Szonya, igyekezve elnyomni a legkisebb zajt is, átmászott a temetőkerítésben lévő résen. Ezt a titkos átjárót még évekkel ezelőtt készítették a barátaival – éppen azért, hogy bármikor szabadon látogathassák a temetőt, anélkül hogy találkozniuk kellene a folyton részeg és rendkívül kellemetlen temetőőrrel. Ez az ember sokkal nagyobb félelmet keltett bennük, mint maguk a halottak.
Ványkát és Misikét már egy hónapja elkapták és árvaházba vitték. Natasa is kapott a szüleitől, amikor megtalálták itt. Így hát Szonya most, a reszketés ellenére, úgy döntött, egyedül jön el.
Reggel a temető szinte nyüzsgött az emberektől. A kislány gazdag édességtermésre számított – főként cukorkákra. Az édességek voltak a gyengéi, főleg azért, mert el lehetett őket rejteni, és naponta néhány darabot elővenni. Igaz, a készlet gyorsan elfogyott – megpróbálta magát meggyőzni, hogy napi négy cukorka még rendben van, öt pedig még jobb… de aztán hamar elfogytak.
Óvatosan körülnézve meglátott néhány látogatót, akik már távozni készültek. Szonya a temető régi része felé vette az irányt. Persze, ott kevesebb volt az édesség – többnyire csak kutya és néhány süteménymorzsa.
Szinte lehetetlen volt bármit is összeszedni – miért morzsolják így szét az ételt az idős asszonyok? Csak szétkenik és összetörik. Felfoghatatlan! Aztán két nagymama beszélgetését hallotta: az egyik elmagyarázta a másiknak, hogy a madarak a halottak lelkei, ezért az ételt így morzsolják szét, hogy könnyebb legyen etetni őket.
A temető régi részén – ahogyan sejtette – nem volt semmi különös. Szonya lassan lépdelt a sírok között: minél lassabban mozog, annál kisebb az esélye, hogy észreveszik.
„Állj! Hová mész!”
Szonya azonnal megfordult. Igen, tényleg! Felé szaladt a temetőőr, seprűvel a kezében, minden lépésnél megbotlott.
Épphogy visszaért a résen keresztül, máris futásnak eredt! A temető hatalmas, az őr pedig nyilván alig tudott mozogni. Szóval utolérni nehéz lett volna. Valószínűleg úgyis elfelejti őt pár perc múlva.
Egy teljesen ismeretlen környéken találta magát, ahol még soha nem járt, és ámulattal nézett körül. Pompás síremlékek, gondozott sétányok, minden szépen kaviccsal felszórva… Ez igen! Felfedezte az elit temetőbe vezető átjárót! Akárhányszor próbálkoztak a barátaival, akármennyit kerülgették a magas betonkerítést – bejárat csak egy volt, középen, az őrbódé és a virágárus mellett. Átjutni lehetetlen volt.
„Ez igen!” – Szonya egy monumentális emlékmű előtt állt meg. A rajta látható ember szinte élőnek tűnt! A kislány még hozzá is ért a hideg kőhöz. Továbbindult, mindent alaposan megnézve, teljesen megfeledkezve az édességekről, amelyekből bőven akadt itt is. Csakhogy ezek nem csak úgy a földön hevertek, hanem szépen, kupacokba rakva, fényes csomagolásban várták az éhes szemeket.
„Anyu… anyucikám…” – hallatszott egy hang valahonnan.
Szonya összerezzent, és körülnézett.
Micsoda ostobaság? Sehol senki. Ki hívhatná még az anyját? Hátán végigfutott a hideg – a hang a föld alól jött. Futni akart, de a lábai mintha a földbe gyökereztek volna…
„Anya”… Ez a szó idegennek tűnt számára, de amikor nagyon félt, mindig kimondta, és ettől valamivel könnyebb lett.
Szonya a hang irányába lépett, és egy nagy síremlék mögött frissen kiásott sírgödröt pillantott meg. Úgy tűnt, hamarosan temetés lesz itt. Lehet, hogy valaki beleesett? Amikor közelebb ment, meglátta a gödör alján az öt év körüli kisfiút, nem lehetett idősebb. Ijedten nézett felfelé.
– Hé! Hogy kerültél oda?
A fiúcska sírva fakadt:
– Anyu elől bújtam el… Húzz ki, húzz ki! Anyucikám!
Szonya megértette, hogy a gyerek a hisztéria határán van, és szigorúan rákiáltott:
– Hagyd abba a bőgést, mert akkor itt hagylak!
A fiú azonnal elhallgatott, bár a könnyei tovább folytak.
– Figyelj rám, ha ki akarlak húzni – kezdte gyorsan Szonya –, szükségem van valamire, amire ráállhatok, érted? Különben nem érek el hozzád.
A kisfiú hüppögve bólintott.
– Láttam itt egy vödröt, most gyorsan elhozom. Ne sírj, nem megyek el. Csak a vödörért megyek – nyugtatta meg.
A fiú ismét bólintott, és piszkos kis kezeivel letörölte könnyeit. Szonya rohanni kezdett ahhoz a síremlékhez, amelyiken élethű emberábrázolás volt – ott látta meg korábban a nagy, horganyzott vödröt egy csokor virággal. Mélyen belül még reménykedett, hogy talán megtalálja a fiú anyját, de a temetőben továbbra is nyomasztó csend uralkodott.
Ugyanolyan gyorsan tért vissza, ahogy elszaladt, és látta, hogy a kisfiú még mindig tehetetlenül néz felfelé.
– Told azt oda, a sarokba – parancsolta Szonya, a sírgödör szélére mutatva.
Aztán ügyesen leugrott a gödörbe. Az első próbálkozások a fiú kiemelésére sikertelenek voltak – mindketten megcsúsztak a nedves agyagon. Végül harmadik nekifutásra a kisfiú feljutott, a fűbe kapaszkodva.
– Kosztya! – harsant egy éles sikoly.
Szonya, aki épp csak kikecmergett a gödörből, majdnem visszazuhant a meglepetéstől, de sikerült megkapaszkodnia.
– Itt vagyok! Itt! – kiáltotta egy nő, miközben sírkövek között sietett feléjük.
Az emberek futni kezdtek feléjük. Az idegen nő felkapta Kosztyát, és szorosan magához ölelte. Szonya csodálkozva nézte. „Milyen elegáns ruhája van, és mégis öleli őt a sárban, mintha ez egyáltalán nem érdekelné!”
– Anya, ő húzott ki! Ő! – hüppögte a fiú, Szonyára mutatva.
A nő Szonya felé fordult, majd melegen átölelte őt is.
– Köszönöm neked, drágám! Istenem, te csupa sár vagy! Az anyukád biztosan leszid majd. Gyere el hozzám, gyorsan kimossuk, megszárítjuk a ruhád, és visszaviszlek.
Ekkor a közelben álló temetőőr fújt egyet:
– Nincs, aki leszidja. Pedig ráférne egy jó verés. Csak csokit lopkod a sírokról.
A nő értetlenül pillantott Szonyára.
– Csokit? Miért?
– Hát miért? Mert éhes! – mordult fel a gondnok.
A nő olyan megrökönyödött tekintetet vetett rá, hogy a férfi csak legyintett.
– Hívják a rendőrséget, vagy menjek?
– Nem-nem, nem kell rendőrség… – hebegte zavartan a nő.
Még mindig remegő kézzel megfogta Kosztya kezét, a másikat pedig Szonyának nyújtotta.
– Most pedig fussunk gyorsan az autóhoz. Hideg van, és neked úgyis fürdésre, evésre van szükséged, ha jól látom.
Szó sem volt arról, hogy Szonya ellenkezni akart volna. Készen állt követni ezt a kedves, elegáns nőt akár a világ végére is! Irigykedve nézett a fiúra, és arra gondolt: „Néhányaknak tényleg szerencséjük van – milyen csodálatos anyukájuk van!”
Az autóban Szonya igyekezett nagyon óvatosan ülni, hogy nehogy összekoszolja a világos üléseket. Kellemes illat terjengett az utastérben. A műszerfalon csalogatóan villogtak a kijelzők. Kosztya lelkesen mesélt édesanyjának Szonya bátorságáról és erejéről, arról, hogyan mentette meg őt, és hogyan mászott ki egyedül a gödörből.
– Szonyácska, mondd csak, teljesen egyedül élsz? – kérdezte halkan a nő.
A kislány vállat vont. Gyűlölte az ilyen kérdéseket, de ennek a hölgynek nem tudott nem válaszolni.
– Hát, nem egészen… Vagyis lenne kivel laknom, de nem akarok. Ott észre sem veszik, ha nem vagyok. Más dolgokkal foglalkoznak…
– Nem az édesanyáddal élsz?
– Nem. Anya meghalt, amikor megszült. Apám nem volt. Anyám nővére vett magához a férjével együtt. De a férfi elhagyta őt, ő meg azóta éjjel-nappal iszik. A gyámhatóság járt nálunk, el akartak vinni az otthonba, de megszöktem.
– Nahát… És mióta élsz így az utcán?
– Már a második őszt – válaszolta alig hallhatóan Szonya.
A nő figyelmesen nézett rá, megrázta a fejét, de nem kérdezett többet.
Szonya még sosem látott ilyen fürdőszobát. Sőt, még csak hasonlót sem, még otthon sem. Belépve önkéntelenül a vállába húzta a fejét, és elnémult az elragadtatástól. „Milyen gyönyörű! Egyszerűen nem lehet levenni róla a szemet,” – suttogta ámulattal, miközben végigpásztázta a helyiséget. Ilyen körülmények között élnek egyesek!
– Ne zavartasd magad, gyere csak. Úgyis takarítani kell majd – mondta mosolyogva Anasztaszija Alekszandrovna.
– Talán jobb lenne, ha elmennék… – javasolta félénken Szonya, kényelmetlenül érezve magát.
A nő meglepetten tágra nyitotta a szemét, majd halkan, nyugtató hangon szólalt meg:
– Szonyácska, kérlek, ne félj tőlem. Nem fogok bántani. Anasztaszija Alekszandrovnának hívnak. Ott az ajtó, ha mégis menni akarsz. Segítsek?
Amíg a hallban beszélgettek, hirtelen megjelent egy vörös macska, méltóságteljesen elsétált mellettük, és elhelyezkedett a szőnyegen. Nyomában egy jókora keverék kutya érkezett, aki egészen pompásan festett!
Egy órával később, a fürdés és egy kiadós ebéd után a gyerekek a konyhában ültek az asztalnál. Egy idős asszony sürgött-forgott körülöttük, folyamatosan pakolta eléjük az ételt, és közben dohogott: – Ó, Násztjusa, te jó lélek vagy! Mindenkit hazahozol… – majd Szonyához fordult, sóhajtva: – Csont meg bőr vagy! Egyél csak, ne nézz, egyél!
Szonya evett, igyekezett nem felnézni a tányérjáról, de folyamatosan érezte Anasztaszija Alekszandrovna figyelő tekintetét. A nő különösen azóta kezdte őt ennyire fürkészni, amióta megfürdött. A kislány abbahagyta a rágást, letette a villát, és halkan megszólalt:
– Köszönöm.
– Szonyácska, már jól laktál? – kérdezte meglepetten Anasztaszija Alekszandrovna.
Szonya szemei áruló módon könnybe lábadtak.
– Már így is sokat ettem…
Ekkor Anasztaszija Alekszandrovna mindent megértett.
– Szonya, azt gondolod, azért nézlek így, mert sajnálom az ételt? Ugyan, egyél csak bátran! Egyszerűen… egyszerűen nagyon hasonlítasz valakire…
Szonya gyorsan visszavette a villát. „Na hát, erről van szó… Akkor nyugodtan ehetek tovább.”
A háziasszony és a bejárónő suttogva beszélgettek, időnként a vendégre pillantva. Szonyához néha eljutott egy-egy töredék: „Fel kell hívni Olegot…”, „Mi van, ha tévedünk?”, „És ha nem?” A feje elnehezült, de az étvágya nem múlt el.
– Szonyácska, gyere, megágyazok neked a kanapén, pihenj egy kicsit – javasolta kedvesen Anasztaszija Alekszandrovna.
Szonya általában nem szeretett aludni – hol fázott, hol félt. De itt meleg és otthonos volt, így ellazult, és el is aludt, amint betakarták egy pléddel. Közben a háziasszony már telefonált:
– Oleg, hagyj ott mindent, és gyere haza! Úgy érzem… úgy érzem… nálunk van Timofej lánya!
– Násztja, mit beszélsz? Timofej tíz éve halott!
– Oleg, majd meglátod!
– Talán valami szélhámosok! Hogy kerülhettek csak úgy be hozzánk?… A lány megmentette Kosztyát. Kosztyát mentette meg!
– Ne kiabálj, Oleg, mindjárt elmagyarázom – nyugtatta a férjét Násztja.
Oleg húsz perc múlva megérkezett. Kosztya rögtön odaszaladt hozzá, és suttogva kezdte mesélni kalandját.
– Miért suttogva? – kérdezte Oleg, ő is lehalkítva a hangját.
– Szonyácska alszik, elfáradt, miközben engem mentett – válaszolt mosolyogva Kosztya.
Násztjának és Olegnek sokáig nem lehetett gyermeke. Az orvosok csak a vállukat vonogatták – minden rendben, de a csoda mégsem történt meg. Már-már beletörődtek, amikor Násztja várandós lett Kosztyával. A fiút a tenyerükön hordozták, minden kívánságát lesték. Kosztyik engedelmes és jólelkű gyerek lett.
El is szaladt a szobájába, Násztja pedig hívta Olegot, hogy menjen vele. Csendben léptek be a nappaliba, ahol a kanapén aludt a kislány.
– Nézd csak meg, Oleg… – suttogta alig hallhatóan Násztja.
Oleg közelebb lépett, és mintha földbe gyökerezett volna a lába. Megdöbbenve nézte a gyermeket, aki kísértetiesen hasonlított elhunyt öccsére, Timofejre. Bár a lányka szeme csukva volt, Oleg biztos volt benne: ugyanaz a sárgásbarna, macskaszerű tekintet nézne vissza, mint az öccséé. Egy pillanatra sem kételkedett.
– Násztja… nem értem, ez hogyan lehet… – mondta megrendülten, amikor már a konyhában beszéltek.
Tíz évvel ezelőtt a családjuk több tragédiát is elszenvedett. Oleg mostohatestvére, akit saját testvérénél is jobban szeretett, motorbalesetben halt meg, miután összeveszett a szüleikkel. Az egész egy lány miatt történt, akit Timofej feleségül akart venni – ám a lány „rossz környékről” származott, a szülők pedig dühöngtek. Timofej nem bírta a nyomást, motorra ült, és elhajtott. Egy óra múlva hívták a kórházból… Katasztrófa. Ő vezette. Az anyjuk szíve nem bírta a stresszt, az apjuk három hónap múlva követte. Oleg ezekbe az eseményekbe tizenöt évet öregedett. És most… most itt volt ez a kislány, aki döbbenetesen hasonlított a halott öccsére.
– Násztja, mit tegyünk? – kérdezte tanácstalanul Oleg.
– Mit? Egyelőre semmit nem mondunk Szonyácskának. De neked… neked ki kell derítened mindent. Keresd meg azt az asszonyt, akivel nem akart élni. Gyanítom, egy üvegért mindent elmond majd. És DNS-tesztet is kell csinálni.
Szonya már tizennégy napja lakott Násztjánál és Olegnál. Ezalatt a bőre megtisztult, elegáns otthoni ruhát viselt, a haja szépen levágva, két copfba fonva.
Nagyon tetszett neki az új külseje! Elhatározta: ha egyszer eljön az idő, hogy elmenjen innét, az utcára már nem tér vissza. Inkább megy az otthonba, tanulni fog, tiszta ruhát visel, és soha nem válik olyanná, mint a nénje. Olyan akar lenni, mint Násztja. Milyen gyönyörű, milyen okos, és még zongorázik is!
Szonya visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy Anasztaszija Alekszandrovna leült a hangszerhez. Bárcsak ő is játszhatna azokon a fekete-fehér billentyűkön! És Kosztya apja is milyen nagyszerű! Szigorúnak tűnik, de valójában annyira jóságos…
– Szonya… Szonya…
A lányka összerezzent, felriadt az álmodozásból. Oleg közeledett feléje, kezében néhány dokumentummal, Anasztaszija Alekszandrovna pedig csendesen sírt, könnyeit törölgetve. Szonya feszülten figyelte. Szorongó érzés költözött a szívébe. A szeme magától megtelt könnyel.
– Azt hiszem, mennem kell… Lehetne szólni a gyámhatóságnak? Hogy vigyenek be az otthonba? Nem akarok visszamenni az utcára…
– Szonya, ugyan, szó sincs sem utcáról, sem otthonról – mondta szelíden Oleg, leülve mellé a kanapéra.
– De a nénémhez nem megyek vissza…
– Nem is kell. Őt elhelyeztük egy rehabilitációs központban, ahol az alkoholizmusból kezelik. Te pedig velünk maradsz. Tanulni fogsz, felfedezed a világot, és Kosztyik… Kosztyik lesz a testvéred. Így döntöttünk.
Szonya megrázta a fejét, próbálta felfogni, amit hallott.
– Miről beszélnek? Magyarázzák el…
– Tudsz valamit az édesapádról?
– Nem… A néném csak szidott, hogy apám elhagyta anyát terhesen…
– Senki nem hagyott el senkit, drágám – mondta Oleg halkan. – Meghalt. Most, hogy tudom, hol laktatok, megértem: akkoriban az anyádhoz tartott… Elmesélek neked mindent az apádról. Csodálatos ember volt. És ha valaha úgy érzed, hogy apának hívnál… vagy Násztját anyának – tudd, végtelenül boldogok leszünk.
