– Hová igyekszik ebben a szörnyű időben? – pillantott rá az kalauz Lenára, aki nehéz táskákkal állt a peronon.
– Olhovkáig, az utolsó kocsiba – felelte Lena, miközben átnyújtotta a jegyét, és minden erejét összeszedve feltuszkolta a csomagokat az előtérbe.
A vonat megrándult, a kerekek nyikorgása betöltötte a csendet.
Az ablakon túl szomorú tájak suhantak el: elázott mezők, félig összedőlt épületek, ritkás falvak, amelyek elvesztek a zöldellésben. Az eső dobolva verte a tetőt, elmossa a világ színeit az üvegen túl.
Lena helyet talált az üres kocsiban, és kinyújtotta fáradt lábait.
Fárasztó nap volt: falusi étkezde számára élelmiszereket vásárolt, végtelen sorok, nehéz táskák. És előtte egy álmatlan éjszaka. Három év házasság után semmi jele a gyermekáldásnak. Ilja sosem hibáztatta érte, de Lena lelkében mély fájdalom lakozott.
Eszébe jutott a reggeli beszélgetés a férjével.
– Mindennek megvan az ideje – suttogta Ilja, homlokon csókolva őt. – Ne siettesd a sorsot. A mi boldogságunk még előttünk áll.
Lena mosolyogva idézte fel férje erős ölelését. Ilja az ő csendes menedékévé vált. Egykor agronómusként érkezett a falujukba, de ott is maradt – megszerette a földet, a munkát, és magát Lenát is. Most saját farmja volt, Lena pedig a helyi étkezde szakácsnője lett.
A nyíló ajtó csikorgása kizökkentette a gondolataiból. A kocsi ajtajában egy nő jelent meg: sötét köpenyt és csuklyát viselt. Az arca nem látszott, de fiatal lehetett.
A kezében két batyut tartott, melyekből apró gyermekarcok kukucskáltak ki.
Ikrek. Egészen picik.
A nő idegesen körbepillantott a kocsiban, meglátta Lenát, és határozottan elindult felé.
– Szabad? – kérdezte remegő hangon, árulva izgatottságát.
– Persze – húzódott arrébb Lena, helyet adva neki.
A nő leült mellé. Kezei láthatóan remegtek, egyik kisgyermek sírni kezdett.
– Csitt, édesem – suttogta a nő, óvatosan ringatva a kicsit.
– Milyen édesek – mosolygott rá Lena. – Fiúk?
– Egy fiú és egy lány. Iván és Mária, majdnem egyévesek.
Lena szíve összeszorult az irigységtől. Mennyire vágyott már ő is hasonló csöppségekre!
– Ön is Olhovkáig utazik? – kérdezte.
A nő nem válaszolt. Csak még szorosabban ölelte magához a gyerekeket, és az eső áztatta fák elmosódott sziluettjeire meredt ki az ablakon.
Öt percig ültek így csendben. Az eső megerősödött, akvarellfolttá mosva a tájat odakint. Aztán a nő hirtelen Lena felé fordult:
– Van családja?
– Férjem van – válaszolta Lena, ösztönösen megérintve a jegygyűrűjét.
– Szerencsés… – mosolyodott el keserűen a nő. – Szereti önt?
– Nagyon.
– Vágyik gyermekre?
Lena habozott: – Minden nap.
– De még nem jött össze?
– Isten még nem adta meg.
A nő hirtelen mély lélegzetet vett, ideges pillantást vetett a kocsi ajtajára, majd közelebb hajolt Lenához:
– Nem tudok sokáig magyarázkodni, de látom… ön különleges. Üldöznek engem. A gyerekeimet… meg kell menteni őket.
– Mit beszél? – húzódott el Lena. – Talán a rendőrséget kellene hívnunk?
– Nem! – kapta el a nő görcsösen a kezét. – Semmi rendőrség! Maga nem érti, kik keresik őket…
A vonat lassítani kezdett. Következő megálló.
– Könyörgöm – nézett Lena szemébe a nő kétségbeesetten –, veszélyben vannak. Segítsen!
És mielőtt Lena bármit is szólhatott volna, a nő szó szerint a karjaiba tette a két gyermeket és egy kis hátizsákot.
– Mit csinál? – hebegte megdöbbenve Lena…
– Két életet ment meg – suttogta a nő, és amíg Lénának sikerült volna felfogni, mi történik, már ki is szaladt a kocsiból.
A vonat megállt. Lénának, karjában a két apró csomaggal, sikerült az elgőzölgött ablakhoz furakodnia. A peronon még látta a sötét köpenyt – a nő szinte futott, ügyesen kerülgetve az utasokat.
– Álljon meg! Jöjjön vissza! – kiáltott utána Léna, de szavát elnyelte a vonat csikorgása és az utasok közönyös zsivaja.
Az egyik kisbaba sírni kezdett – élesen és követelőzően. A másik is rázendített.
– Istenem, most mi lesz? – suttogta Léna, a gyerekeket nézve.
Kinyitotta a hátizsákot. Pelenkák, tejporos cumisüvegek, néhány váltás ruha és egy levél lapult benne. Reszkető ujjaival Léna kihajtogatta a papírt.
„Nincs, kire bíznom őket… életveszélyben vannak… Kérem, mentse meg őket… Bocsásson meg nekem.”
A kislány abbahagyta a sírást, és hatalmas, kék szemekkel nézett Lénára. Olyan védtelen remény sugárzott ebből a pillantásból, hogy Lénának elállt a lélegzete.
– Ne félj, kicsim – suttogta, magához szorítva a gyerekeket. – Minden rendben lesz. Ígérem.
Ilya a kis állomáson várta őt egy szekérrel.
– Hogy ment az út? – mosolygott, miközben megcsókolta a feleségét. Ekkor vette észre a karjában tartott csomagokat. – Mi ez?
– Ilya – Léna hangja remegett –, beszélnünk kell. De ne itt.
Útközben hazafelé Léna mindent elmesélt: a különös nőt az elektromos vonaton, a levelet, és a szokatlan kérést. Ilya hallgatott.
Otthon óvatosan karjába vette a kisfiút, és sokáig tanulmányozta az arcát. A baba megragadta az ujját, és fogatlan mosollyal nézett fel rá.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte halkan Ilya.
– Nem tudom – felelte Léna, miközben a kislányt nézte, aki már elaludt a karjában. – Talán értesítenünk kellene a gyámhatóságot?
Ilya sokáig gondolkodott, majd megszólalt:
– A nő azt mondta, veszélyben vannak. És ha a gyámhatóság sem tudja megvédeni őket?
– De hát mi nem tehetjük csak úgy…
– Dehogynem – vágott közbe Ilya. – Petrovics a közjegyző, ő el tudja intézni a papírokat. Mintha a sajátjaink lennének születésüktől fogva.
– Ilya, ez azért…
– Ez a sors, Léna – mondta határozottan, miközben még szorosabban ölelte magához a kisfiút. – Mindig is hittem, hogy lesznek gyerekeink. Csak nem így képzeltem el… és rögtön kettőt egyszerre.
Léna hol a férjére, hol az elcsendesedett gyerekekre nézett, és a megkönnyebbülés könnyei peregtek végig az arcán.
– Iván és Mária – suttogta. – Így hívják őket.
– Iván és Mária – ismételte Ilya. – A mi gyermekeink.
– Apaaa, még feljebb! – kiáltotta a hétéves Iván, a szőke kis ördögfióka, apja vállán ülve, miközben a magasba nyúló almafáról próbált gyümölcsöt szedni.
– Ennél feljebb már az ég van, ficánka – nevetett Ilya, erősen tartva a kisfiú lábait. – Már így is a felhők között vagy.
Hat év úgy suhant el, mintha csak egy nap lett volna. A gyerekek megnőttek, megerősödtek, élettel és nevetéssel töltve meg az öreg házat. Léna a tornácon állt, éppen a kötényébe törölte a kezét vacsorafőzés után.
– Másenka! – szólt oda a kislányának. – Gyere ide, szeretnék mutatni valamit.
Mása letette a rongyból készült babákat, és odaszaladt anyjához. Csodálatos búzakék szemei voltak, világos haja pedig két copfba volt fonva.
– Nézd – mondta Léna, miközben előhúzott egy kis, fából faragott medált, bőrzsinóron. – Ez a tiéd. Én készítettem.
– De gyönyörű! – ámuldozott Mása, forgatva a kezében a medált. – Ez egy madárka?
– Egy fecske. Azt mondják, szerencsét hoz a házba.
Az útról ekkor nyikorgó kerekek hangja hallatszott – a szomszédasszony, Klavgyija Petrovna húzta hazafelé a vizet a kútról.
– Lénácska! – kiáltott oda. – Hallottad a hírt? A Sztyepanovékhoz megérkezett az unoka a fővárosból. Olyan autóval jött, hogy a falu még ilyet nem látott!
– Hát ez érdekes – mosolygott Léna, miközben segített Másának a nyakába akasztani a medált.
Este, amikor a gyerekek már mélyen aludtak, Léna és Ilya a tornácon üldögéltek. A házuk kicsi volt – két szoba, egy konyha és egy veranda. Gyakran takarékoskodtak az árammal, így petróleumlámpát gyújtottak.
– Nehéz velem, velünk? – kérdezte hirtelen Ilya, a csillagos eget nézve.
– Miért kérdezed ezt? – lepődött meg Léna.
– A pénz mindig éppen csak elég. A ház szűkös. Te pedig fáradhatatlanul dolgozol – a menzán és itthon is.
Léna hozzábújt:
– Ne beszélj butaságokat. A legfontosabb dolgunk megvan – a gyerekeink, az otthonunk, és egymás.
– A gyerekek nőnek. Hamarosan tankönyvek, ruhák kellenek majd, talán számítógép is a tanuláshoz…
– Megoldjuk – csókolta meg Léna a férjét az arcán. – Mindig megtaláltuk a megoldást.
Azt azonban nem mondta el neki, hogy néha rémálmok gyötrik. Álmában megjelenik az a nő a vonatról – ott áll az ágyuk mellett, és a gyerekek felé nyújtja a kezét.
Máskor pedig feketébe öltözött emberek veszik el tőle Ivánt és Mását. Ilyenkor Léna sikoltva ébred, és Ilya öleli át, megnyugtatva:
– Minden rendben van. Minden rendben.
Évek teltek el, de minden hajnalval egyre halványabbá váltak a félelmek. Reggelenként Lena az iskolásoknak és az alkalmi utazóknak főzött ebédet a kantinban, míg Ilja a földeken dolgozott és az állatokat gondozta.
Mása és Ványa a falusi iskolába jártak negyedik osztályig. Utána már a szomszédos faluba kellett majd átjárniuk, ahol nagyobb iskola működött.
Egy szombaton az egész család a folyóhoz indult. Forró nap volt, a levegő remegett a hőségtől. Ilja éppen horgászni tanította Ványát, míg Lena és Mása egy szomorúfűz árnyékában telepedtek le.
— Anya — kérdezte hirtelen Mása, a víztükörben nézegetve magát —, miért nem hasonlítok rád egyáltalán?
Lena szíve egy pillanatra megállt.
— Hogy érted ezt?
— Neked sötét a hajad, nekem világos. Neked barna a szemed, nekem kék.
— A nagymamámra hasonlítasz — válaszolta gyorsan Lena. — Neki is világos haja volt és kék szeme.
— És miért nem hasonlítok apára?
— Másenka, ma aztán igazán kíváncsi vagy — Lena magához ölelte a lányát. — Gyere inkább, megtanítalak kamillából koszorút fonni.
Este, amikor a gyerekek már aludtak, Lena elmesélte a beszélgetést a férjének.
— Felnőnek — sóhajtott Ilja. — Elkezdenek kérdezősködni. Ez természetes.
— És ha megtudják az igazat? — Lena aggódva pillantott a gyerekszoba ablakára, ahol az ikrek mélyen aludtak.
— Mi vagyunk az ő igazságuk — mondta határozottan Ilja. — Szeretjük őket, mintha a sajátjaink lennének. Az életünket adjuk értük.
Másnap reggel egy fekete luxusautó gördült a házuk elé, sötétített ablakokkal. Lena épp a frissen mosott ruhát teregette.
A kocsiból egy magas, elegáns férfi szállt ki, drága öltönyben, sötét napszemüvegben, magabiztos mozdulatokkal, amelyek elárulták: nem egyszerű utazó.
— Jó napot — állt meg a rozoga kerítésnél, mosolya mesterkélt volt. — Ne haragudjon a zavarásért… Meg tudná mondani, merre van Petrovszkoje?
— Menjen egyenesen a főutcán, aztán a kútnál forduljon jobbra — felelte Lena, ösztönösen elállva a kaput, ahol a gyerekek játszottak.
A férfi bólintott, de nem sietett elmenni. Tekintete végigsiklott az udvaron, és megakadt a gyerekeken.
— Szép gyerekek — jegyezte meg. — Hány évesek?
— Tíz — Lena szíve hevesen vert.
— Egy fiú és egy lány. Micsoda véletlen.
Még egyszer alaposan megnézte a játszó gyerekeket, udvariasan biccentett Lenának, majd visszaszállt a kocsiba. A fekete autó lassan eltűnt az úton. Lena sápadt ujjakkal szorította a törékeny kaput, tekintetével követve az eltűnő járművet. Egyetlen gondolat zúgott a fejében:
„Megtáltak minket. Ránk bukkantak.”
— Boldog nagykorúságot! — lépett be Lena a szobába egy házi készítésű tortával, amelyen tizennyolc gyertya égett.
Ivan és Mária — immár felnőtt, gyönyörű és magabiztos fiatalok — az ünnepi asztalnál ültek.
Lena nem győzött betelni a gyermekeivel: Ványa magas, széles vállú, apjához hasonlóan céltudatos; Mása karcsú, hosszú, szőke hajjal, szép copfba kötve.
Nyolc év telt el azóta, hogy a fekete autó utoljára megjelent a házuknál. Akkor Lena majd beleőrült a félelembe, de többé semmi sem történt. Az idegen nem tért vissza, és az aggodalmak lassan feloldódtak a mindennapok sodrában.
— Kívánjatok valamit — mosolygott Ilja, aki megőszült ugyan, de még mindig erős és megbízható volt.
Az ikrek összenéztek, lehunyták a szemüket, és elfújták a gyertyákat. Mindketten aranyéremmel végezték el az iskolát.
Ványa a mezőgazdasági egyetemre készült, hogy modernizálja apja gazdaságát. Mása a kulináris művészetekről álmodott — anyjától örökölte a főzés iránti tehetségét.
— Van egy meglepetésem számotokra — mondta Ilja, miután felszeletelték a tortát. — Megbeszéltem Mihalicscsal, Ványa. Felvesz téged gyakorlatra az egyetem előtt.
— És te, Mása, anyáddal utazol majd a járási központba — folytatta Lena. — Találkozód lesz a „Medve” étterem séfjével.
— Komolyan? — Mása szeme felcsillant. — Ez maga a valóra vált álom!
— Köszönöm, apa — Ványa átölelte apját.
Az ünnepi vacsora után Ivan kiment a verandára. Hamarosan csatlakozott hozzá Mása is.
— Min gondolkodsz? — kérdezte a lány.
— A jövőn. Saját gazdaságot akarok alapítani. Modernet, sikereset. Hogy végre a szüleink is pihenhessenek.
— Sikerülni fog — Mása a bátyja vállára hajtotta a fejét. — Mindig eléred, amit akarsz.
Másnap reggel a postás különös csomagot hozott. A küldemény Ivan és Mária Sokolov részére érkezett.
— Furcsa — Lena aggódva nézte a csomagot. — Mi nem rendeltünk semmit…
– Nézzük meg – vonta meg a vállát Ilja, bár a szemében aggodalom villant.
A csomagban egy elegáns bőrönd volt. Iván kinyitotta a zárakat.
– Anya! – sóhajtott Mása. – Ez pénz!
A bőröndben gondosan rendezett bankjegykötegek és egy lepecsételt boríték feküdtek. Iván remegő kézzel vette ki a levelet, és olvasni kezdett:
„Egy anyától, aki távolról szeretett titeket… Drága Ivánom és Másám! Ha ezt a levelet olvassátok, az azt jelenti, hogy én már nem vagyok többé. Kérlek, értsétek meg: nem volt más választásom. Ha veletek maradok, ti nem éltétek volna túl. Veszélyes ellenségeim voltak. A gazdagság ellenére sem tudtalak volna megvédeni titeket. El kellett tűnnöm, hogy életben maradjatok. Most a betegség vitt el, amit az emberek nem tudtak. De mindig figyeltelek titeket távolról, tudva, hogy jó kezekben vagytok. Ez az én utolsó adósságom. A bőrönd nem csak pénzt rejt. Találtok benne egy kulcsot egy Szentpétervár melletti birtokhoz és minden szükséges iratot. A ház a tiétek, ahogy a vállalat is, amit megőriztem nektek. Bocsássatok meg, ha tudtok. Mindennél jobban szerettelek titeket.
Elizaveta Voroncova”
A bőröndben valóban kulcsok és egy mappa volt jogi dokumentumokkal. Mása arcát tenyerébe temette, könnyek csorogtak az arcán.
– Tehát nem hagyott el minket – szorította Masha az ölében tartott fényképet. – Egész idő alatt védelmezett minket.
A gyerekek már tudták, hogy nem ők a vér szerinti szüleik. Tizennégy éves korukban vallották be nekik.
Iván figyelmesen nézte a nő arcképét: finom vonások, és ugyanazok a ragyogó kék szemek, mint Másáé – fájdalom és erő keveréke sugárzott belőlük.
Lena a falnak támaszkodott, érezve, hogy a lába alól kicsúszik a talaj. Ilja odalépett hozzá, és szorosan megölelte.
– És most? – kérdezte halkan.
Iván letette a levelet, a szüleire nézett. A szemükben néma kérdés tükröződött. Felállt, és átölelte mindkettőjüket.
– Drága szüleim – szólt magabiztosan –, semmilyen irat nem változtatja meg azt a tényt, hogy ti vagytok az igazi családunk.
Mása is átkarolta őket:
– Ti adtatok nekünk mindent. A vérrokonság nem jelent semmit.
Egy héttel később elindultak Szentpétervár környékére, hogy megnézzék az örökséget.
A birtok lenyűgözte őket: háromemeletes, szecessziós stílusú ház, márványoszlopokkal, gondozott kerttel. Belül antik bútorok, nehéz keretes festmények, és a hallban egy hatalmas portré biológiai édesanyjukról.
Lena megállt a kép előtt. Ilja halkan mögé lépett.
– Min gondolkodsz? – kérdezte.
– Hogy mennyire szerette őket – törölte le könnyeit Lena. – Hogy a legdrágább kincsét adta át nekünk.
A dolgozószobában Iván és Mása a dokumentumokat tanulmányozták. Anyjuk egy nagy építőipari holding vezetője volt. Versenytársai fenyegették, ezért kellett eltűnnie, hogy megóvja gyermekeit, miközben Európából, álnéven figyelte őket. De még ott is óvatosnak kellett lennie, nem kockáztathatott.
Este Iván összegyűjtötte a családot a nappaliban.
– Válaszút előtt állunk – nézett körbe. – Új életet kezdhetünk itt, vagy eladhatjuk az egészet.
– És mi lesz a tanulmányaiddal? – kérdezte Ilja.
– Akkor is felvételizek a mezőgazdasági egyetemre – mosolygott Iván. – Csak most már megvan a lehetőségem, hogy modern gazdaságot alapítsak.
– És Mása saját éttermet nyithat, ha akar – tette hozzá.
– És mi lesz velünk? – kérdezte halkan Lena.
– Anya – fogta meg a kezét Mása –, ti jöttök velünk. Mindig együtt maradunk.
Egy hónappal később visszatértek a faluba, hogy összecsomagoljanak. Lena végigjárta a kis házat, ujjait végighúzva a durva falakon. Annyi év, annyi emlék.
– Szomorú vagy? – ölelte át Ilja hátulról.
– Egy kicsit – vallotta be. – De boldog vagyok a gyerekek miatt. Most már mindenük meglesz, amire szükségük van.
– Szerintem eddig is megvolt a legfontosabb – mosolygott Ilja. – A család.
Lena bólintott. Az ablakhoz lépett. Az udvaron Iván és Mása a régi padon ültek, csendesen beszélgetve. Felnőttek. Szépek, okosak, jó szívűek. Most már anyagilag is biztosítva.
– Tudod – mondta Lena, miközben a gyerekeket nézte –, az a nő, az igazi anyjuk… megmentette az életüket, mi pedig embereket neveltünk belőlük. Mindketten megtettük, amit tudtunk.
Ilja megcsókolta a homlokát:
– És az eredmény felülmúlta minden elképzelésünket.
Egy évvel később Szentpétervár környékén megnyílt egy innovatív gazdaság: üvegházakkal, állattenyésztő központtal és feldolgozóüzemmel. Iván vezette a projektet, de a legjobb szakemberek segítették, hiszen egyedül még nem tudott volna ekkora munkát végezni ilyen fiatalon.
Mása pedig megnyitotta saját éttermét, amely farmtermékekre specializálódott – minden alapanyagot a bátyja szállított.
A tágas új otthonuk világos konyhájában Lena saját pékséget rendezett be. Kenyerét és süteményeit hamarosan egész Szentpéterváron ismerték, messziről jöttek érte.
Ilja a farmon dolgozott Iván mellett, de gyakran visszajárt a faluba, hogy meglátogassa a régi házat, amit megőriztek. „A gyökereket nem szabad elfelejteni” – mondogatta.
Egy este, amikor a család együtt vacsorázott az új otthonukban, Mása hirtelen felemelte a poharát:
– A szüleinkre! Azért, mert megtanítottak szeretni és hinni önmagunkban.
– És arra, aki ránk bízta őket – tette hozzá Lena, a nappaliban függő Elizaveta Voroncova-portréra nézve. – Köszönjük neki ezt az ajándékot.
Iván átkarolta a testvérét és a szüleit:
– Mi vagyunk a legkülönlegesebb és legboldogabb család. És ez még csak a mi történetünk kezdete.
