Április hidegnek bizonyult. Larissza szorosabbra húzta a sálat a nyaka körül, és fintorogva fordította el a fejét a festék erős szagától, amely vékony fekete cseppekben ülepedett meg a tavalyi avaron.
A hányinger a torkáig kúszott, mire Larissza lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. A terhessége harmadik hónapjában járt, és a szervezete minden létező módon tudatta ezt vele – különösen akkor, amikor a körülmények amúgy is elviselhetetlennek tűntek.
– Larissza, ne állj ott, mint egy karó!
Anyósa ingerült hangja rántotta vissza a valóságba.
– Fogd a kefét, és kezd a bal saroknál! Mondtam már: előbb le kell kaparni, aztán festeni!
Irina Szergejevna türelmetlenül dobolt a lábával – a drága bőrcsizmába bújtatott lábával. Hibátlan frizurája és tökéletes sminkje teljesen kilógott a Nagypéntekhez illő temetői hangulatból. Larissza akaratlanul is megrántotta az elnyűtt dzsekijét, amit kifejezetten a festéshez vett fel.
„Miért éppen ma? Miért éppen én?” – zakatolt a fejében, miközben engedelmesen kézbe vette a drótkefét, és nekilátott a rozsdás kerítés letisztításának. Nagypéntek – a gyász, a csend és az imádság napja. Az a nap, amikor még a nem hívők is igyekeznek megőrizni a belső nyugalmukat.
Az anyósa szerint viszont ez volt a tökéletes nap egy volt meny sírjának rendbetételére. Ez már a harmadik temető volt aznap. Először Irina Szergejevna szüleinek sírját látogatták meg – egy gondozott parcella gránit síremlékkel és márványlapokkal.
Aztán egy másik temetőbe mentek az anyósa nagynénjéhez, ahol csak a művirágokat kellett kicserélni és a fényképet letörölni. És most itt voltak, a város szélén, Marinához.
– Andrásnak magának kellett volna eljönnie, nem pedig a terhes feleségét küldeni – szaladt ki Larisszából, amikor egy újabb erős hányingerhullám miatt meg kellett állnia.
– A fiam dolgozik, hogy eltartsa a te hóbortjaidat. Ráadásul a friss levegő jót tesz a terhes nőknek – vágta rá Irina Szergejevna vékony ajkait összepréselve. – Én is itt vagyok veled. Egyébként pedig kötelességünk gondozni Marina sírját – tette hozzá. Larissza nem válaszolt.
Irina Szergejevnával vitázni teljesen értelmetlen volt – különösen, ha András első felesége, Marina került szóba. Marina nyolc éve halt meg furcsa körülmények között: leesett a lépcsőről vidéki házukban.
Larissza csak felszínes részleteket tudott a történtekről. András nem szeretett beszélni róla, az anyósa pedig csak üres, hivatalosnak tűnő közhelyekkel illette a „borzalmas tragédiát” és a „sajnálatos balesetet”.
– Elugrom a bevásárlóközpontba – jelentette ki váratlanul Irina Szergejevna, miközben megigazította a haját.
– Négy óra múlva visszajövök. Ugye boldogulsz? – kérdezte, de meg sem várta a választ, máris elindult a fénylő terepjárója felé. Larissza a távolodó anyósa után nézett, egyszerre érezve megkönnyebbülést és dühöt. Kirakta őt a temetőkapunál, és most egyszerűen itt hagyta.
Egyedül maradva Marina sírjánál, Larissza figyelmesebben körbenézett. Szerény fekete gránit sírkő. A fényképen egy fiatal, mosolygós nő nézett vissza rá – feltűnően élénk tekintettel.
A felirat: Marina Andrejevna Szakolova, 1987–2016. Mindössze huszonkilenc éves volt. A sírkő körül gondosan lerakott lapkövek.
Ápolt művirágok. És egy fekete, rozsdásodó kerítés, amely új festékrétegért kiáltott. A régi festék mállott, a rozsda mindent ellepett…
Larissza hátrahőkölt, a festékes ecset kiesett a kezéből, és hangtalanul huppant a nedves földre. Egy pillanatig csak a saját lélegzetének zihálását hallotta, majd a szél újra felkavarta a száraz leveleket, mintha valaki surrant volna mögötte. De senki nem volt ott.
A „Ne idd meg” – ez a két szó, bár egyszerű volt, baljós árnyként telepedett rá. Tekintete ismét a rúdra siklott, ahol a felirat vége reszketett a fénykúp szélén. Nem volt kétség: nem véletlen karcolások, nem a képzelet játéka. Valaki ezt a figyelmeztetést hagyta itt. De ki? És kinek?
A gyomra összerándult, de most nem a terhességtől. A szorongás szinte tapinthatóvá vált, mint egy hideg kéz a tarkóján. Larissza körbenézett – lassan, minden fa mögé bepillantva. A temető most már teljesen elhagyatott volt, csak egy szarkofágra telepedett varjú neszezett valamit a csőrében. Talán ág, talán valami mást.
Visszatértek anyósa szavai. „Minden az ellenőrzésem alatt van…” És az a hangsúly – nem aggodalmat, hanem hatalmat tükrözött. Vajon Marina is kapott teát?
Larissza felegyenesedett, de a térde megremegett, és egy pillanatra a kerítéshez kellett kapaszkodnia. Mi van, ha nem csak emlékezni jött ide? Mi van, ha a válaszokat is itt találja meg?
Lassan elővette telefonját, és elkezdte keresni azokat a hívásokat, amiket anyósa az utóbbi hetekben intézett, amikor ő azt hitte, alszik. Volt egy ismeretlen szám, ami többször is visszatért – ugyanazzal az időbélyeggel, amikor Irina Szergejevna „gyógyteát” hozott.
Larissza reszkető kézzel leült a már részben festett padkára. Egy árnyék suhant át a sírok között – lehetett szél is, de lehetett más. Egy név motoszkált benne, egy régi családi név, amit egyszer hallott csak említeni, valami rokon, akiről mindenki hallgatott. És akinek sírja… talán nem is volt messze innen.
„Nem mehetek haza, míg nem tudom meg az igazat” – suttogta maga elé.
És ekkor – egy lábnyom a festékbe lépett. Friss, apró, női cipőnyom. Nem az övé volt. Valaki volt ott – vagy még mindig ott van.
Larissza szíve úgy dobogott, mintha ki akarna szakadni mellkasából. A friss cipőnyom a földön sötétlő festékpöttybe mélyedve egyetlen irányba mutatott — a hátsó parcellák felé, ahol a régi sírok már félig benőttek a vadszőlővel és mohalepte keresztekkel.
Ki járt itt? És mikor? Mióta anyósa elment, senkit nem látott. De a nyom friss volt, a sarkánál még kivehető volt a cipő bordázata.
Nem volt racionális döntés, amit tett, inkább ösztönből jött. Elindult a nyom után, beljebb a temető árnyas, sűrűbb részébe, ahol a nevek már lekoptak a kövekről, és a csend sűrűbbre szőtte a maga fátylát.
Az egyik kereszt mögött hirtelen nyikorgás hallatszott. Mintha egy vasajtó… vagy egy régi padka mozdult volna meg. Larissza megdermedt. Hallgatózott. És ekkor — női köhögés. Rövid, száraz. Talán a szél hozta, de túl közelről érkezett.
„Lehet, hogy csak egy másik látogató” — próbálta megnyugtatni magát, de gyomra mégis görcsbe rándult. Egy sírkőhöz simult, s onnét óvatosan kikukucskált. Semmi. Aztán meglátta. Egy szürke kabátos női alak állt egy rég elfeledett sírnál, háttal neki. Kezeiben egy termoszt tartott.
Larissza tudta, hogy nem kellene közelednie, de lábai maguktól mozdultak. A nő hirtelen megfordult.
Nem Irina volt. De valami ismerős volt az arcában. A szeme… élénk, sötét, és hideg, mint az acél. A nő ránézett, mintha már várta volna.
— Maga Larissza? — kérdezte halkan, hangja rekedt volt, mintha hosszú ideje nem beszélt volna senkivel.
Larissza csak bólintani tudott.
— Én… én Marfa vagyok. Marina nagynénje.
A név, amit csak egyszer hallott. Az asszony, akiről Irina sosem beszélt. Aki egyszer elátkozta a családot, azt suttogták. Aki ott volt a temetésen, de aztán nyomtalanul eltűnt.
— Ideje, hogy megtudja, mibe keveredett — mondta Marfa, és felcsavarta a termosz fedelét. — Nem mindenki halt meg balesetben, akit annak mondanak.
Larissza nem tudta eldönteni, remeg-e, vagy csak a szél lett erősebb. Egy biztos volt: a válaszokat megkapja, de azzal együtt lehet, valamit örökre elveszít.
Larissza nem mozdult. A termoszból felsejlő gyógynövényillat és Marfa tekintete egyaránt megbabonázta. Az asszony lassan leült a kőpadkára a sír mellett, és intett neki, hogy csatlakozzon.
— Marina nem véletlenül halt meg, Larissza. És a gyermeke sem. Irina… — itt megállt, hangja megremegett — Irina ezt nem tudja megbocsátani az életnek. Sem magának, sem másnak.
Larissza szinte megfulladt a felismeréstől.
— Maga azt mondja, hogy… Irina?
— A fiam — suttogta Marfa — Marina apja volt. Irina nem tudta elviselni, hogy Marina „idegen vért” hozott a családba. A fiam meghalt, még Marina halála előtt. Irina akkor… megtört. Először csak kontrollálni akart mindent. Aztán megszállottja lett annak, hogy a fia öröksége „tiszta” maradjon. Amikor Marina teherbe esett… megijedt.
Marfa Larissza kezére tette ráncos, hideg kezét.
— Nem tudom bizonyítani. De a rendőrségi jegyzőkönyvben hiányoznak oldalak. A lépcső korlátja, amin Marina leesett, nem tört el a zuhanáskor, hanem már korábban meglazították.
Larissza hátralépett. Már mindent értett. Az a tea. A nyomasztó figyelem. Az a régi mondat: „Két élet szakadt meg.” Nemcsak gyász volt benne, hanem fenyegetés is.
— És ha most elmondom Andrejnek?
— Nem hisz neked — mondta Marfa csendesen. — De meg kell próbálnod. Ő már más, mint az anyja. Csak… még mindig rabja a bűntudatnak.
Larissza némán bólintott. Már nem remegett. Belül valami megkeményedett. Már nemcsak magáért felelt — egy új életért is.
Késő este, amikor Irina visszatért, kezében vászonszatyrokkal, Larissza már várt rá. A sír körül minden frissen festve, tisztán, rendezve állt. Mintha semmi sem történt volna.
— Teára? — kérdezte Irina, s a termoszt emelte.
Larissza csak mosolygott.
— Tudja, Irina Szergejevna, ma történt valami. Találkoztam valakivel, aki sok mindent elmondott Marinaról. És rókról is.
Irina arca megfeszült.
— Miről beszélsz?
— Csak annyit mondok… hogy mostantól én is figyelek. Nem vagyok már egyedül. És ha bármilyen baj történik velem vagy a gyerekemmel… a rendőrség nem fog most már elfelejteni oldalakat.
Irina ajka megremegett.
— Te nem érted…
— Dehogy nem. Pontosan értem — suttogta Larissza. — És most már vége.
Két héttel később Larissza és Andrej elköltöztek egy másik városba. Újrakezdték. Andrej sokáig hallgatott, de aztán egy éjszaka mégis megkérdezte:
— Te tényleg azt hiszed, hogy anya…?
Larissza csak megszorította a kezét.
— Azt hiszem, hogy néha a múlt akkor is üldöz, ha elfordítjuk a fejünket. De ha van bátorságunk szembenézni vele — megszabadulhatunk.
A gyermek tavasszal született. Egészséges volt. A nevét úgy választották: Marina.
