– Nem vitatkozni jöttem. Csak beszélni szeretnék.
Tánya Vadimra nézett, és alig ismerte meg.
Valaha elhagyta őt egy másik nőért, tele önbizalommal és meggyőződéssel, hogy igaza van. Most pedig előtte állt, görnyedten, mintha az elmúlt évek hibái súlyként nehezednének a vállára.
Gyűrött dzseki, aggodalmas tekintet, sűrű borosta, amely a fáradtságot árulta el – minden azt jelezte, hogy az élet alaposan megtépázta, és sok mindent újra kellett gondolnia. Már nem volt benne az a régi elszántság – helyette zavartság és remény tükröződött a szemében, ahogy Tányára nézett.
– Beszélj – válaszolta nyugodtan Tánya, kissé kinyitva az ajtót, de nem hívta be.
Vadim idegesen végighúzta a kezét a haján, mélyet sóhajtott. Látszott rajta, hogy nem tudja, hol kezdje.
– Ostoba voltam, Tánya. Mindenre rájöttem. El sem tudod képzelni, mennyire sajnálom.
Tánya elmosolyodott – nem haraggal, inkább fáradt belenyugvással.
– Mire jöttél rá pontosan? – kérdezte, karba tett kézzel.
– Hogy hibát követtem el. Hogy te voltál a legjobb dolog az életemben.
Elcseréltem a családot… egy fantáziára, érted?
– Fantáziára? – ismételte Tánya, a szemébe nézve.
– Olyan biztos voltam a döntésemben. Azt hittem, nem érdemled meg a figyelmem.
Hogy szürke vagy, és nincs mit adnod nekem.
Vadim lehajtotta a fejét.
– Buta voltam. Azt hittem, a boldogság külsőségekben, könnyedségben rejlik, nem abban a támogatásban, hűségben és otthonosságban, amit te adtál…
– És most, hogy ez a könnyedség eltűnt, eszedbe jutottam?
– Eszedbe jutott az a nő, akinek sosem volt ideje manikűrre vagy tökéletes frizurára? Akit magára hagytál adósságokkal és üres falakkal?
– Tánya, én…
– Akkor te választottál. Most én választok.
És tudod mit, Vadim? – halványan elmosolyodott. – Többé nem hiszek neked.
Csendben nézte őt. Valaha ezek a szavak mély érzelmeket váltottak volna ki belőle, de most előtte nem „élete legjobb férfija” állt – csak egy ember, aki egykor összetörte a szívét.
– És mit akarsz? – kérdezte egy kis szünet után.
Vadim közelebb lépett, de ő nem mozdult. Vadim ezt észrevette, és megtorpant.
– Mindent jóvá akarok tenni. Visszajönni, ha engeded. Bármit megteszek. Csak adj egy esélyt.
Tánya lesütötte a szemét, majd lassan újra Vadimra nézett.
Hány éjszakán át álmodott ezekről a szavakról? Hányszor képzelte el, ahogy Vadim bocsánatért könyörög? De most, hogy eljött ez a pillanat, nem érzett sem örömöt, sem megkönnyebbülést. Csak enyhe szomorúságot.
– Visszajönni? Hová? Abba az üres lakásba, amit ott hagytál, biztos lévén abban, hogy nélküled nem boldogulok? – a hangja nyugodt maradt, de Vadim megremegett.
– Ahhoz a nőhöz, akit megaláztál azzal, hogy elhagytad, és máshoz hasonlítottad?
– Tényleg hozzám akarsz visszajönni? Vagy csak nincs hová menned?
Vadim elfordította a tekintetét, mintha a válasz egyértelmű lenne, de lenyelte a szavakat, nem akart hazudni.
– Rosszul látod… Ostoba voltam. Azt hittem, másfajta élet kell nekem. Azt hittem, a szerelem könnyedség. De tévedtem, Tánya. Rájöttem, hogy te voltál a támaszom. Te voltál a családom.
Tánya keserűen elmosolyodott.
– Támasz? Család? Milyen érdekes. És amikor elmentél, gondoltál rám? A fiadra?
Vagy akkor a házunk egyáltalán nem érdekelt?
– Vak voltam… – Vadim végighúzta kezét az arcán. – Mindent elrontottam. De szeretném jóvátenni.
Okszana kidobott.
– Jóvátenni? – a hangja keményebbé vált. – És ha Okszana nem dobott volna ki?
Ha nem talált volna mást? Akkor is itt lennél? Eszedbe jutottunk volna?
Vadim hallgatott, nem találta a szavakat. Szerette volna azt mondani, hogy igen, de tudta: hazugság lenne.
– Okszana tényleg kidobott? Komolyan? – kérdezte.
Vadim némán bólintott.
– Talált valakit? – kérdezte újra Tánya, már szinte biztosan tudva a választ.
– Nem tudom… talán – motyogta Vadim.
– Persze – mosolyodott el keserűen. – Az ilyeneknél minden kiszámítható.
Elmentél az egyik mellől, jött a másik. „A nőcsábász nem változik, csak a nőket cseréli” – ismerős?
Vadim összerezzent.
– Ez nem igaz… Azt hittem, ő az igazi. Tévedtem.
– Tévedtél? – Tánya felvonta a szemöldökét. – Felemelt fejjel mentél el, azt hitted, nélküled vége mindennek. Most meg itt állsz, mert nélkülem zsákutcába kerültél?
Vadim ökölbe szorította a kezét, de nem szólt. Tudta, semmilyen magyarázat nem változtat a múlton.
– Azt hittem, boldog vagy. Azt hittem, tiéd az igaz szerelem.
– Szerelem… – Vadim keserűen elmosolyodott. – Másnak tűnt.
Amikor mindent elvesztettem, rájöttem, hogy nem téged kellett volna elveszítenem.
Tánya megrázta a fejét.
– Késő, Vadim. Én nem vagyok tartalék.
Tánya elmosolyodott. Milyen kiszámítható minden.
– Tudod, mi az igazán érdekes, Vadim? – folytatta.
– Megbocsátok neked. Őszintén. Nem haragszom, nem akarok bosszút, nem átkozlak éjjelente. Már nem fáj.
Vadim értetlenül nézett rá.
– De nem várlak. Nem vártalak ezekben a hónapokban. És most sem várlak.
Nem fogok többé egy fedél alatt élni veled.
Vadim ökölbe szorította a kezét.
– De hiszen szerettél engem…
– Igen, szerettem – válaszolta nyugodtan Tanya. – Aztán túltettem magam rajta. Most már nélküled élek tovább.
Vadim lesütötte a szemét. A szél cibálta a kabátját, mintha maga a természet is emlékeztetné: a múlt nem tér vissza.
– Tanya…
– Egy dologban igazad volt: a szerelem elmúlik. Néha valami meleg, világos emlék marad utána, máskor csak az üresség. Nálunk, Vadim, nem maradt sok.
És ez nem elég ahhoz, hogy újrakezdjük.
Vadim némán nézett rá. Talán arra számított, hogy megöleli majd, sírva fakad, és azt mondja, már régóta várta őt vissza. De ez nem történt meg.
– Szóval nem bocsátasz meg? – kérdezte rekedten.
Tanya megrázta a fejét.
– Megbocsátok. De vissza már nem engedlek.
Bezárta előtte az ajtót.
Kint hideg őszi szél fújt. Vadim még egy darabig ott állt az ajtó előtt, de nem volt bátorsága kopogni.
Tudta: mindennek vége.
Tanya elállt az ajtótól, lassan végigsimított az arcán. A szíve egyenletesen vert.
Nem sírt. Nem haragudott. Nem kételkedett.
A következő pillanatban a folyosóra szaladt a fia, a négyéves Szása.
– Anya, ki volt itt?
Tanya elmosolyodott, és lehajolt hozzá.
– Csak valaki a múltból, Szása.
A kisfiú átölelte a nyakát, bizalmasan hozzábújt.
– Sebaj. Gyere, játsszunk!
– Menjünk, de előbb moss fogat, jó? – emlékeztette gyengéden.
Szása durcásan felhúzta az orrát, de bólintott, és elszaladt a fürdőszobába.
Tanya nekidőlt a falnak, lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.
Belül csend volt. Békesség.
A konyhába ment, feltette a vízforralót, és az ablakban megpillantotta saját tükörképét.
A nő, aki visszanézett rá, erős volt. Átment fájdalmon, áruláson, csalódáson, de nem tört össze. Három évvel ezelőtt a férje elhagyta őt és az egyéves fiukat egy másik nőért.
Ő pedig túlélte. Erősebbé vált. Sajnált Vadimot, de a régi érzések rég kihunytak a hűtlensége után.
Most új élet várta. Egy élet, amelyben nem volt hely a múltnak. Most már magáért és a fiáért élt.
Vadim pedig megbirkózik vele. Ahogy annak idején ő is megbirkózott.
