Megjelentem húsvétkor a szüleimnél, és csak ekkor tudtam meg, hogy a nővérem kirakta őket a saját házukból, és beköltöztette őket a garázsba – ez volt élete legnagyobb hibája
Azt hittem, meglepem a szüleimet húsvétra egy csokor virággal és csokitojásokkal – de amit találtam, az teljesen megrázott. A nővérem átvette a házat… és a szüleim úgy éltek a garázsban, mintha vendégek lennének a saját életükben.
Szóval… kiderült, hogy a nővérem kidobta a szüleimet a saját házukból, és ők a garázsban éltek. Erre csak azért jöttem rá, mert meg akartam lepni őket húsvétkor.
Körülbelül öt órányira lakom tőlük. Majdnem minden nap beszélek anyával. Csak kis bejelentkezések. Mindig ugyanazt mondja: „Jól vagyunk, drágám. Minden a szokásos.”
És én hittem neki.
Gyerekkorunkban nagyon összetartó család voltunk. Nem voltunk gazdagok, de boldogok. Apa saját kezűleg építette fel a házunkat. Anya otthonossá és tisztává tette. Olyan volt, mintha ott lassabban telt volna az idő – meleg falak, fapadló, egész évben fahéjillat.
És Cassandra, a nővérem? Hát, ő nem az otthonos típus.
Két évvel idősebb nálam. Hangos, drámai, mindig keveredett valamibe. De idegenek előtt? Egy napsugár. Igazi bájos jelenség. Úgy tud mosolyogni, hogy közben tönkreteszi az életed.
Szóval idén úgy döntöttem, meglepem a szüleimet húsvétra. Semmi előre szólás. Csak fogtam pár csokitojást, egy csokor tulipánt, és elindultam.
Izgatott voltam. Elképzeltem, ahogy anya arca felragyog, amikor meglát. Talán zene szól, apa a teraszon grillez. Húsvéti díszek a verandán.
De amikor befordultam a felhajtóra… semmi.
Ott álltam, értetlenül. Talán elmentek valahová? De ők sosem mennek el húsvétkor. Kopogtam. Semmi válasz.
Megvolt még a régi kulcsom, úgyhogy bementem. És lefagytam.
Minden bútor más volt. Hideg. Modern. A meleg sárga falak helyett szürke. A régi kanapénk eltűnt. Helyette egy hatalmas fehér bőrgarnitúra állt ott – olyan, mint egy fogorvosi rendelőben.
A családi fotók is eltűntek. Fekete-fehér absztrakt nyomatok voltak a helyükön. Anya antik órája? Sehol. Helyette egy óriási, csavart fémdarab – mintha ruhaakasztók harcoltak volna egymással.
Ott álltam, a szívem vadul vert. Rossz házba jöttem?
Aztán meghallottam a hangját. Cassandra.
– Várj, nem mondtad, hogy jön a húgod.
Egy férfi nevetett. – Mi van, az aranytojást tojó tyúk? Holnapra úgyis elmegy.
Visszahátráltam, mintha tűz ütött volna ki. Megkerültem a házat a garázs felé. Nem tudtam, mit keresek. Aztán megláttam a fényt az oldalsó ablakon át. Lassan kinyitottam a garázskaput.
Ott voltak.
Apa egy sámlin ült, és egy régi szekrény zsanérját szerelte. Anya egy összecsukható széken, télikabátban. Egy tábori ágy a sarokban. Egy kis gázfőző. Egy asztal, két szék. Ennyi.
Megszólalni sem tudtam. Csak néztem. Anya megfordult, és meglátott.
– Ó – mondta halkan. – Drágám.
– Anya? Mi ez?
Lesütötte a szemét. – Ez csak ideiglenes.
Apa rám sem nézett. – Anya fázik. Mondtam neki, hogy vegyen fel kesztyűt.
– Miért vagytok itt kint? – kérdeztem. A hangom elcsuklott. – Mi történt?
Egymásra néztek. Aztán anya megszólalt: – Semmiség. Cassandra és Nathan csak egy kis teret kértek.
– A házban? – kérdeztem.
– Felújítják – suttogta anya. – Csak egy kis ideig.
Ott álltam, döbbenten. „Csak egy kis ideig.” Nem sírtam. Nem kiabáltam.
Csak annyit mondtam anyának, nagyon halkan: – Pakolj össze. Egy óra múlva visszajövök.
Pislogott. – Tessék?
– Jól hallottad.
Apa letette a csavarhúzót. – Hová megyünk?
– Ma éjjel már nem maradtok ebben a garázsban.
Visszaültem az autóba, még mindig remegtem. A kezem görcsösen szorította a kormányt egész úton. Tíz perc múlva már a város legjobb szállodájánál voltam. Olyan hely, ahol kandalló van a hallban, és az élő növények nem halnak meg.
– Egy szoba, két ágy, teljes hét – mondtam a recepciósnak.
Visszamentem a garázsba a szobakártyával és egy mosollyal.
– Most indulunk – mondtam.
Anya megrázta a fejét. – Drágám, nem akarunk jelenetet.
– Majd én csinálok helyettetek – mondtam. – Gyertek.
Ezután már nem ellenkeztek.
Amikor már tiszta ágyneműben, fűtés mellett, valódi párnákon pihentek, visszamentem a saját szobámba – a szállodába – és elővettem a laptopot.
Szerződéskezelőként dolgozom. A részletek a szakterületem. Cassandra játszhat a maga módján, de én szabály szerint játszom. És tudod mit? A szabályok most engem segítettek.
Előszedtem a családi digitális fájlokat – a szüleim egy régi pendrive-on tárolnak mindent. Aztán másnap anyával visszamentünk a garázsba, és kinyitottuk a zárt iratszekrényt. Anya szeme kikerekedett.
– Semmi baj – mondtam neki. – Csak bízz bennem.
Odabent minden megvolt, amire szükségem volt – ingatlanpapírok, adóbevallások, biztosítási iratok. És a ház tulajdoni lapja.
Cassandra neve sehol. Csak apáé és anyáé. Ez pedig azt jelenti, hogy Cassandra? Jogilag. Csak. Egy. Vendég. És a vendégeket ki lehet rakni.
De mielőtt léptem volna, volt még egy kártya a kezemben. Üzentem Cassandrának.
„Hé. Holnap ebéd? Csak mi ketten?”
„Tényleg? Nem vagy rám mérges?” – kérdezte meglepetten.
„Nem. Sokat gondolkodtam. Beszélnünk kell” – válaszoltam titokzatosan.
Egy bézs ballonkabátban és túl sok rúzzsal érkezett, mintha újra legjobb barátnők lennénk. A pincér még az étlapot sem adta át, amikor már elkezdte:
– Annyira örülök, hogy jelentkeztél. Tudom, feszült volt mostanában minden, de szerintem végre egy hullámhosszon vagyunk.
Mosolyogtam. – Én is így érzem.
Rendeltünk. A szokásosát kérte – levendulás lattét, avokádós pirítóst. Hagytam, hogy beszéljen. A házról. A „felújításról”. Hogy milyen nehéz az egyetlen „aki tényleg tesz valamit”.
Megvártam, míg félig megeszi az ételét, aztán megszólaltam: – Tudod… lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy anyának és apának tényleg kell egy kis segítség. Valami rendszer.
Fellángolt a szeme. – Pontosan! Ezt mondom én is!
– Még ingatlanosokkal is beszéltem – mondtam, miközben elővettem a telefonom. – Ha eladnánk a házat, a pénzből finanszírozhatnánk a hosszú távú ellátásukat. És talán segíthetnénk nektek is, hogy saját helyetek legyen.
Közelebb hajolt. – Tudtam, hogy megérted.
Ránéztem, és kimérten mondtam: – Ja, és egyébként az egész beszélgetést felvettem.
Aztán felálltam, otthagytam egy húszdollárost, és szó nélkül kisétáltam.
Három nappal később visszatértem egy nyomtatott kilakoltatási végzéssel – és rendőri kísérettel.
A szüleimnek nem mondtam, mit tervezek. Nem akartam aggódniuk vagy bűntudatot érezniük. Még mindig a szállodában voltak, régi filmeket néztek, teáztak, mintha nyaralnának. Egyedül akartam elintézni mindent.
Megérkeztem a házhoz, rendőrrel az oldalamon. Egyenesen az ajtóhoz mentem. Nathan nyitott ajtót, apám köntösében, bögrével a kezében, mintha övé lenne a hely.
Elvigyorodott. – Eltévedtél, édesem?
Átnyújtottam a papírt. – Nem. De te hamarosan igen.
Ránézett a borítékra, majd rám, értetlenül. Cassandra is megjelent mögötte. A mosolya abban a pillanatban eltűnt.
– Ezt nem gondolod komolyan – mondta.
– Ó, dehogynem.
Megpróbálta a szokásos játékot – kedves hang, ésszerűség. – Nézd, csak egy kis időt kérünk. A ház felújításra szorult. Anya és apa is beleegyezett…
– Nem vagy a tulajdoni lapon – vágtam közbe. – Nem vagy bérlő. Vendég vagy. A vendégek nem foglalják el a házat.
Nathan nevetett. – Nem lehet rokont kirakni.
Ekkor a rendőr előrelépett. – Valójában kiszolgáltuk az iratokat. Javaslom, olvassák el.
Mindketten elhallgattak.
Cassandra arca elfehéredett. A tekintete ide-oda járt közöttem és a rendőr között, mintha azt próbálná kitalálni, ez most valami vicc-e.
Egy héttel később a szüleim ott voltak, ahol a helyük van – a saját otthonukban.
Emlékszem, amikor anya belépett a nappaliba, és meglátta a virágos asztaldíszét az asztalon. Gyengéden megérintette, és azt mondta: – Azt hittem, ez elveszett.
– A padláson tartottam – mondtam neki. – Éreztem, hogy még szükség lesz rá.
Aznap délután apa félrehívott, és átadott egy mappát. Benne a ház tulajdoni lapja.
– Ha valami történne velünk – mondta –, ez a tiéd. Te voltál az, aki visszajött.
Megöleltem. Egy darabig egyikünk sem szólt. Nem is kellett.
És Cassandra?
Most éppen kanapéról kanapéra vándorol, ott alszik, ahol még szóba állnak vele. Állítólag azt terjeszti, hogy elárultuk. Hogy hátat fordítottunk neki. Hogy „elloptuk a jövőjét”.
Nathan? Két nappal a kilakoltatási papírok után eltűnt. Azóta sem láttuk.
A szüleim pedig? Most már biztonságban vannak, melegben, és rendes ételt esznek egy olyan házban, ami végre újra az övék. Nincs több campingfőző. Nincs több garázs.
Az a húsvét steakkel a grillen, tulipánnal az asztalon és nevetéssel zárult – pont úgy, mint régen.
És hosszú idő után először, minden ott volt, ahol lennie kellett.
