Valentin óvatosan parkolta le autóját a gyermekkórház egyetlen szabad parkolóhelyére. Mintha direkt, aznap különösen sokan voltak – az autók ellepték az összes elérhető parkolót. Minden nap idejött, mintha munkába járna: elintézte a dolgait, betért kedvenc kávézójába egy csésze kávéra, majd sietett a lányához, hogy legalább egy kis időt együtt töltsenek. A kislány már hónapok óta bent feküdt a klinikán.
Az orvosok máig nem tudták pontosan megmagyarázni, mi történik a gyerekkel. Valentin a legjobb specialistákhoz vitte, de ők csak ugyanazt ismételgették: az agy önállóan működik, és irányítja a többi rendszert. Ez őrületbe kergette Valentint.
– Csak a tehetetlenségüket próbálják ezekkel az okos kifejezésekkel leplezni! – tört ki egyszer belőle.
Az orvosok csak széttárták a karjukat, lesütötték a szemüket.
– Ez hatalmas stressz következménye. Az agy gátakat hoz létre, amiket nem tudunk kontrollálni – próbálta megmagyarázni az egyik orvos.
– Semmit sem értek! A lányom a szemem előtt haldoklik, és maguk azt mondják, nem lehet meggyógyítani?! Van pénzem, mindent odaadok! Michelle-ért az utolsó filléremet is odaadnám!
– A pénz itt tehetetlen – sóhajtott halkan az orvos.
– Akkor mi segíthet?! Mondja meg! Megkeresem, megveszem!
– Ezt nem lehet megvenni… Őszintén szólva, még azt sem tudom, hogyan magyarázzam el… Valami különlegesnek kell történnie. Vagy éppen nem szabad megtörténnie valaminek, hogy a szervezet… az agy… újrahuzalozhassa magát.
– Miről beszél maga?! Mi jön még, javasoljak sámánhoz menni?! – robbant ki Valentin.
Az idős orvos komolyan nézett rá.
– Tudja, ha úgy dönt, én nem fogom lebeszélni. Még egyszer mondom: a megszokott módszerek itt nem működnek. Csak nyugalmat, pozitív érzelmeket tudunk biztosítani… és gyógyszeresen fenntartani a test működését. És még valamit – lehalkította a hangját – én a maga helyében a kórházban tartanám a lányt. Kétszer is mentő hozta be. Érti, ha újra ilyen állapotba kerül, mire ideérnek vele, lehet, hogy már késő. Itt, állandó megfigyelés alatt, ilyen nem történhet meg.
Valentin a fejéhez kapott. Halálosan rettegett attól, hogy elveszíti a feleségét – érezte, ez bármikor megtörténhet –, és azt sem tudta elképzelni, hogy élje túl azt. Michelle imádta az anyját, ő pedig… istenítette mindkettőjüket. Most azonban félre kellett tennie a saját gyászát, és a lánya, Michelle megmentésére összpontosítania.
Meglepő módon a kislány nyugodtan fogadta, hogy hosszú ideig a kórházban kell maradnia. Megsimogatta apja arcát, és halkan azt mondta:
– Apa, ne aggódj annyira. Nem fogok sírni, te meg nyugodtan dolgozhatsz, nem kell egész nap itthon ülnöd velem.
Valentin nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Nyolcéves lánya úgy beszélt, mintha felnőtt lenne.
– Fogják meg! Uram! – kiáltás hallatszott hirtelen. Valentin összerezzent, és a zaj irányába fordult. Az utca felől egy lihegő kislány futott a kórház felé, nyomában egy kifulladt biztonsági őrrel. Úgy tűnt, ellopott valamit. Amikor elhaladt Valentin autója mellett, a férfira pillantott – a tekintete tele volt félelemmel.
– Istenem… még egy kifli is sajnálatos volt a gyereknek? – morogta Valentin, miközben kiszállt az autóból – épp abban a pillanatban, amikor az őr már majdnem elérte.
– Álljon meg! Miért kiabál?
– Most majd én elintézem! Takarodjon az utamból!
A biztonsági őr csak most vette észre Valentint és az autót.
– Utol kell érnem! Ellopott valamit!
– Mit is lopott tulajdonképpen? – mosolyodott el Valentin.
– Egy üveg vizet meg egy zsömlét… De ki tudja, mi van még a zsebében!
Valentin elővett néhány bankjegyet.
– Ez az összeg bőven elég lesz, hogy kifizessem, sőt, még az „eltulajdonított” holmi visszatérését is meg lehetne ünnepelni – mormogta maga elé, miközben a távolodó biztonsági őrt nézte.
Ezután elindult az orvosi rendelő felé. Beszélgetéseik általában formálisak voltak, de ezúttal az orvos kissé tovább marasztalta.
– Valentin Igorjevics, lenne egy kérdésem… Ma Michelle azt kérdezte, beszélhet-e a többi osztályon fekvő gyerekkel.
– És ez mit jelent? – kérdezte óvatosan Valentin, miközben helyet foglalt.
– Szerintem ez jó jel. Elkezd érdeklődni az iránt, ami a kórtermen kívül történik. De nem minden kollégám ért egyet velem. Sokan úgy gondolják, hogy a hosszú elszigeteltség után túl nagy lelki megterhelés lehet, ha rögtön több gyerekkel kezd el kapcsolatot teremteni. Ezt az érvet nem tudom teljesen cáfolni, még ha nem is értek vele egyet. Önnek kell átgondolnia, beszélni Michelle-lel, és eldönteni – megengedik-e neki, vagy sem.
– Értem, tehát megint rám akarják hárítani a felelősséget – sóhajtott fel Valentin.
Az orvos levette a szemüvegét, megtörölte, majd ő is sóhajtott.
– Igen, igaza van. Nagyon szeretnénk, ha a lánya felépülne, de… megértjük, hogy ha bármi történik, maga darabokra szed minket. És az osztályon több mint tizenöt gyerek van.
Valentin felállt, elindult kifelé, de az ajtóban megállt.
– Köszönöm az őszinteségét. Talán igaza van. Beszélek a lányommal.
Úgy tűnt, az orvos megkönnyebbülten sóhajtott. Valentin, mielőtt belépett volna a kórterembe, próbálta erőltetni magára a mosolyt. Nem mehetett be borús arccal. De hiába próbálkozott, a mosoly kínosra sikeredett. Most újra látja a kislányát, aki mostanában szinte fel sem tudott kelni, és nem volt képes enni – nem azért, mert nem akart, hanem mert a szervezete elutasította az ételt.
Az ajtó halkan nyikordult, és Michelle felé fordította a fejét. Először rémülten nézett, mintha nem ismerné fel az apját, majd elmosolyodott:
– Szia, apa!
Valentinnak úgy tűnt, mintha valóban enyhe pír jelent volna meg az arcán.
– Hogy érzed magad?
– Egész jól.
Valentint hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába – mintha a lánya azt szeretné, hogy mihamarabb távozzon. De ez lehetetlen volt – hiszen a nővéreken és az osztályhoz rendelt pedagógusokon kívül senki mást nem látott. Leült az ágy mellé állított székre, és elővette a finomságokat.
– Beugrottam a boltba… Nézd, milyen szép almákat hoztam!
– Ó, igen, apa. Köszönöm – válaszolta halkan Michelle.
Valentin keze megállt a kis asztalka fölött. Ott álltak a tányérok – nemrég hozták a vacsorát. De nem ez döbbentette meg, hanem az, hogy a tányérok teljesen üresek voltak.
– Michelle, mi folyik itt?
A kislány sóhajtott, és félrefordulva azt mondta:
– Gyere ki, ne félj. Az apukám jó ember.
Ekkor Valentin meglátta, ahogy a függöny mögül előlép egy másik lány – ugyanaz, aki a kocsija mellett elfutott. Rémülten nézett rá, mire Michelle megszólalt:
– Apu, kérlek, ne zavard el őt! Nagyon kérlek! Az almát is megosztom Kátyával. Hová menne? Nincs senkije, kint hideg van, sötét, és éhes volt, meg ijedt…
Valentin döbbenten nézett a lányára. Michelle az ágyban ült, ajkát rágcsálta, az arcát pedig eláruló pír borította. Aztán a másik kislányhoz fordult, aki talán egy-két évvel volt idősebb Michellel.
– Te vagy Katya? – kérdezte.
A lány bólintott.
– Engem Valentin Igorjevicsnek hívnak, én vagyok Michelle apukája.
Katya ismét bólintott, majd félénken megkérdezte:
– Te tényleg Miséel vagy? Milyen szép név! – csodálkozott Katya.
A lány halványan elmosolyodott.
– Nem, én Mása vagyok. De anyu mindig Miséelnek hívott, és én mindig így is válaszoltam…
– Á, igen… anyukád már nincs… – sóhajtott Katya. – Nekem sincs anyukám, de az már olyan régen volt, hogy nem is emlékszem rá.
Valentyin csendben figyelte, ahogy a két lány pillanatok alatt megtalálta a közös hangot. Katya óvatosan leült az ágy szélére, előbb azonban félrehúzta a takarót, hogy ne piszkolja be a kopott ruhájával. „Nem valami bizalomgerjesztő a külseje…” – gondolta, miközben rutinos mozdulatokkal szeletelte fel az almát. Egy-egy szeletet nyújtott Miséelnek és Katyának. A lányok elvették, miközben tovább sugdolóztak. Valentyin önkéntelenül elmosolyodott.
– Látom, van miről beszélgetnetek.
A lánya kérlelő pillantást vetett rá.
– Apa, hadd maradjon Katya! Ott alhat a kanapén. Még egy kicsit beszélgetnénk.
Valentyin elgondolkodott. A lány ártalmatlannak tűnt, de ki tudja, mi történhet?
– Figyelj csak, Katya – mondta végül. – A szekrényben vannak Miséel ruhái. Vegyél, amit csak akarsz, és irány a zuhany! Ember módjára gyere ki onnan. Az orvosnak meg azt mondom, hogy a húga jött látogatóba, és itt marad éjszakára. De viselkedjetek ám rendesen!
Miséel örömében tapsolni kezdett.
– Köszönöm, apuci!
Katya egy szempillantás alatt ott termett a szekrénynél, kinyitotta, majd elámulva felsóhajtott. Kiválasztott egy könnyű nadrágot és egy pólót.
– Mindjárt jövök! – kiáltotta, és eltűnt a fürdőszobában.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Valentyin a lányához fordult.
– Hogy vagy, kicsim?
– Apa, ma annyira unatkoztam! Már majdnem sírtam. Kértem, hadd menjek a többi gyerekhez, de az orvos azt mondta, ahhoz a te engedélyed kell. Aztán meg Katya bemászott az ablakon… el tudod képzelni? Pedig az ablak elég magasan van!
– Hát ez… Elhatároztad, hogy tényleg maradjon?
– Persze! Ha majd elmész, kérd meg valakit, hogy hozzon nekünk édes forró teát.
Valentyin szemöldöke felkúszott a homlokára, de csak bólintott. Nem volt könnyű elintézni, hogy Katya ott maradhasson éjszakára – még VIP-szobát is fizetett neki. Az orvos a fejét csóválta.
– Nem is tudom… Ön tudja a legjobban, de azért… csak óvatosan.
– Megértettem. Holnap reggel reggelire jövök. Miséel kérte az édes forró teát… két bögrével. Kit kérjek meg?
Az orvos meglepetten nézett rá.
– Kettőt? A lánynak és magának?
– Pontosan.
– Mindjárt intézkedem… Tudja, az óvatosság sosem árt.
– Mire gondol?
– Egyelőre semmire. Majd holnap meglátjuk. Akkor beszéljünk róla.
Valentyin érezte, hogy valami megváltozott a lányában. De hogy ez jó vagy rossz irányba, azt nem tudta megmondani. Éjjel nyugtalanul aludt, többször is felriadt. Végül felhívta az ügyeletes orvost, Mihail Petrovicsot.
– Bocsánat a késői zavarásért…
– Semmi baj. Őszintén szólva, korábban vártam a hívását. Minden rendben. Egészen éjfélig beszélgettek, míg Alla szét nem kergette őket. Most alszanak. Miséel vérnyomása rendben, nem volt kiugrás. A teáját is egyedül megitta.
– Köszönöm, Mihail Petrovics – sóhajtott fel megkönnyebbülve Valentyin, és azonnal visszazuhant az álmatlan álomba.
A kórházat a jellegzetes illat lengte be: tejbegríz és valami megfoghatatlan gyermeki illat. Valentyin óvatosan haladt a kis páciensek között, akik a folyosón nyüzsögtek. Meglepő módon a mankóval közlekedők sem voltak lassabbak, mint azok, akiknek csak egy kötés volt a fején.
Mikor végre elért lánya szobájához, megkönnyebbülten sóhajtott. Épp nyitni akarta az ajtót, amikor az hirtelen kivágódott. Alla állt ott, a nővér, aki Miséelre vigyázott. Ez a kedves fiatal nő mindig bizalmat ébresztett. Valentyinre nézett, titokban letörölt egy könnycseppet, és halkan azt mondta:
– Maga nemcsak apa… Maga a legjobb apa. Senki nem gondolta volna, hogy pont erre volt szüksége.
Ezzel elment, Valentyin pedig megrendülten nézett utána. „Most már kiderítem” – gondolta, és megállt a küszöbön. A lányok észre sem vették. Hogyan is vették volna, mikor minden figyelmüket a tévé képernyője kötötte le, ahol egy rajzfilmegér gúnyolódott egy macskán?
Az ágyon ültek, lábaikat felhúzva, és mindkettőjük kezében egy tál volt tejbegrízzel. Falatoztak, nevettek, a kása néha ki is borult. Miséel ruhája egyértelműen túl kicsi volt Katyára – ezzel is kezdeni kellett valamit.
Valentyin figyelmesen nézte lányát. Az bekanalazott egy adag kását, bekapta – és semmi! Miséel nyugodtan lenyelte, majd tovább nevetett a rajzfilmen.
Katya vette észre először őt. Halkan oldalba bökte barátnőjét, és az apja felé bökött. Miséel hátranézett. Valentyin nem tudta visszafojtani a meglepett sóhajt. Még tegnap is üres volt a lánya tekintete, mintha semmit sem akarna látni vagy hallani. Most pedig egy élő, vidám kislány ült előtte… igaz, még mindig gyenge és lesoványodott.
– Apuci! – kiáltotta boldogan Miséel.
Valentyin odalépett az ágyhoz, szorosan átölelte előbb a lányát, majd Katyát is. Igen, most bármit megtett volna ezért az idegen kislányért. De ekkor Katya hirtelen felszisszent. Valentyin megrémült.
– Bocsánat, fájt? Túl erősen öleltelek?
Katya megrázta a fejét, Miséel pedig határozottan megragadta barátnője kezét, és szigorúan apjára nézett.
– Apa, soha többé ne bántsd őt! – jelentette ki.
Valentyin sietve bólintott. Katya letörölte a könnyeit, és halkan azt mondta:
– Nem azért… Csak már nagyon régen nem ölelt meg senki.
Egy héttel később Valentyin hazavitte a lányát. Egész idő alatt Katya mellette volt. Miséel sokat erősödött, szaladgált a folyosón a többi gyerekkel, vidáman csacsogott. Amíg az orvosok a lány „csodálatos” gyógyulását vizsgálták, Valentyin Katyával kezdett foglalkozni.
Katya anyja eltűnt, amikor a lány alig volt kétéves. Senki sem tudta, hová lett, de mindenki biztos volt benne, hogy már nem él. Nem épp tisztességes életet élt. A nagyanyja vette magához, aki fél éve meghalt. Ezután a lányt gyermekotthonba vitték, ahol konfliktusba keveredett egy gondozónővel. Az kezet emelt rá, és Katya megszökött. Ez volt az ő szomorú története.
Amikor Valentyin Miséelért ment, Katya már összepakolta kevés holmiját. Felállt, szorosan átölelte barátnőjét, majd félénken Valentyinra nézett.
– Köszönöm… Akkor én megyek…
– Hová is mennél? – kérdezte ő.
Találkozott a tekintetük.
– Talán vissza a gyermekotthonba. Odakint most már hideg van.
Valentyin elgondolkodva válaszolta:
– Szóval hiába készítettem el a szobát Miséel mellett? Nem… nem lenne kedved a testvére lenni?
Elsőként Miséel visított fel örömében, és apja nyakába ugrott. Utána Katya is, könnyeit törölve, átölelte őt. Amikor kiléptek a kórházból, minden nővér, aki búcsúztatni jött, sírt. De Valentyin csak Allát látta, és annak meleg, értő tekintetét.
Fél évvel később már el sem tudta képzelni az életét Katya nélkül. Ahogy Miséel és Katya sem tudtak élni egymás nélkül – mint igazi testvérek.
