— A volt feleségedet! — bökött Galja Vasjába.
— A leendő volt feleségemet. Még nem váltunk el! — vágott vissza Vasja.
— Mi ez itt, valami partizánosztag? — hirtelen felkapcsolódott a villany, és az ajtóban ott állt Vasja felesége, Ljudmila, mint egy fal.
Vasja kihúzta magát, kidüllesztette a mellkasát, és félig-meddig Galja elé állt. Csak félig, mert teljesen eltakarni aligha tudta volna: a nagy pocak így is kikandikált, bármennyire is próbálta rejtegetni.
— Ljudmila, ő itt Galja, a barátnőm! Gyereket várunk, és itt fog lakni, amíg te el nem költözöl — préselte ki magából Vasja, összeszedve minden bátorságát.
— Ki ejtett le téged gyerekkorodban, hogy teljesen elment az eszed? — csapta össze a kezét Ljudmila, megdöbbenve az arcátlan bejelentés hallatán. Nem elég, hogy a férje szeretőt tart, de még haza is cipelte, ráadásul terhesen, és most ki akarja őt dobni a saját otthonából.
— Ljusza, viselkedj normálisan, ne csinálj jelenetet. Mégiscsak civilizált, haladó emberek vagyunk — Vasja csípőre tett kézzel, felhúzott szemöldökkel nézett a feleségére.
— Ki tanított meg téged ilyen szavakra, drágám? — Ljudmila szemei majd kiestek a helyükről. Hiszen Vasja szókincse igencsak szegényes volt, a leggyakoribb szavai: „basszus”, „a fenébe”, meg „olyan mintha”.
— És maga, hölgyem, miért hallgat? Az ön munkája? — nézett Ljudmila a férje háta mögé, majd bökött Vasjára.
— Én csak le szeretnék feküdni — vonta meg a vállát Galja, anélkül hogy sok szót vesztegetett volna. A megjelenésével is egyértelműen jelezte: neki most van férfija, a születendő gyermeke apja, oldja meg ő a helyzetet. Ő meg nem idegeskedhet, és különben is, már elfáradt.
Ez mind kiült az arcára, és Ljudmila megértette, hogy könnyű dolga nem lesz. A lakást Ljudmila és Vasja esküvőjére a menyasszony szülei ajándékozták. Nagylelkű ajándék volt. Válás esetén Vasja számított arra, hogy az ingatlan felét megkapja. De a menyasszony nem árulta el neki, hogy a lakás valójában az anyja nevére van írva.
— A hálószoba az enyém! — mondta Ljudmila, és nem kezdett veszekedni, nem akart éjszaka jelenetet rendezni.
Már rég tudott a férje szeretőjéről: Vasja nem volt valami eszes, és titokban susmorogva telefonált Galjának, azt hívén, hogy a felesége nem hallja. Később Ljudmila arról is tudomást szerzett, hogy a hölgy terhes — szintén Vasja butaságának köszönhetően: nyitva hagyta a közösen használt számítógépen a terhességgel kapcsolatos oldalakat.
Először sírni akart Ljudmila, mikor megtudta a férje kalandját. Aztán meggondolta magát. Már régóta válni akart, csak ürügy nem volt rá.
Amikor hozzáment Vasjához, még nem sejtette, hogy a férfi ennyire gyengeelméjű. Először naivnak tűnt, ami még tetszett is neki. De aztán egyre idegesítőbbé vált. Vasja képtelen volt döntést hozni — hogy busszal, villamossal vagy taxival jöjjön a felesége elé a munkahelyére. Végül annyit vacillált, hogy Ljudmila, megunva a várakozást, egyedül ment haza.
A boltba sem küldte már le vásárolni: egyszer elindult megkeresni, és a tejtermékek között találta meg, amint két különböző zsírtartalmú túrócsomag felett tanakodott. Arcán a döntés kínjának mély nyomaival, kosarában pedig csak egy csomag sóval. Úgy nézett ki, mint egy meghibásodott robot.
Vasja egy nagy gyárban dolgozott szerelőként, nem is keresett rosszul. A keze aranyból volt, de az esze… nos, azzal gondok voltak.
Vannak olyan emberek, akikről nem rögtön jössz rá, de ha egyszer rájössz — már késő. Mint a madár, amelynek a karma beakadt: nincs menekvés! Így járt Ljudmila is — beleragadt ebbe a házasságba.
A barátnők együttérzően, de kuncogva mondogatták:
— Ljudmila, neked már nem is kell szülnöd — már van egy kész gyereked. Legalább nem lesznek álmatlan éjszakáid, pelenkák, bilik.
— Lányok, ne tapossatok a fájó pontomra — sóhajtott Ljudmila. — Egyébként nem is rossz ember. Kedves, ügyeskezű.
Ljudmila újságíróként kezdett, harmincéves korára szerkesztő lett egy napilapnál.
És most, néhány év házasság után, a férje terhes szeretője alszik a házában.
A hálószobáját nem adta volna oda a világ összes terhes nőjének sem. Olyan szeretettel rendezte be, hogy képtelen lett volna másnak átengedni a királyi ágyát.
Éjjel a padló recsegésére ébredt. Egy szemét kinyitva látta, amint Vasja óvatosan lopakodik felé.
— Állj meg! — sziszegte határozottan, de halkan. Vasja ijedtében ugrott egyet.
— A fenébe, megijesztettél — súgta vissza. — Figyelj, Ljusza, ne bántsd Galját. Nehogy idő előtt megszüljön. És még el sem költöztél.
— Vasja, te tényleg nem vagy normális? Miért akarsz mindig elküldeni? Egyébként a lakás fele az enyém. Éljetek a másik felén. Most pedig menj el innen, korán kelek!
Vasja lábujjhegyen kiosont. Az ajtón túl motozás, tompa puffanások és Vasja rémült hangja hallatszott:
— Galjunja, te megőrültél?! Csak beszélni jöttem! Miféle házastársi kötelesség?! Azt mondta, lakjunk a lakás felén! Ajj! Galja! Ez fáj! Esküszöm, semmi sem történt.
Ljudmila csak csodálkozott a saját türelmén…
Reggel mindenki aludt, de Ljudmila már talpon volt. Semmit sem zavartatva magát, csak alsóneműben, a fején törülközővel járt-kelt. Feltette a vízforralót a tűzhelyre, majd hajszárítóval kezdte szárítani a haját a fürdőben, az ajtót nyitva hagyva. A hajszárító úgy zúgott, mint egy sugárhajtómű. Pár perc múlva a vízforraló is sípolni kezdett. Ljudmila nem sietett kimenni.
— Valaki kapcsolja már ki azt az átkozott hangot! — ordított Galja a másik szobából. — Hadd aludjak!
— Valami nem tetszik? — lépett be Ljudmila a «fiatalok» szobájába. — Az ajtók mindig nyitva állnak. Senki nem tart itt.
— Miért mászkálsz itt félmeztelenül?! — dugta ki Vasja a fejét a takaró alól. — Ez a mi felünk!
— De az a szekrény fele, ahol az én dolgaim vannak — mondta Ljudmila, nem törődve Galja dühös pillantásával, miközben kinyitotta a szekrényt. — Alig látok itt valamit!
Felkapcsolta a villanyt, mire Galja felsikoltott:
— Hogy mersz így viselkedni?! Semmi lelkiismereted nincs!
Ljudmila annyira megdöbbent a pofátlanságon, hogy egy szóra sem jutott. Felháborodott arccal vonult ki és kapcsolta ki a vízforralót.
Egész nap próbált nem gondolni az otthoni helyzetre, de a gondolatok csak keringtek a fejében: „Ha ezt elmesélem valakinek, nem fogják elhinni. Ennél abszurdabb történetet ki sem lehetne találni. Még ki is nevetnek, hogy nem dobtam ki mindkettőt.”
Este, hazafelé menet Ljudmila remélte, hogy Vasja és Galja már elpucoltak. De amikor meglátta a világító ablakokat, rájött: csúnyán tévedett.
Galja a konyhában sertepertélt, Vasja meg a tévét bámulta.
— Hölgyem, mi a pokol ez?! — állt meg Ljudmila a konyhaajtóban, mint egy felügyelő. — Egész nap itthon voltál, miért pont most vagy a konyhában? Én dolgoztam egész nap, ellentétben egyesekkel, és most szeretnék nyugodtan vacsorázni anélkül, hogy egy víziló ugrándozna a szemem előtt.
– Válogasd meg a szavaidat! – Gálja úgy döntött, nem adja fel. – Terhes nő vagyok, az pedig szent dolog!
– Gálja, buta vagy, és az nem gyógyítható! Menj inkább Vasjához panaszkodni, én addig vacsorázom – tessékelte ki Ljudmila a konyhából a mások területére betolakodó nőt.
Úgy döntött, kísérletezni fog az illatokkal. Vacsorára sült makrélát tervezett. Ő maga sem rajongott ezekért a szagokért, de jelen helyzetben ez is egy módja volt annak, hogy «kifüstölje» a galambpárt a lakásból.
Fél óra múlva rettenetes halszag terjengett a lakásban.
– Én még kibírom – morogta az orra alatt Ljudmila.
Gálja viszont – a hangokból ítélve – eszébe juttatta, mi is az a toxikózis, és alig bírta elviselni.
– Ljuszja, te ezt direkt csinálod? – rontott be a konyhába dühösen Vaszilij.
– Direkt mit? Hogy hazajöttem vacsorázni? – mosolygott gúnyosan Ljudmila.
– Hogy készíted ezt az undorító dolgot! – kiáltott Vaszilij, miközben befogta az orrát. – Ezt meg lehet enni egyáltalán? Belélegezni is alig lehet!
– Vaszjenyka, emlékszel, hol vannak az ajtók? – mosolygott édesen Ljudmila. – Senki sem tart itt benneteket!
Úgy döntött, hogy az aduászt csak végső esetben veti be, és még megpróbálja más módszerekkel kiűzni a párt.
– Ne is álmodj róla! A saját részünkön lakunk! – dünnyögte az egyelőre még férj, majd visszavonult a szobába.
A vécéből kiszűrődő hangok elcsendesedtek, de nem sokáig.
Furcsa módon, a rettenetes szag ellenére a hal meglepően finom lett. Ljudmila a mosogatóban hagyta a tányért, majd benézett a szomszéd szobába.
– Kisasszony, ha már te vagy itt az egyetlen munkanélküli, akkor a takarítás is a te feladatod. Ott maradt egy halszagú serpenyő, azt tisztítsd ki rendesen.
Gálja nyelt egyet, majd elsápadt.
– És jó lenne a padlót is felmosni – folytatta Ljudmila. – Mindjárt lehetne krumplit ültetni a folyosón. Nélkületek sokkal tisztább volt itt.
– Én ter… – próbált közbeszólni Gálja, de Ljudmila félbeszakította.
– Terhes vagy, tudom. De nem vagy mozgásképtelen. Kezed van, tudsz vele mozogni. Vagy csak egy testrészed tudod jól mozgatni? – vonta össze a szemöldökét.
– Vaszja, mondj már neki valamit! – Gálja az utolsó erejével próbálta türtőztetni magát, hogy ne rohanjon ki a vécére.
– Ljudmila, hagyd békén Gálját – szólalt meg kelletlenül Vaszilij.
– Hát azt már nem! – mutatott be neki Ljudmila. – Két évig én takarítottam itt, most az ő sora jött! És nem én tehetek róla, hogy terhes. Egyébként holnap vacsorára fokhagymás sült csirkefarhát lesz. Kér valaki még?
Ekkor Gálja nem bírta tovább, meglepően fürgén felpattant, és berohant a vécébe.
– Szerintem te direkt szekálod Gálját – ráncolta össze a homlokát Vaszilij.
– Csak szerinted – mosolygott Ljudmila, majd kiment a szobából, de visszafordult. – Beadtam a válópert. Hamarosan szabad leszel… igaz, nem sokáig.
A szombat reggel a szokásos módon indult: hajszárító zúgása, vízforraló sípolása, Ljudmila énekelgetése és Gálja kiabálása. Ljudmila ismét fehérneműben járkált a lakásban.
Gálja nem bírta elviselni a sípolást, és bevánszorgott a konyhába. Utána Ljudmila is belépett.
– Te teljesen elvetetted a sulykot! – meredt Gálja a félmeztelen feleségre. – Mit villogsz itt a combjaiddal?
– Kitől kéne szégyellnem magam? Itthon vagyok, mindig így járkáltam. Vaszja már látott ennél kevesebbet is – kuncogott Ljudmila, miközben kávét töltött a csészébe. – És nem szándékozom megváltoztatni a szokásaimat. Ráadásul még mindig Vaszja törvényes felesége vagyok. Akár a házastársi kötelesség teljesítését is követelhetném.
Ebben a pillanatban Vaszilij is benézett a konyhába, és amikor meglátta Ljudmilát szinte meztelenül, nyelt egyet. Persze – az összehasonlítás a karcsú feleség és a meghízott szerető között szembeötlő volt. Gálja ezt látva elpirult, haragosan Vaszilijra nézett, lekevert neki egy pofont, és úgy viharzott ki a konyhából, mintha megégették volna.
– Gálja, miért?! – kapott az égő arcához Vaszilij, majd elindult a terhes nő után. A szobából kiabálás és sírás hallatszott, majd fél óra múlva kijött onnan Gálja, könnyes szemekkel, mögötte Vaszilij egy szakadt szatyorral.
– Majd én magam intézem a lakáscserét – mondta Vaszilij komoran, meglepve feleségét a hirtelen döntéssel.
– Vaszilij, drága férjem, ne fáradj! Ez a lakás nem cserélhető. Ez anyámé! – tárta szét a karját és vont vállat egyszerre Ljudmila. – Ezt elfelejtettem mondani, bocs.
– Vaszilij! Te szemét! Hol fogunk most lakni?! – esett neki az elképedt szeretőjének Gálja, ököllel ütlegelve. – A fele az enyém, a fele az enyém! Hazudós!
Ahogy csak tudott, kirohant a lakásból, közben Vaszilijt szidta a legsúlyosabb szavakkal. Az meg utánaeredt, vagy nyugtatni, vagy meggyőzni próbálva. De Ljudmila már nem hallotta őket. Visszament a konyhába, forró vizet öntött a kávéra, és mosolyogva kezdte lapozgatni a közösségi oldalak híreit.
Egy hónap múlva…
– Vaszilij?! Mit keresel itt az ajtó előtt? – Ljudmila nem hitt a szemének, amikor meglátta a férjét a lépcsőházban. A férfi egy lépcsőfokon ült, mellette egy szakadt szatyor, tele ruhákkal. Úgy tűnt, kapkodva csomagolt.
– Ljudmila, hadd lakjak nálad egy ideig! Gálja kikészített…
– Miféle lakásról beszélsz?!
– Csak… amíg meg nem szül.
– És utána visszamész hozzá? Még rosszabb lesz… Tudod, Vaszilij, a kisgyerekek sokkal hangosabbak és idegesítőbbek, mint a terhes nők.
– És mennyi idő, mire normálisak lesznek? – kérdezte naivan Vaszilij. Ljudmila elcsodálkozott: hogy is tudott egyáltalán együtt élni ezzel az ostoba emberrel?
– Úgy 18 év múlva.
– Hát… – Vaszilij rájött, hogy rossz ötlet volt Gálját hazahozni. A problémákat inkább külön kellett volna megoldania, anélkül, hogy összeveszik a feleségével.
– Menj, Vaszilij. Nem veszlek vissza.
– Miért?
– Mert már késő. A helyed foglalt.
Ebben a pillanatban megcsörrent Ljudmila telefonja.
– Halló? Szlávik, máris futok… Csak valaki beengedett egy hajléktalant a lépcsőházba, egy kicsit el kellett intéznem, hogy kitessékeljem. Nem, nem kell segítség. Már megy is el. Igen! Futok, futok… – mondta a telefonba, majd felemelt fejjel távozott.
