Amikor Nadezsdával összeházasodtunk, én már majdnem ötven voltam. Második házasság, álmok nélkül, de reménnyel — hogy ezúttal minden másképp alakul: nyugodtabban, óvatosabban. A feleségemmel szerencsém volt. Kedves, figyelmes, egyetlen szóval is képes megmelengetni. De az anyjával… vele nehezebb volt.
Velünk lakott. Kemény, mint egy régi vágású szovjet tanár. Minden percre beosztva: vacsora pontban hatkor, takarítás hétkor, tévé csak szigorú menetrend szerint. A lakás — mint egy múzeumi kiállítás: patyolattiszta, minden a helyén.
— Semmiféle kutya! — vetette oda, rám se nézve.
Hallgattam. Persze, szerettem volna vitatkozni. Hiszen német juhásszal nőttem fel. De akkor nem volt itt az ideje a konfrontációnak — be kellett rendezkedni, beilleszkedni egy idegen családba. Tiszteltem őt. És ugyanakkor… tartottam is tőle. Az ő beleegyezése nélkül semmi nem történhetett.
Aztán megjött a december. A hó nagy pelyhekben hullott, a hideg jéghideg pofonokat osztott az arcomra. Hazafelé tartottam, és a bolt bejáratánál megláttam egy kis gombócot. Apró, szürke, csendesen szuszogott. Kiskutya. A tekintete — mintha kiabálna. De hangtalanul.
Leguggoltam, karomba vettem. Piszkos volt, remegett, de nem ellenkezett. Magamhoz szorítottam, és tudtam — nem fogom elengedni.
Otthon csend volt. Nadja a konyhában sürgött-forgott.
— Normális vagy te? — suttogta, amikor meglátta a csomagot a kezemben.
— Megfagyott volna. Csak tartsuk itt pár napig. Hátha valaki keresi.
— Anyu széttép minket.
— Elrejtjük. A kamrában. Ott meleg van. Mindenről gondoskodom.
Így is tettünk. Berendeztem neki egy kis sarkot: régi takaró, melegítő, tálka. Kézből evett, sokat aludt. Nem nyüszített. Csak nyúlt — a hang, a kéz, a meleg felé.
Felváltva látogattuk. Gondoztuk. Még szórakoztató is volt — mintha közös titkunk lett volna. Mintha újra tinédzserek lennénk.
A harmadik napon véget ért minden. Az anyós benézett a kamrába.
Amikor hazaértem a munkából, a feleségem arcáról azonnal tudtam: baj van. Ült, vörös szemekkel. Az anyós a konyhában állt, csípőre tett kézzel.
— Ez meg miféle állatkert?
— Anyu…
— Azonnal tüntesd el!
Próbáltam magyarázni, könyörögtem. De a döntése végleges volt.
— Felnőtt férfi létedre hazahozol egy kóbor dögöt. Ez itt nem menhely!
Kimentem, becsaptam az ajtót. Azt hittem, majd lenyugszom, megtalálom a megfelelő szavakat, meggyőzzük őt. De mire visszajöttem, a kiskutya eltűnt.
— Hol van?
— Elvittem. Oda, ahol találtad. A szemétdombra.
Valami megszakadt bennem.
— Hiszen ő élőlény…
— Ez nem vita tárgya. Nem vagyok vasból, de a rend nálam rend.
Nagyot veszekedtünk Nadjával. Ő sírt, én csak hallgattam. A tehetetlenség fojtogatott.
Beültem a kocsiba, és elkezdtem céltalanul járni a környéket. Aztán eszembe jutott a régi távhőcsatorna a piac mögött — oda néha kutyák húzódtak be.
És tényleg — ott volt. Egy gyümölcsös láda alatt, reszketve. Meglátott — először gyanakodva nézett, aztán felismert. A farka csapkodni kezdett, nyüszítés, ugrás — máris a karjaimban volt.
De nem vittem haza. Nem tudtam. Kimentem vele a nyaralóba.
Aznap éjjel betömtem a részeket a fészerben, takarót terítettem, ételt tettem elé. Falni kezdett, aztán összegömbölyödött a lábam mellett. Elaludt, az orrát a cipőmre hajtva.
Azóta minden hétvégén kint voltam a telken. Hordtam neki ételt, kutyaházat építettem, fát ültettem árnyéknak. Megnőtt, erős és okos lett. Nem ugatott feleslegesen. Mindig várt a kapuban.
Nem meséltem senkinek. Nadja se kérdezett — néha odacsúsztatott egy zacskó húst. „Ebédre,” mondta. Szavak nélkül is értettük egymást.
Aztán az anyós komolyan megbetegedett. Az orvosok friss levegőt és nyugalmat javasoltak. Kivittük a nyaralóba.
Ő ott ült egy székben, pokrócba burkolva. Nem parancsolt, nem zsörtölődött. És ő — a kutya — kilépett. Lassan. Odament. Leült a lábai elé.
— Ez meg ki? — kérdezte.
— Emlékszik arra a kiskutyára?
— Ő az?.. Megismert engem?
— Ő jó lélek. Nem haragtartó.
Megsimogatta a fejét. Ügyetlenül. De nem húzódott el.
— Okos. Igazi barát.
Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettek. Ő beszélt hozzá. A kutya — hallgatta. Én csak néztem, és nem hittem a szememnek.
Most ketten ülnek a tornácon, amikor megérkezem. Ő — az öreg, kötött kardigánjában, a kutya — a lábainál. Néha a fejét az ölébe hajtja. Ő simogatja, és mosolyog.
Akkor haragudtam. Most már értem — nem a kutyától félt. Attól félt, hogy valami beteszi a lábát a házba, ami felolvaszthatja a jeget. De ő bejött. És maradt.
Néha a szeretet így érkezik — csendben, előzetes figyelmeztetés nélkül. Mancsokkal és meleg orral.
Ha neked is van egy történeted — meséld el.
