— Úgy érzem, él. A te Motyád él. De mást nem érzek — mondta őszintén a jósnő, miközben félretolta az asztalon a macska fényképét és zsebre tette a pénzt.
— Ljudmila, mit állsz itt, mint egy szobor? Gyerünk, a busz mindjárt megérkezik — morgott elégedetlenül Jurij, és megpróbálta megragadni a felesége kezét.
De Ljudmila mintha meg sem hallotta volna a férjét, és amint Jurij hozzáért, azonnal elrántotta a kezét:
— Időben odaérünk!
Egy közelben álló nő vonta magára a figyelmét — új munkaruhában volt. Ljudmila nézte és mosolygott.
És hogy is ne mosolygott volna, amikor látta, hogy a takarítónő már percek óta próbál egy kis kiscicát betuszkolni egy kartondobozba, de az sehogy sem akar együttműködni. Ahogy sikerül betenni, máris próbál kimászni, hangosan nyávogva:
valószínűleg így tiltakozik, hogy egyedül akarják hagyni.
A nőnek pedig nyilván most nincs ideje vele foglalkozni.
Rendet kell tennie az utcán. Később számonkérik rajta… Első nap a munkahelyen. Próbaidő és minden, ami ezzel jár.
De hát lehet rendesen dolgozni, amikor egy kis szürke gombóc folyton kalandokat keres?
— Hát tudtam én, hogy ez lesz! Tudtam… — mormogta a nő hangosan, miközben már teljesen kétségbeesetten próbálta megfékezni a rakoncátlan kiscicát.
— Elnézést, megfognám egy kicsit? — kérdezte Ljudmila, miközben odalépett a takarítónőhöz.
— Kit? — csodálkozott a nő.
— Hát a cicát. Az öné ez a kis jószág?
— Nem, nem az enyém. Ma reggel találtam a pince mellett, és elhoztam…
— Nem bánja? — Ljudmila már nyúlt is a doboz felé, nem bírta tovább kivárni.
— Megfogni? Hát persze, csak vigyázzon, van ám neki egy kis egyénisége. Meg is karmolt már párszor — mondta a nő, és megmutatta a kezeit.
Ljudmila mosolyogva vette karjaiba a kiscicát. Meglepő módon az nem is próbált elmenekülni.
Épp ellenkezőleg: két kis mancsával átölelte, és szimatolni kezdett — tetszett neki a levendulás parfümillat.
— Ljudmila, jön a busz! Gyerünk már! — kiáltott a férj.
— Lehetne, hogy… — Ljudmila habozott.
— Elvinnétek? — találta ki a nő.
— Igen! Mi falun élünk, és nagyon jól jönne egy ilyen kis cica. Biztos vagyok benne, hogy neki is tetszene ott.
— Vigyétek csak.
Jurij összeráncolt szemöldökkel nézte, ahogy a felesége felé tart, Ljudmila pedig sugárzott a boldogságtól.
Már régóta álmodott egy kiscicáról. És most itt a lehetőség — hogy is hagyhatta volna ki?
— Minek ez nekünk? — morgott a férj, miközben felszálltak a buszra.
— A lelkemnek!
És valóban, Ljudmila egyenesen rajongott a kis Motyáért. Még akkor is, amikor az leverte a virágcserepeket az ablakpárkányról, vagy amikor hajnali háromkor úgy trappolt végig a padlón, mint egy víziló.
„Még gyerek — mondta a férjének, aki már több mint egy hónapja nem tudott rendesen aludni. — Ha megnő, megkomolyodik. Csak egy kis türelem kell.”
Jurij belenyugodott, bár nem igazán örült a macska érkezésének.
A házaspár a faluban élt, de a városban dolgoztak, így Motya egész nap egyedül volt otthon. De ez őt egy cseppet sem zavarta — sőt, kifejezetten örült neki, mert azt csinálhatott, amit csak akart.
Egyszer, amikor Ljudmila és Jurij hazatértek, a macska épp a csilláron ült, hintázott és nyávogott. Felmászni még fel tudott, de aztán rájött, hogy lejönni nem tud. Még fiatal volt.
Ljudmila rögtön egy sámlira állt, kérte a férjét, hogy tartsa a lábát, és elkezdte kimenteni szeretett kis kalandorát.
— Legalább a csillár épségben maradt — mondta elgondolkodva Jurij, miközben félretette a sámlit.
— A lényeg, hogy Motya nem esett baja. A csillárt, ha kell, újat veszünk — javította ki a felesége.
A cica érkezése óta annyi mindent vettek már: két új vázát, négy pettyes virágcserepet, amiket Ljudmila már rég meg akart venni, de sajnálta kidobni a régieket, új függönyt a hálószobába.
A csillárt is rég ki kellett volna cserélni. De amíg lóg, hát hadd lógjon.
És így telt el három év észrevétlenül.
A kis Motyuska időközben naggyá, komoly Motyává nőtt, aki ugyan felnőtt, de Jurij legnagyobb csalódására hű maradt régi szokásaihoz. Különösen ahhoz, hogy hajnali háromkor hangosan csattogott a padlón.
— Ez nem is macska, hanem igazi víziló! — panaszkodott a férj.
Igaz, idővel Jurij megtanult nem a párnán, hanem a párna alatt aludni, így már nem is mérgelődött annyit.
És ha mégis, Ljudmila gyengéden átölelte, mindkét arcára adott egy puszit — és ennyi elég is volt.
Egy nap Jurij szülei meghívták őket látogatóba, hogy együtt ünnepeljék a Farsangot. Az öregeknek nehéz lett volna nemet mondani, így péntek este, miután hazaértek a munkából, sietve kezdtek csomagolni. Mégse illik üres kézzel vendégségbe menni.
Motya idegesen sétált körülöttük, a farkát csapkodta — furcsán viselkedett.
— Figyelj csak, Jurij, nem visszük el Motyát is? Tudom, hogy csak pár napra megyünk, de mi lesz vele, míg nem vagyunk itthon?
— Ljudmila, hová vinnénk? Többször is át kell majd szállni: busz, vonat, megint busz… Képzeld el, mekkora stressz lenne ez egy macskának! Jobb, ha itthon vár meg minket.
— Igen, igazad van…
Ljudmila ránézett a macskára, majd felvette, és hosszasan simogatta. Rossz előérzete volt. De hogy pontosan miért, azt nem tudta megfogalmazni.
„Hiszen csak pár napról van szó — semmi rossz nem történhet. Ugyan, mi történhetne?”
— Tudod mit? Megkérem Tamara nénit, hogy nézzen rá, amíg nem vagyunk. Csak a biztonság kedvéért.
Jurij nem válaszolt.
Nem értette, miért aggódik ennyire Ljudmila a macskáért. Hiszen már felnőtt állat, mi baja lehetne?
Éjjel Ljudmilának rémálmai voltak. Egyet különösen jól megjegyzett: hóviharban gázolt előre, és Mota segélykiáltását próbálta követni, de sehogyan sem találta meg. Aztán a macska elhallgatott, és helyette ő kezdett el kiabálni…
— Ljudmila, mi van veled? Rosszat álmodtál? — ébresztette fel Jurij.
A nő felpattant az ágyból, idegesen nézett körül. Motya berohant a másik szobából a kiáltásra, és csodálkozva nézett rá.
Csak amikor meglátta felnőtt „gyermekét”, nyugodott meg. De visszaaludni már nem tudott.
Hajnalig, férje horkolását hallgatva, simogatta Motyát, és kérlelte, hogy ne aggódjon, míg ők távol lesznek. Sőt, még azt is kérte tőle, hogy mindenképpen várja meg őt. Úgy tűnik, túlságosan felzaklatta magát, és már nem is tudta, mit beszél. Ilyen előfordul.
Kora reggel Ljudmila átvitte a kulcsokat a szomszéd néninek, emlékeztette a kérésére, majd siettek a buszmegállóba, ahol már több falubeli ácsorgott, egyik lábáról a másikra állva. Miközben Jurij röviden elbeszélgetett a többi férfival, Ljudmila a ház felé nézett, ahol Motya maradt — a rossz érzés továbbra sem hagyta nyugodni…
— Ljudmila, gyere már! Mit álldogálsz? — mordult rá Jurij, és berángatta a buszba.
Motya az ablakpárkányon ült és kifelé bámult. Korábban mindig nyugodtan búcsúzott a gazdájától, és ment a maga dolga után. De ma valamiért ideges volt. Talán átvette Ljudmila aggodalmát, vagy talán a hatodik érzéke ébredt fel, ami azt súgta neki, hogy a gazdasszonyának nem kellett volna elutaznia… Jobb lett volna, ha otthon marad — teázik, tévét néz, és őt simogatja…
Két napig türelmesen várt.
Állta a harmadik és negyedik napot is.
De egy hét után elfogyott a türelme. Kibírhatatlan volt egyedül lenni ilyen sokáig. Nem ehhez szokott.
Motya járkálni kezdett kedvenc ablakpárkányán, hangosan nyávogva. Aztán mancsával félretolta a résnyire nyitott ablakot, és kiugrott az utcára. Felmászott a kerítésre, és a távolba nézett. Hosszasan nézett, mintha várt volna valamire…
Aztán hirtelen leugrott a hideg hóba, és futni kezdett. Futott, hogy megkeresse a gazdáját.
Utána, szinte a sarkában, elindult a tél is kifelé a faluból, átadva a helyét a tavaszi napsütésnek, mely a felhők mögül mosolygott rá ragyogóan.
Motya a buszmegállóban ült, mit sem törődve az emberek meglepett pillantásaival, és amikor megérkezett a busz, szépen felszállt a többiekkel együtt.
A sofőr nem zavarta el, csak elmosolyodott. A többieket sem zavarta a szőrös utas.
Motya a sorok között járkált, szimatolt, próbálta elcsípni a levendulás illatú parfüm nyomát.
De csak hó szagát érezte.
Aztán az autóbusz elindult.
A szürke macska felugrott egy üres ülésre, és egész úton a városig kifelé bámult az ablakon. Tekintete szomorú volt, és belül úgy érezte magát, mint akit elhagytak. Olyan undok érzés volt…
…mint a kora tavaszi latyak a cipő alatt.
– Luda, hová mész? – kiáltott utána Jurij, miközben nehézkesen cibálta ki a csomagokat a buszból. Aztán újrafogta őket kényelmesebben, és elindult utána, néha megállva, hogy levegőt vegyen. A szülei nem engedték el őket üres kézzel, alaposan megpakolták őket. Egyedül nehéz volt ilyen terhet cipelni.
Ljudmila teljes erőből futott, néha megbotlott a kátyúkban, de valahogy csodával határos módon nem esett orra a sárban.
Nagyon bánta, hogy nem vitte magával Motyát. Bánkódott, hogy hallgatott a férjére.
Bár talán Jurij nem is tehetett róla. Egyszerűen így hozta a sors. Az éjszaka alatt teljesen eltemette a hó a falut, ahol Jurij szülei éltek, és egy busz sem tudott oda eljutni. Autóval sem lehetett közlekedni – próbálkoztak, de elakadtak. A hókotrók is csak egy hét múlva érkeztek a járásból.
Hát ki tehet róla?
Ljudmila ezalatt az idő alatt sehol sem találta a helyét, miközben a férje és a szülei nem értették, miért olyan ideges.
– Semmi baja nem lesz a macskádnak – nyugtatta anyósa. – Ráadásul mondtad, hogy valaki figyel majd rá.
Ljudmila látszólag egyetértett, de a könnyei csak folytak, mintha patak fakadt volna a szeméből. Nem véletlen volt az a rossz előérzet…
Reszkető kézzel sikerült a kulcsot a zárba illesztenie, gyorsan kinyitotta az ajtót, berohant a házba, és hívni kezdte Motyát. De sehol nem találta.
Sem a hálószobában, sem a konyhában, sem a szekrény tetején, sem az ágy alatt. Sehol. Csak az ablak volt nyitva, és azon át már tavasz illata áradt be.
Ekkor Ljudmila Tamarához szaladt, abban reménykedve, hogy ő talán magához vette a macskát. De nem történt csoda.
Nem vitte el. Sőt, meg sem nézte.
– Ljudocska, ne haragudj rám. Elfelejtettem. Teljesen kiment a fejemből. A gyerekeim meg az unokáim jöttek látogatóba… Te is megértheted.
De Ljudmila nem értette. Nem is akarta érteni. Visszavette a kulcsokat, és amint a férje hazaért, együtt indultak keresni Motyát.
Jurij is vele tartott. Nem tudta tétlenül nézni, még ha nem is szerette annyira a macskát, mint Ljudmila.
Először a bolt felé vették az irányt, majd elkezdték bejárni az udvarokat, aztán eljutottak az autóbuszmegállóig.
Épp akkor futott be a busz.
Az utasok özönleni kezdtek kifelé.
– Ljudocska, szervusz! – integetett neki Katalin néni. – Elutaztok, vagy valakit vártok?
– A macskánkat keressük. Eltűnt…
– Macskát? Nem egy szürke, csíkos véletlenül?
– De igen! Látta?
– Hogyne! Együtt utaztam vele a buszon. Maga szállt fel, maga ült le az ülésre, és velünk jött egészen a városig. Ha tudtam volna, hogy a tied…
– A városig?! – rémült meg Ljudmila, és megrogytak a lábai.
Hála Istennek, Jurij épp időben elkapta. Szorosan átölelte, majd leültette egy padra.
Hazafelé némán sétáltak.
Csak néha hallatszott Ljudmila halk szipogása – még mindig nem akarta elhinni, ami történt.
Egész éjjel nem aludt, hanem posztokat írt a közösségi oldalakra az elveszett macskáról, hirdetéseket nyomtatott, átböngészte az elveszett állatokról szóló információkat.
Korán reggel a férjével együtt elindult a városba. Jurij rögtön munkába ment, míg Ljudmila elkezdte kiplakátolni a hirdetéseket mindenhol – ahol lehetett és ahol nem is.
Igen, fizetés nélküli szabadságot kellett kivennie. De úgysem tudott volna dolgozni. Meg kellett találnia Motyát. Még nem telt el sok idő, még mindig lehetett esély.
A napokat álmatlan éjszakák váltották, az óramutatók könyörtelenül haladtak előre, de eredmény nem volt. Egyetlen telefonhívás, egyetlen WhatsApp-üzenet sem érkezett. Csönd. Fájó és nyomasztó csönd.
– Luda, talán elég volt már ebből? Már szinte rá sem ismerni az arcodra – mondta neki Jurij egy hónap múlva.
Ő csak elfordult, magára húzta a takarót, és szinte azonnal elaludt.
De jobb lett volna, ha nem alszik.
Megint rémálma volt: hóviharban ment Motya hangja után, de sehogy sem tudta megtalálni. Aztán a macska elhallgatott, és ő kezdett sikítani… Hangosan, emberfeletti hangon. Arra ébredt, hogy kapkodja a levegőt. A sikolytól, a könnyeitől. Abban a pillanatban megértette: ő már nem jön vissza. Az ő Motyája soha többé nem jön vissza…
Jurij némán ölelte át a feleségét, és ő újra álomba zuhant. Már nem volt ereje ellenállni az elkerülhetetlennek.
– Boldog születésnapot! – lépett be mosolyogva a házba Jurij, valamit gondosan rejtegetve a háta mögött.
– Hisz már reggel is felköszöntöttél – mosolygott vissza Ljudmila, miközben megterített az asztalnál.
– Az reggel volt, ez meg este.
– Na, mutasd már, mi van nálad! Remélem, nem költötted rá az egész fizetésed?
– Egy fillért sem! Csukd be a szemed, különben nem lesz meglepetés.
Ljudmila engedelmesen teljesítette férje kérését. És amikor az ujjai alatt meleg, sűrű bundát érzett, sokáig nem mert kinyitni a szemét. „Tényleg? Tényleg Motya lenne az?”.
– Na, nyisd ki már! Gyerünk!
Sóhajtott, és kinyitotta a szemét.
Két apró szem nézett rá – egy pici, szürke kiscica szemei.
Valami hatalmas örömöt nem érzett, de elfogadta az ajándékot.
A szemei azonnal megteltek könnyel. Simogatta a kis jövevényt, és Motyára gondolt.
Már majdnem egy év telt el azóta, hogy eltűnt. Ljudmila még sokáig kereste, de lassan elveszítette minden reményét, hogy valaha is megtalálja kalandvágyó kedvencét. „Nem jön vissza…” – mondták neki a barátnők.
Ő maga is tudta, hogy nem jön vissza.
De egy kis remény még mindig ott élt benne…
Talán éppen ezért fordult jósnőhöz. Persze, ezt senki sem tudta. Mert különben bolondnak nézték volna…
A jósnő sokáig vonakodott, azt mondta, hogy csak embereket érez. De amikor meglátta az asztalon a szép kis összeget, végül mégis beleegyezett, hogy „megkeresi” Motyát az energiacsatornáin keresztül.
– Érzem, hogy él. Él a te Motyád. De mást nem érzek – mondta őszintén a jósnő, miközben félretolta a macska fényképét, és elvette a pénzt.
„Hát, köszönet ezért is” – gondolta Ljudmila, miközben kilépett a fülledt helyiségből az utcára.
„A lényeg, hogy él.”
Most pedig nézte a kiscicát, aki megpróbált a mancsával a haja végeihez nyúlni, és közben Motyára gondolt.
„Talán jól tette Jura, hogy cicát hozott neki. Talán ez segít majd újra élni.”
– Köszönöm, Jura. És hol találtad?
– A megállónál. Ült egy sarokban és vacogott a hidegtől. Amíg utaztunk, próbáltam melegíteni, ahogy csak tudtam.
– Igazán ügyes vagy!
Ljudmila megcsókolta a férjét, és azonnal ment megmosdatni a koszos kis állatot. Miközben mosta, lassan kezdett visszatérni az életbe. Igaz, egyelőre még csak a múlt életébe. Az ő Motyája sem szerette a vízzel való találkozást. „Ó, Motya, Motya, miért nem vártál meg engem…”
Miután kisírta magát, rendbe szedte magát – elvégre mégiscsak születésnapja volt –, és sietett ki a férjéhez a konyhába.
Ezután gyertyafényes vacsora következett, romantikus gitárdalok, lassú tánc és gyönyörködés a kis szürke cicában, aki az ölében aludt el.
Hogy vajon ugyanúgy fogja-e szeretni, mint Motyát, azt maga Ljudmila sem tudta. De hogy szeretni fogja – az biztos. Mert állatokat nem lehet nem szeretni. Mert mást nem is tudott érezni irántuk.
– Hogy nevezzük el az új családtagot? – kérdezte Jura.
– Talán Murzik legyen. Nagyon illik rá ez a név.
Reggelre Jura munkába készülődött, mellette sündörgött a kiscica. Ljudmila megreggeliztette „a férfiait”, csomagolt ebédet a férjének, majd leült kávézni, miközben az ablakon át gyönyörködött a gyönyörű reggelben.
Valamiért ez a reggel különösen szépnek tűnt. Hogy miért, maga sem tudta. Talán azért, mert megjött a tavasz.
Jura kilépett az udvarra, de néhány másodperc múlva visszarohant a házba, és tágra nyílt szemekkel próbált valamit mondani.
– Mi történt? – ijedt meg Ljudmila, és szemeivel Murzikot kereste. Hála Istennek, ott volt a helyén.
– Ott… ott kint…
– Mi van ott?!
Jura ledobta az ebédestáskáját a földre, és újra kirohant az udvarra. Néhány pillanat múlva visszatért – egy sovány, rongyos macskával a karjában.
– Talán baba Tamara macskája? – kérdezte Ljudmila.
– Ljud, hát nem látod? – csodálkozott a férje. – Ez Motya.
Ljudmila lélegzet-visszafojtva lépett közelebb, ránézett a macskára, majd kitépte Jurája kezéből, és szorosan magához ölelte. „Él! Él!” Motya kinyitotta a szemét, bűnbánóan nézett a gazdájára, és alig hallhatóan nyávogott. Mintha bocsánatot kérne azért, hogy egy éve elment.
Ljudmila természetesen megbocsátott neki. És a férjének is. És baba Tamarának. Mindenkinek megbocsátott. Még a barátnőinek is, akik azt állították, hogy a macskák sosem térnek haza. Visszatérnek. De még mennyire!
Mindenképpen el fogja mesélni mindenkinek.
Néhány hónap kellett ahhoz, hogy Motya rendbe jöjjön. De mostanra ismét visszatért a boldogság a házba.
Sőt, dupla boldogság: egy nagyobb és egy kisebb. Jurának újra a párnája alá kellett bújnia éjszakánként, mert most már két víziló topogott hangosan. A nagyobb próbált elmenekülni a kisebb elől. Mert senki sem mondta el Motyának, hogy mostantól van egy fogadott kisfia is…
– Jurácska, talán már mi is gondolhatnánk egy saját „vízilóra” – ölelte meg a férjét Ljudmila.
– Azt hiszem, itt az ideje – mosolygott a férfi.
