A barátnők nem értették, mit talált Várja Pásában. Örökké komor, sosem mosolyog, a szórakozást sem kedveli.
– Olyan fiatal vagy, olyan pajkos, és összejöttél ezzel a… vénemberrel – mondták néha már-már undorral.
– Miféle vénember? – nevetett Várja. – Pása csak három évvel idősebb nálam.
– De úgy viselkedik, mint egy öregember – nem hagyták annyiban. – Mi izgalmat találsz benne? Ha gazdag lenne, megértenénk. De így…
– Jaj, lányok – csóválta a fejét Várja –, semmit sem értetek. Amíg a ti srácaitok buliról bulira járnak, az enyém felújítja a lakást. Amíg a tiétek viccelődik, az enyém reggelit csinál, hogy tovább alhassak. Igen, nem túl beszédes, viccelni sem szeret. De én tudom, hogy mellette olyan biztonságban vagyok, mint a kőfal mögött.
A barátnők, fiatal koruknál fogva, valóban még nem értették, hogy csupán vidámságra nem lehet családot alapítani. Várja viszont mindig idősebbnek tűnt a koránál, és Pását az első pillanattól kezdve nagyon megszerette. Úgy tűnt, a komor külső mögött egy szelíd cicus lapul. És Várja tudta, hogy senki sem látja olyannak Pását, mint ő.
Közeledett az újév. Várja nem áltatta magát illúziókkal, tudta, hogy Pásától nem várhat romantikus meglepetéseket. A férfi egyenesen megkérdezte, mit szeretne ajándékba, és Várja válaszolt is. Ő maga viszont nem kérdezett semmit, azt mondta, meglepetés lesz. De mintha Pásának ez teljesen mindegy lett volna.
Három héttel újév előtt Várja Pásához fordult. Nemrégiben költöztek össze, Várja hozzá költözött, és fokozatosan kezdte otthonosabbá tenni a férfi magányos, aszketikus lakását.
– Van fád? – kérdezte, bár előre tudta a választ.
– Fám? Nincs.
– Emlékszel, hogy hamarosan itt a szilveszter? – kérdezte behízelgően.
– Emlékszem. Soha nem díszítettem karácsonyfát. De ha neked kell, veszünk.
– Kell – mosolygott Várja.
És hogyan is nem értik a lányok, hogy miért szereti őt? Még csak meg sem kellett győzni, semmilyen érvet nem kellett felhozni. Lehet, hogy neki semmit sem jelent ez az egész csillogás, de megérti, hogy Várjának igenis fontos. És nem kérdez feleslegesen.
– Akkor hétvégén elmegyünk a bevásárlóközpontba – vont vállat.
– Kelleni fognak még díszek meg égősorok – folytatta Várja. – Ha kell, ki is fizetem.
– Ne bolondozz – ráncolta össze a homlokát. – Te fogod kiválasztani, én azt sem tudom, mi kell.
– Rendben – egyezett bele Várja.
Hétvégén el is mentek a plázába. Várja úgy döntött, egyúttal beszerez néhány tartós élelmiszert is az ünnepi asztalhoz. Például zöldborsót. Ezt meg is mondta Pásának.
– Miért pont borsó? – kérdezte a férfi.
– Hogyhogy miért? – nevetett Várja. – Nem is gondoltam volna, hogy valakinek kérdése lehet a zöldborsóval kapcsolatban, ha az ünnepi asztalról van szó.
Azt hitte, Pása majd magától rájön, de a férfi továbbra is értetlenül nézett rá.
– Pás, viccelsz? Az orosz saláta… az a hagyományos újévi fogás!
– Hát jó – vont vállat Pása, miközben előhúzott egy bevásárlókocsit. – Ha orosz saláta, akkor legyen.
Várja tudta, hogy Pását hidegen hagyja minden ünnepi díszítés, de ez a beszélgetés megütötte. Egy dolog, ha valakit nem érdekel, más dolog, ha még csak nem is érti, miről van szó.
De aztán Várja elfelejtette az egészet, mert mintha mesébe csöppent volna. Rengeteg dísz, fényfüzér, gyönyörű fenyőfák – minden olyan csodás volt!
A lány azonnal elnézést kért Pásától.
– Bocs, de itt sokáig el fogok időzni. Ha nincs kedved velem jönni, megvárhatsz a kocsiban, és ha végzek, felhívlak, és kijössz értem.
– Ugyan már. Végigsétálok veled.
Várja családjában a karácsonyfát mindig összevissza díszítették. Mindent rátettek, amit találtak. Így elég színes lett, de Várja mindig arról álmodott, hogy egyszer majd olyan fát díszít, mint a szép képeken: egységes stílusban.
Ezért tényleg sokáig válogatott. De Pása nem panaszkodott, türelmesen, csendben várta, míg szerelme örömmel nézegeti és válogatja a díszeket.
Alig bírták elvinni mindent a kocsihoz – még egy hatalmas dobozos fenyőfát is vettek.
Amikor hazaértek, Pása rögtön a kanapéra zuhant. Látszott, mennyire kifáradt a vásárlástól. Várja viszont épp ellenkezőleg – teljes izgalomban volt.
– Én ma este fel is akarom díszíteni a fát! – kiáltotta.
– Te jó ég, honnan van ennyi energiád? – morogta Pása.
– A kedvenc elfoglaltságra mindig van energia. Te is bírod nézni a tévét, nem? – vágott vissza Várja.
– Igen, mert ott nem kell mozogni – dünnyögte a férfi.
Várja csak mosolygott. Amíg Pása filmet nézett, ő felállította és díszítette a fát. Látta, hogy Pása néha-néha odapillant rá, de ő úgy tett, mintha észre sem venné. Végül úgy döntött, megpróbálja bevonni őt is.
– Nem segítenél egy kicsit?
– Te is ügyesen boldogulsz egyedül.
Várja elmosolyodott.
– Pás, a karácsonyfa díszítése nem munka. Ez egy hagyomány, családi szertartás, ami fokozza az ünnepi hangulatot. Nálatok a családban nem díszítettetek együtt fát?
– A mi családunkban egyáltalán nem díszítettünk fát – mondta csendesen.
Várja keze megállt a levegőben egy aranygömbbel.
– Hogyhogy? – kérdezte halkan.
— Hát csak úgy, — vonta meg a vállát.
Várja visszatette a gömböt a dobozba, majd leült Pasa mellé.
— És mit csináltatok szilveszterkor?
Pasa felsóhajtott.
— Semmit, minden úgy volt, mint máskor. Tudod, hogy anyám egyedül nevelt. Borzasztóan kevés pénzünk volt, és általában éjszakai műszakot vállalt szilveszterkor, mert azért többet fizettek. Egy közös lakás egyetlen szobájában laktunk. Oda még egy fát sem lehetett volna betenni, meg hát anyának nem is volt rá ideje.
— És az ajándékok? — kérdezte a lány még halkabban.
— Miféle ajándékok, Várja? — horkant fel Pasa. — Előfordult, hogy anya hozott egy csokit a munkából, amit ott kapott ajándékba. Nekem adta. Az volt az ajándék.
— És legalább ünnepi vacsora? Egy kis olivje, mandarinnal?
— Nem. Örültünk, ha rendes ételre futotta. Te meg mandarint emlegetsz…
— És amikor már nagyobb lettél, sem változott semmi?
— Anya meghalt, mikor tizennégy voltam. A nagymamámhoz kerültem. Nála volt karácsonyfa, de pénz ott sem volt. Ráadásul tizennégy évesen már inkább a haverokkal lógtam, petárdáztunk, — horkant fel. — Tűzijátékra persze nem futotta, de petárdára valahogy összeszedtük.
— És amikor technikumba kerültél?
— Ott a kollégiumban ünnepeltünk. De szerinted a diákok olivjét főznek? Volt tengernyi pia, csipsz, ropi. Nekünk az is megfelelt.
— És a Télapó? — Várja már-már sírt. — Tényleg, gyerekként sem hozott neked semmit?
Pasa elnevette magát.
— Remélem, tudod, hogy Télapó nem létezik?
— Egy gyereknek igenis létezik! Nem számít, ki játssza a szerepét.
— Az oviban volt Télapó, adott valami cukorkát. Otthon anya már korán megmondta, hogy nincs Télapó. — Várja elkomorodott. — Nem rosszindulatból, Várja, csak nem akarta, hogy reménykedjek és aztán csalódjak. Nagyon szegényen éltünk. Emlékszem, volt, hogy vacsorára ketten osztoztunk egy virslin. A levest egy hétig ettük, és abban hús nem volt. A húsból másik étel készült. Anyának nehéz volt, nem volt hely az életünkben a varázslatnak. Apám elitta a lakásunkat, minden holminkat. Közöslakásba kellett költöznünk és valahogy túlélni. Nem volt időnk Télapóra.
Várja sokáig nem tudott elaludni. Reggel pedig elindult a boltba.
Vett egy hatalmas édességcsomagot. Aztán, elgondolkodva, vett még egy távirányítós autót is. Nem magától, hanem a Télapótól. A fiúk még felnőttként is fiúk maradnak, és Télapó bizony sokkal adósabb volt Pasának, mint bárki másnak.
Szilvesztert kettesben ünnepelték! A harangjáték után pezsgőt bontottak és ajándékot cseréltek. Várja megkapta, amit kért – egy új pénztárcát. Pasának pedig hátizsákot vett, mert a régi már szánalmasan nézett ki. Pasa nagyon örült neki.
Természetesen Várja ünnepi asztalt is készített. Elkészítette az összes hagyományos ételt, hogy Pasa végre átélhesse azt a szilvesztert, amit, Várja szerint, mindenki megérdemel gyerekként.
Várja látta, hogy a férfi valóban örül. Még az örökké komoly arcán is egyre gyakrabban jelent meg mosoly. Tetszett neki a fa, az ablakon a fényfüzér is – még ha nem is vallotta be. Várja észrevette, hogy sokáig nézi azokat, azt gondolva, hogy a lány nem veszi észre.
Korán lefeküdtek. Pasa szinte azonnal elaludt, de Várjának még dolga volt. Halkan felkelt, majd letette az ajándékokat a fa alá. A dobozon ez állt: „Pasának a Télapótól. Bocs, hogy ilyen sokáig tartott, míg ideértem! Boldog új évet! Légy boldog!”
Várja mosollyal az arcán feküdt le. Nem tudta, Pasa hogyan fog reagálni, de legalább megpróbálta egy kis varázslatot vinni abba a nehéz életbe.
Pasa korábban ébredt. Kinyújtózott, felkelt, kiment a konyhába. Készített magának egy kávét és egy szendvicset kaviárral (bár már régóta jól keres, kaviárt most evett először az életében, ezen a szilveszteren), majd átment a nappaliba. Leült a kanapéra, és a fára nézett, nem értve, miért vonzza annyira a tekintetét. Aztán megdermedt.
Letette a csészét, félretette a szendvicset, és közelebb ment. Elolvasta a feliratot a dobozon, majd körbenézett. Várja még aludt.
A doboz mellett ott állt az óriási édességcsomag. A férfi önkéntelenül visszaemlékezett, hogyan bámulta ezeket a boltokban gyerekként, tudva, hogy anyának erre sosem lesz pénze.
Kinyitotta, és elmosolyodott. Mennyi édesség!
De úgy döntött, majd később kóstolja meg. Inkább a másik doboz érdekelte.
Várja a nappaliban találta Pasát. A férfi a földön ült, a kezében a kisautóval, és csendben, férfiasan sírt.
Várja nem mondott semmit, csak mellé ült.
— Köszönöm, — suttogta Pasa.
— De miért nekem köszönöd? — mosolygott Várja. — Ez nem én voltam, hanem a Télapó. Látod, végül csak eljutott hozzád.
Pasa átölelte a lányt. Tudta ő eddig is, hogy nagyon szereti. De nem értette, mit lát benne Várja. Olyan szép, olyan kedves. Néha attól félt, hogy Várja nem is szereti igazán, és egyszer csak elmegy.
De ma rájött, mennyire szereti őt Várja. Mert csak a szeretett embernek lehet csodát teremteni. Csak a szeretett ember miatt akarja az ember elhinni, hogy létezik varázslat. És ma Pasa elhitte. Elhitte, hogy eljött hozzá a Télapó. Végre célba ért az ő levele.
