedett.
Egy pillanatra elhallgatott, lenyelte a torkában lévő gombócot.
A testvérem, Nikita, távol van, katonai iskolában. Én meg úgy döntöttem, eljövök hozzád.
Hirtelen egy nagy láb kilátszott a szék alól, és hozzáérte a lábához. Nasztya megijedt.
Ne félj, ő Pikasso – nyugtatta meg Zachar Iljic. – Hé, Pikasso, gyere ki!
Az öreg kutya kikúszott a rejtekéből, és odament Nasztyához.
Hol van az apám? – kérdezte, miközben megsimogatta a kutyát.
Zachar Iljic mélyet sóhajtott.
Meghalt. Már húsz éve.
Nasztya lehajtotta a fejét.
Tehát most már árva vagyok… Teljesen egyedül.
Zachar Iljic odament hozzá, és megveregette a vállát.
Miért egyedül? Van testvéred, és Pikassóval mi két öreg férfi vagyunk. Igen, Pikasso?
A kutya sárgás szemekkel nézett rá, és nyelt egyet.
Ideje ebédelni – értette meg Zachar Iljic a jelét. – Na, akkor igyunk a bemutatkozásra?
Így Nasztya rátalált a nagyapjára, és Zachar Iljic az unokájára. Ő nála lakott, megszabadította őt a terhektől és a fekete melankóliától. Miatta ismét feléledt benne a kreativitás. Néhány képet festett, eladta őket, és a pénzt Nasztyának adta.
Nekem már nincs szükségem rájuk – mondta. – Régen sem hajszoltam a pénzt, most meg pláne nem.
Nasztya vonakodva vette át a pénzt.
Ne beszélj így, nagyapa. Ne írj le magad. Még van benned erő.
Zachar Iljic nevetett.
Nem, elég volt. Én már leéltem az életem. Az ifjaknak adom át a helyem.
Odahívta Nasztyát, és elmondott neki egy titkot, amit senki sem tudott róla.
Zachar Iljic egy hónap múlva, május végén halt meg. Csendesen távozott, ahogy illik egy művészhez, és csak a szépséget hagyta hátra – a műveit és az unokáját. Nasztya eltemette a nagyapját, és elindult vissza a városba. Miután ő elment, a ház üres és komor lett, mintha egy palota lenne, ahol a bál kellős közepén leoltották az összes fényt, és a vendégek sietve szétszaladtak.
Nasztya gondosan összepakolta a saját dolgait és a nagyapa megmaradt képeit, majd leült a kedvenc foteljébe, és odahívta Pikassót. Az öreg kutya odament, leheveredett a lába elé, és mélyet sóhajtott.
Ne aggódj, Pikasso – mondta Nasztya, kedvesen nézve rá. – Holnap kicsit elmegyünk, szórakozunk. Talán jobban leszünk. Mit szólsz ehhez az ötlethez?
A kutya egy rövid ugatással válaszolt, de aztán felkapta a fejét: valaki erőteljesen kopogtatott a kapun.
Ki az? – kérdezte Nasztya, miközben kinyitotta a kaput.
A küszöbön egy magas fiú állt, mögötte egy rövidre vágott hajú nő, aki idegesen igazgatta a haját. Ők Regina és a fia, Artyom voltak, de Nasztya nem tudta ezt.
Ti kik vagytok? – kérdezte ő.
Válasz nem érkezett. Artyom szó nélkül félretolta őt, és belépett a kertbe, Regina követte őt.
— Mi kell nektek? — háborgott Nasztya, próbálva megakadályozni az inváziót. — Hívom a rendőrséget!
Regina lenézően végigmérte őt, és elfordította a szája sarkát, miközben rikítóan kifestett ajkai fintorra húzódtak.
— Mi Zahár Iljics rokonai vagyunk, — sziszegte. — De te meg ki vagy?
Nasztya azonnal elmagyarázta, hogy kicsoda.
— Ismerünk mi ilyen „unokákat” — horkantott Regina. — Biztos rájöttél, hogy egyedülálló öregember van, és úgy döntöttél, kihasználod ezt.
Nasztya arca elvörösödött.
— Hogyan merészelsz? — kiáltotta. — Én vele voltam egészen a végéig! És ti hol voltatok?
Regina csak lenézően végigmérte őt.
— Ez nem fontos, — vágta oda hűvösen. — A lényeg, hogy most itt vagyunk.
Időközben Artyom már bejutott a házba, és most a hátsó szoba falait vizsgálta. Az ujjait a tapétán húzgálta, miközben a körmeivel kapargatta, amíg meg nem találta, amit keresett.
— Itt! — kiáltott a mamájának.
Regina odaszaladt, és nem vesztegetve időt, leszedett egy darabot a tapétából, felfedve egy titkos ajtót. Artyom meglökte azt, és belépett a sötét, pókhálóval borított spájzba. Őt követte Regina, majd Nasztya is, aki úgy döntött, követi őket.
— Hol vannak a képek? — kérdezte Artyom, miközben a zseblámpával a falakat világította meg. — Tényleg itt vannak?
Regina ide-oda futkározott a spájzban, figyelmen kívül hagyva Nasztya jelenlétét.
— Egor azt mondta, hogy apám itt rejti őket, — válaszolta a fiának. — Biztos elrejtette valahova. Meg kell néznünk a padló alatt.
Nasztya, miután rájött, miről van szó, hangosan felnevetett.
— Régi képeket kerestek? — kérdezte gúnyosan. — Úgy döntöttetek, hogy mások javain gazdagodtok?
A férj és a feleség élesen megfordultak, szemeik csillogtak a zseblámpa fényében.
— És itt nincsenek, — mondta Nasztya nyugodtan, karjait a mellén keresztbe fonta. — És soha nem is voltak.
Elmesélte nekik a csodálatos történetet, amit a nagyapja mondott el neki halála előtt. Kiderült, hogy az összes műveket eladta egy gazdag külföldinek óriási összegért — százezer dollárért. Azonban Zahár Iljic soha nem beszélt erről senkinek, inkább inkognitóban maradt. Ehelyett azt híresztelte, hogy néhány nagy mesterek műveit adta el, melyeket örökölt. A képek pénzét a bankban tartotta, és halála előtt átutalta Nasztya számlájára.
— Szóval ez a maszlag százezer dollárt ér? — kérdezte Regina, miközben felemelt egy darabképet a nagyapjától a padlóról.
— Ha képesek vagytok látni benne a művész lelkét — akkor igen, — válaszolta Nasztya magabiztosan. — Sőt, azt hiszem, hogy ezek felbecsülhetetlenek.
Regina és Artyom gyorsan kirohantak a spájzból, majdnem felborítva Nasztyát. Egy szót sem szólva elhagyták a házat. Amikor Nasztya bezárta utánuk a kaput, elkapta őt egy kontrollálhatatlan nevetés.
Ezután Nasztya úgy döntött, nem tér vissza haza, hanem Moszkvába költözik. Ott lakást bérelt a város központjában, és tervei szerint később megvásárolja. Első dolga az volt, hogy a nagyapja képeivel díszítette ki a falakat, és az ablaknál elhelyezte az ő régi festőállványát. Átvette a szénceruzát, elgondolkodva rajta, majd megrajzolt egy vonalat a vászonra. Fokozatosan egyre magabiztosabban mozgott a keze, bonyolult mintákat alkotva. Az öreg Pikasso figyelte, néha halkan ugatva, mintha visszaemlékezett volna régi gazdájára.
— Na, jól van, — mondta Nasztya, miközben befejezte a munkát. — Mit szólsz hozzá, Pikasso?
A kutya csendben értékelte a munkáját, majd felugrott a kanapéra. Nasztya melléült, megsimogatta a hátát.
— Mit gondolsz, nagyapának tetszett volna?
Pikasso hallgatott. Nasztya nevetett, és hátradőlt a párnákra.
— Azt hiszem, igen, — mondta ábrándosan. — Kezdőként nem rossz, ugye? Még csak most kezdtem, a legjobb része még előttem van.
És valóban, ez így volt.
