Egész életében különös gyengédséget érzett az állatok iránt. Gyermekkorától vonzódott a macskákhoz, patkányokhoz, sünökhöz, madarakhoz… Mindig volt számukra hely a szívében és az otthonában. Soha nem unatkozott — vagy valaki dorombolt a lábánál, vagy ölbe kéredzkedett, vagy azt akarta, hogy vakargassák meg a füle tövét.
Amikor megnősült, a sors olyan nőt ajándékozott neki, aki osztozott az élőlények iránti szenvedélyében. És akkor az otthonuk különleges, már-már cirkuszi nyüzsgéssel telt meg. Két lány, egy fiú és hadseregnyi élőlény, akik nyávogtak, csiripeltek, másztak, csobogtak és ugráltak. Pihenni nem lehetett — mindig volt valaki, aki simogatást, ételt vagy csak egy kis figyelmet várt.
Így telt el egész élete: gondoskodásban, szeretetben, mozgásban, jóságban. A gyerekek felnőttek, saját családot alapítottak, szétszéledtek. A felesége eltávozott… És ő — maradt. Ugyanolyan maradt, mint volt: továbbra is összeszedte az utcáról a kóbor, megsebesült, beteg állatokat. Mindenkit, akinek már nem volt hová mennie.
Egyetlen dolgot kért a gyermekeitől: ne hagyják el az állatait, amikor ő már nem lesz. Csak erről beszélt komolyan, szilárdsággal és fájdalommal a hangjában. De ők legyintettek: — Ugyan, apa! Még korai erről beszélni. Fiatal vagy még, ne képzelődj! De ő kitartott. És végül a gyerekek megígérték: mindenkit befogadnak, egyetlen szőrös sem kerül az utcára.
A sok állat között volt egy, aki különleges volt. Egy vörös kandúr. Az utolsó, akit hazavitt — koszosan, gennyel majdnem teljesen lezárt szemekkel. Csak ült és halkan nyöszörgött — mintha valakit hívott volna, akinek elég szíve van, hogy magához vegye, és ne űzze el. Ő hazavitte, ápolta, meggyógyította, cumisüvegből etette.
A cica vak maradt, de sosem érezte magát kevesebbnek. Nem félt se a világtól, se a sötétségtől. A többi állat óvatosan, gondosan viselkedett vele. De Aranykának csak egy ember létezett — az, aki egykor mindenévé vált számára. Anya. Otthon. Fény.
Meg kell említeni: a férfi kiválóan harmonikázott. A felesége imádta ezeket a dallamokat — meleg, lélekhez szóló, egyetlen ismert dalhoz sem hasonló muzsikák voltak ezek. Ő nem azt játszotta, ami a kottában áll. Az ujjai azt szólaltatták meg, ami a lelkében szólt. A felesége halála után is játszott tovább — már az állatainak, akik mellé ültek, és csendben hallgatták, mintha minden hangot értenének.
Az elmúlt nyolc hónapban szinte naponta kiment a parkba. Magával vitte a harmonikát a tokjában, Aranykát a hordozóban — és elindult. Leült egy padra, elővette a hangszert, maga mellé ültette vak barátját — és játszott. Aranyka, bár nem látott, egyenesen ránézett, mancsával megérintette a kezét, mintha köszönetet mondana a zenéért.
Az emberek megálltak. Hallgatták. Volt, aki pénzt dobott neki, de ő mindig elmagyarázta: nem pénzért játszik. Csak szívből.
Egy ilyen napon egy magas, idős férfi ült le mellé jobbról, botjára támaszkodva. Figyelmesen hallgatta, egyszer sem szólt közbe, meg sem mozdult.
Amikor a dallam elcsendesedett, a férfi felé fordult, és megkérdezte: — Tetszett önnek? — Nagyon — felelte az idegen. — És ön kicsoda? — Az vagyok, aki mindig eljön — hangzott a különös, kissé szomorú válasz.
Az ismeretlen felállt, elindult a gyalogúton, botjával kopogva. A férfi utána nézett, és megmagyarázhatatlan nyugtalanságot érzett. Összecsomagolta a harmonikát, beültette Aranykát a táskába, és hazament.
Később este felhívta a gyerekeit. — Gyertek — csak ennyit mondott.
Jöttek is. Már a kórházba. Ő csak egyet kért — hogy ne felejtsék el az állatokat, ne hagyják magukra. Kérte, hogy etessék őket, beszéljenek hozzájuk, simogassák meg őket.
Az orvos félrehívta a gyerekeket: — Értik… már nem sok van hátra. El kell búcsúzni. A legfontosabb, hogy békében, könnyű szívvel menjen el.
Összegyűlt mindenki. Unokák, gyerekek, rokonok. Mindenki mondott valami szépet. Ő hallgatta. És már nem félt. Tudta: a felesége ott van, várja. Mindenkit megnyugtatott, mosolygott. De csak egyet kért:
— Hozzátok ide Aranykát. El akarok búcsúzni tőle. Csak meg ne ijedjen. Mindent ért.
A fia elment a macskáért. Amikor visszatért, az apja már alig tudott beszélni. Csak finoman bólintott, ajkai mozdultak.
A fiú Aranykát az ágyra tette.
— Itt van apa. Látod? Búcsúzz el…
De a vak macskának nem kellett mutatni. Ő tudta. Odament az arcához, hozzásimult az arcához. Az öreg suttogta:
— Aranyka… az én drága Aranykám…
És akkor a vak cica szeméből igazi könnyek kezdtek folyni. Sírt. Aztán hirtelen megfordult, odament az éjjeliszekrényhez — mintha tökéletesen látott volna —, a fogaival felemelt egy darabka kenyeret, visszament az ágyhoz, és az ember szájába tette. De az már nem tudta összezárni az ajkait.
És akkor… Aranyka segített neki. A mancsával. Ahogyan a csecsemőt etetik.
Mindenki, aki ott állt, sírt. Csak az a magas férfi a bottal állt mozdulatlanul, csendesen.
— Milyen egyszerű… és milyen nehéz — mondta halkan.
Kinyújtotta a kezét: — Induljunk. Eljött az idő.
A férfi felállt. Visszanézett — ott feküdt a teste, de a lelke már itt volt. Aranyka nézett rá. Nem a szemével — a szívével.
— Isten veled, Aranyka… A gyermekeim gondodat viselik majd. Nem leszel egyedül — suttogta.
— Készen állsz? — kérdezte az idegen.
— Menjünk — bólintott a férfi.
Elindultak a fényes úton. Előttük egy fénylő kör ragyogott — fény, melegség, öröm. De egy pillanatban a férfi megállt.
— Meg akarom várni Aranykát.
— Akkor nem mehetsz tovább azokhoz, akik már várnak rád — mondta halkan a kísérő.
— Megvárom őt.
— Ott hideg van, az emlékek árnyai, a kétségek…
— Megvárom.
— Akkor vissza kell fordulnod.
A férfi megfordult.
— Meg fogod bánni…
— Nem.
Visszaindult. És akkor a fénykör, ami addig előtte volt, most mögötte ragyogott fel. Belépett, és eltűnt benne.
— Meg fog várni téged — hangzott még egyszer utoljára.
A kórházi szobában Aranyka még mindig ott ült. Már nem sírt. Tudta: az ő embere vár rá.
És ő biztosan meg fogja várni.
