Egy kis jegesmedve-nőstény testével óvta két apró bocsát. Sovány volt, és úgy tűnt, teljesen kimerült. Öt egészséges kutya támadt rá minden oldalról…
Ebben az időszakban a jegesmedvéknek születnek bocsai, és a nőstényeknek különösen sok élelemre van szükségük. Nem mindenkinek sikerül ez – különösen, ha a medve fiatal és tapasztalatlan. Ilyenkor a falvak közelébe merészkednek, vonzza őket az étel szaga. Pontosan ez történt azon a napon is…
Noam meghallotta az ugatást az utcán. Korai tavasz volt, de még mindig fagyos hideg uralkodott. Ez azonban nem zavarta a helyieket a munkában – itt mindenkinek bőven akad tennivalója.
Az utcák üresek voltak. Az emberek még napkelte előtt elindultak dolgozni, gyakran messze a falun kívülre.
Noamnak nem volt kedve elhagyni a meleg otthonát. Ugyan miért kezdtek el ugatni a kutyák? Tavasszal mindenféle állat mozog a környéken. A helyi kutyák pedig komoly jószágok – nagyok, erősek, hozzászoktak a zord körülményekhez.
Minden neszre kirohanjon? Ugyan már.
Noam a számítógép előtt ült, éppen egy jelentést írt. Talán fel sem állt volna onnan, ha az ugatás nem közeledik egészen a házáig. Egy egész falka őrjöngött az ablaka alatt, vad, agresszív ugatással.
Káromkodva húzta fel a kabátját, és felkapott egy vaskos botot – hogy elzavarja a túlságosan elszabadult vadászokat.
Ahogy leért a tornác lépcsőjén, rögtön megérezte, hogy valami különös történik a háza mögött. A sarkon, ahol régi ládákat és holmikat tároltak, valódi csata zajlott.
A kutyák olyan vehemensen és rekedten ugattak, mintha életre-halálra küzdenének.
Amikor belesett, Noam szinte megdermedt: a szűk zugban egy fiatal jegesmedve-nőstény lapult a falhoz szorulva. A teste alatt két apró bocs bújt meg.
A nőstény csontsovány volt, alig maradt ereje…
Öt hatalmas kutya támadta minden irányból, a mancsait és az oldalát marcangolták, esélyt sem hagyva neki a menekülésre. A medve védekezett, de nyilvánvalóvá vált – sokáig nem bírja már.
Öt ilyen kutya – az nem tréfadolog. Ha egy embert támadnak meg, nincs esély a túlélésre.
Noam hirtelen visszafordult és berohant a házba a félautomata karabélyáért.
Amint újra kilépett, hangosan felkiáltott.
A kutyák megtorpantak, felé fordultak, fogukat vicsorgatták. A szemükben düh villogott – nem akarták elengedni a zsákmányt. Hiszen mindent „szabályosan” csináltak: levadászták az áldozatot, legyengítették. Most járt volna nekik a jutalom.
Itt az első lépés volt a döntő. Ha Noam hátrál – vége.
De ő nem hátrált. Célzott, és két figyelmeztető lövést adott le a hóba, a falka elé.
A kutyák felkapták a fejüket. De még mindig nem akartak visszavonulni.
Ekkor a vezérre szegezte a fegyvert.
Egy pillanat – és eldőlt minden. A vezér farkasszemet nézett az emberrel, felmérte a helyzetet. Megértette: vagy elmegy, vagy itt és most meghal.
Az életet választotta. Dühösen morgott, hátrált a kerítés felé. A többiek vonakodva ugyan, de követték.
A medvenőstény kimerülten összerogyott a hóban. A kicsinyei a testéhez simultak, rémülten figyelték a félelmetes embert.
– Hát ez meg… – morogta Noam. – És most mit kezdjek veletek?…
Szeretnéd, hogy a történet folytatása is le legyen fordítva?
A megoldás magától jött.
Noám nehéz ládákkal eltorlaszolta az udvart, hogy senki se tudjon többé bejutni. Aztán hazament, és elővette a fagyasztóból egy adag húst.
Visszatérve óvatosan letette a húsdarabokat a medve orra elé. Az összerándult, felnyögött a fájdalomtól, de nem támadt rá.
Ekkor Noám mellé térdelt, és megvizsgálta a sebeit. Nem volt állatorvos, de volt már tapasztalata állatok ápolásában.
A jegesmedve remegett, de tűrte, amikor Noám kezelte a harapásokat. A bocsok viszont rémülten sírtak.
Noám megpróbálta megetetni őket, de nem tudták, mit kezdjenek a hússal. Ekkor előkeresett egy adag porított tejet, felmelegítette, cumisüvegbe töltötte, majd magához szorított egy bocsot, és a szájába adta a cumit.
Eleinte köhögött és fuldokolt, de aztán belekortyolt – és azonnal mancsával megragadta az üveget.
A másik bocs, ezt látva, azonnal odanyúlt a saját adagjáért.
A medveanya nézte mindezt, és az arcán könnyek gördültek le.
— Semmi baj — suttogta Noám. — Csak gyógyulj meg. A picikről majd gondoskodom én.
Így telt el néhány hét. A medve erőre kapott, a bocsok Noám házában játszottak. Már nem féltek tőle. És az anyjuk… ő is megtanult bízni az emberben.
Egy nap a hátsó udvaron odament Noámhoz, és a fejét a vállára hajtotta.
Aztán megjelentek az emberek.
A helyi törzs vadászai. Azt állították, hogy csakis ők dönthetnek a medvék sorsáról.
Noám nem akart engedni. Értesítette a természetvédelmi szervezetet, hogy hivatalosan is átadja nekik a medvecsaládot.
De azon az estén megtámadták.
Egy ütés a fejére – és sötétség.
Még hallotta az állati üvöltést.
Mikor magához tért, otthon feküdt. Fölé hajoltak a természetvédelmi őrök.
— Hol vannak? — kérdezte, fejéhez kapva.
— A medve és a bocsok elmentek a tundrába — felelte az egyik őr. — De előtte…
Elhallgatott egy pillanatra.
— Széttépett három támadót.
— Üldözni fogják? — kérdezte Noám rekedten.
— Nem. Kicsinyei vannak. Nincs jogunk hozzá. De jobb, ha ön elköltözik.
Noám egy szomszédos faluba tette át a székhelyét.
Egy héttel később kopogtattak az ajtaján.
Kinyitotta – és megdermedt.
Ott állt ő.
A jegesmedve.
És a bocsai.
Kár, hogy ti, barátaim, nem láttátok ezt a találkozást.
Most már rendszeresen visszajárnak hozzá. A helyiek pedig csak úgy hívják Noámot: „a medveember”. És tisztelik őt.
És hogy mi lesz ezután?
Nos, például a törzsfőnök már ki is szemelte számára a feleséget – a saját lányát.
Noám erről még mit sem tud.
De vajon van választása? Itt talált otthonra. És esze ágában sincs elmenni.
