– Semmit sem lehet egy pillanat alatt megoldani, mindent fokozatosan kell csinálni… Fel kell készülni, hogy ne veszítsem el a vagyon felét.
Hazafelé tartottam, a táskámban egy kis dobozka lapult. Benne egy elegáns, drága karóra volt Kostiának – gondosan, különös izgalommal választottam ki.
Hónapokon át minden fizetésből félretettem, hogy különleges ajándékot vehessek neki.
Holnap lesz a férjem születésnapja. Negyvenkettő – nem kerek szám, de szerettem volna emlékezetessé tenni ezt a napot. Tizenöt éve vagyunk együtt.
Emlékszem, hogyan találkoztunk egy közös barát születésnapján, hogyan beszélgettünk egész éjjel a ház előtt állva.
A lift a házunkban mindig is szeszélyes volt. Régi, még a szovjet időkből, furnérfalai graffitivel voltak teleírva.
Megnyomtam a hívógombot. A kabin lassan ereszkedett, úgy nyikorogva, mintha nehezére esne elvégezni a munkáját.
Végül kinyíltak az ajtók, a fény pislogott. Beléptem, és megnyomtam a kopott nyolcas gombot.
Az ajtók becsukódtak, a lift lassan elindult felfelé.
Elképzeltem, hogyan töltjük holnap a napot a férjemmel. Este jönnek majd a barátok és a szülők.
Hirtelen a lift megrándult, majd megállt.
Újra megnyomtam a nyolcast. Aztán más gombokat is próbáltam. Semmi eredmény.
– Még csak ez hiányzott! – morogtam, sóhajtva. – Micsoda balszerencse.
Megnyomtam a diszpécsergombot. A hangszóróból sistergés hallatszott, aztán egy fiatal női hang:
– Itt a diszpécser, hallgatom.
– Beragadtam a liftbe az első és a második emelet között.
– Szóltam a szerelőnek. Kérem, várjon, hamarosan érkezik a segítség.
– De mikor pontosan? – kérdeztem, de csak csend volt a válasz. A kapcsolat megszakadt.
Elővettem a telefonomat. A térerő gyenge volt – csak egy csík.
Felhívtam Kosztyát, de nem vette fel. Talán értekezleten volt, vagy a metrón. Ilyenkor általában éppen hazafelé tartott.
Körülbelül húsz perc telt el. Guggolva ültem, nekidőlve a lift falának.
A telefonom majdnem lemerült, úgyhogy kikapcsoltam.
Hirtelen hangokat hallottam az ajtón túlról.
Egy női hang, csengő, enyhén rekedtes.
Ez Inna volt – a második emeletről való szomszédnő. Fiatal, feltűnő jelenség, mindig magas sarkúban. Köszönőviszonyban voltunk, de nem voltunk közeli ismerősök. Egyszer segítettem neki a bevásárlószatyrok cipelésében, ő pedig teával kínált, de kapcsolatunk ezen nem lépett túl.
– Megígérted! – mondta határozottan. – Meddig lehet ezt még halogatni? Már nem bírom tovább!
Egy férfihang válaszolt valamit, de túl halkan – nem értettem a szavakat, csak a hanglejtést: mentegetőző, kissé bosszús.
– Az ígéreteid semmit sem érnek! – folytatta Inna. – Nincs több erőm ezt hallgatni! Felnőtt ember vagy, mégis úgy viselkedsz, mint egy gyerek!
Öntudatlanul kezdtem figyelni. Családi veszekedés?
Máskor kínosan éreztem volna magam, hogy kihallgatok egy beszélgetést, de most, az unalom és kilátástalanság miatt akaratlan tanúvá váltam.
– Mit akarsz tőlem, Innácska?
A férfihang hangosabb lett, és megdermedtem.
A hangszín, az intonáció… Ez Kosztya?
A liftajtóhoz simultam. Ez nem lehet igaz.
Kosztyának dolgoznia kéne. Vagy otthon kéne lennie. De semmiképp sem a szomszédnő lakásában.
– Azt akarom, hogy végre mondd meg neki az igazat – Inna hangja a felháborodástól remegett. – El kell válnod. Meddig fog ez még így menni? Meddig húzod még az időt?
– Semmit sem lehet rögtön elintézni, értsd meg – most már biztosan felismertem a férjem hangját. – Fel kell készülni rá. Váláskor elveszíteném a vagyon felét: a lakást, az autót, a nyaralót…
– És mi lesz a fiunkkal? Gondoltál egyáltalán rá?
A világ körülöttem megingott, mintha elveszítettem volna a talajt a lábam alól. Fiuk? Miről beszél?
– Hamarosan egyéves lesz – folytatta Inna szemrehányó hangon. – Csak hétvégén látja az apját, és akkor sem mindig. Milyen jogon hívod magad apának, ha sosem vagy mellette?
Ordítani akartam, ököllel ütni a liftajtót. Kiabálni, hogy minden szavukat hallom. De a testem megdermedt, nem engedelmeskedett.
Megdermedtem, mintha jeges szakadékba zuhantam volna. A fejemben kusza gondolatfoszlányok, emlékek és kérdések kavarogtak.
– Csak még egy kis időt adj – Köszti hangja fáradt és üres volt. – Már mindent átgondoltam. Hamarosan minden megoldódik.
– Mit is gondoltál át? – Inna gúnyosan felnevetett. – Mindig ugyanazt mondod. Mindig van egy kifogásod.
– Már átutalom a pénzt egy másik számlára – válaszolta hivatalos hangnemben. – Az autót a bátyám nevére íratom. Hamarosan azt mondom majd, hogy üzleti útra megyek, közben beadom a válópert. Így mindenkinek egyszerűbb lesz.
– Miért nem most? – a hangjából kiérződött a bizalmatlanság.
Lassan lecsúsztam a lift padlójára, görcsösen szorítva a kis díszdobozt, mintha az megmenthetne attól, hogy teljesen összeomoljak.
A gondolataim ütköztek, kavarogtak, szétestek. Hogyan történhetett ez meg? Mikor kezdődött? Hiszen olyan boldogok voltunk! Még egy új szauna építését is terveztük a nyaralóban nyárra.
Köszti mindig figyelmes és gondoskodó volt. Tényleg mindez csak színjáték lett volna?
Ekkor eszembe jutott anyám figyelmeztetése. Az esküvő előtt a kezemet fogta, és komolyan azt mondta:
„Köszti feltűnő férfi. Az ilyenek körül mindig sok nő legyeskedik. Vigyázz, hogy tönkre ne tegye a házasságotokat.”
Akkor csak nevettem. Ostobaságnak tűnt. Mekkora tévedés volt…
A hangok elhalkultak. Úgy tűnt, az egész ház elcsendesedett, egyedül maradtam.
Ezernyi kérdés kavargott a fejemben: Mikor kezdődött ez? A szomszédok tudnak róla? És a legfontosabb – most mit tegyek?
Ha Köszti tényleg ezt tervezte, akkor én leszek az, aki előbb lép. Úgy döntöttem, leleplezem őt a saját születésnapján. Hadd tudja meg, milyen következményei vannak a hazugságainak.
Pár perc múlva kopogás hallatszott a lift ajtaján.
– Hé, van ott valaki? – szólt egy férfihang.
– Igen, itt vagyok! – feleltem, miközben nehezen feltápászkodtam. Elgémberedtek a lábaim a sok guggolástól.
– Azonnal kinyitom, ne aggódjon!
Szerszámok csikorgását hallottam, majd pár perc múlva a liftajtó végre kinyílt.
A folyosón egy idősebb szerelő állt, kék overálban, rajta a kezelőcég emblémája. Ősz haj, ráncos arc, durva kezek.
– Na, megvan a szabadság! – mosolygott. – Régóta bent van?
– Nem tudom pontosan. Lemerült a telefonom, és órám sincs – válaszoltam, miközben kiléptem a liftből.
Könnyedén kiegyenesedtem, éreztem, ahogy az izmaim ellazulnak.
– Ezek az öreg liftek már semmit sem érnek – sóhajtott a szerelő. – De senki nem akarja lecserélni őket. Azt mondják, nincs rá pénz.
Bólintottam, megköszöntem, majd lassan gyalog felmentem a nyolcadik emeletre.
Kinyitottam a lakás ajtaját. Köszti már otthon volt, a nappaliban ült, ölében a laptop. A szemüvege az orra hegyére csúszott, haját kócosra túrta – mindig így nézett ki, amikor koncentrált.
– Ó, megjöttél! – mosolygott rám ismerős, meleg mosolyával. – Hívtalak, de nem vetted fel.
– Beragadtam a liftbe – válaszoltam, igyekezve, hogy a hangom nyugodt maradjon. – A telefonom majdnem lemerült.
– Már megint az a lift… – csóválta a fejét. – Már ideje lenne közösen panaszt tenni. Meddig tűrjük még?
Ránéztem, és nem értettem, hogyan tudott ilyen mesterien hazudni. Minden mozdulata, minden hanglejtése most hamisnak tűnt.
– Vacsorázol? – kérdeztem, miközben a konyha felé indultam. – Csinálok egy kis tésztát.
– Persze – válaszolta. – Segítsek?
– Nem kell, megoldom – legyintettem, és elővettem a hozzávalókat a hűtőből.
Az este úgy telt, mint máskor. Vacsoráztunk, híreket beszéltünk meg, sorozatot néztünk. Köszti mesélt a munkájáról, én figyelmesen hallgattam, bólintottam, nevettem a viccein.
De belül már készen állt a tervem.
A következő reggel feltűnően vidáman kezdtem:
– Boldog születésnapot, drágám!
Köszti kinyitotta a szemét, nyújtózott, elmosolyodott.
– Köszönöm, szerelmem.
– Van egy meglepetésem – mosolyogtam sejtelmesen. – De előbb be kell csuknod a szemed.
– Mit találtál már ki?
– Majd meglátod – elővettem a sötétkék nyakkendőjét a szekrényből. – Fordulj meg, bekötöm a szemed.
Köszti engedelmesen megfordult. Óvatosan a szemére kötöttem a nyakkendőt, ellenőrizve, hogy semmit se lásson.
– Hová viszel? – kérdezte, miközben kivezettem a lakásból.
A hangjából kíváncsiság és egy kis idegesség csendült ki.
– Csak nem ejtőernyős ugrás? Tudod, félek a magasságtól.
– Mindjárt megtudod – feleltem, miközben a lift felé irányítottam. – Csak bízz bennem.
Lesétáltunk a második emeletre. Kivezettettem Kösztit a liftből, és Inna ajtajához mentem.
Megnyomtam a csengőt.
Minden másodperc örökkévalóságnak tűnt.
A fejemben lejátszódott a jelenet: az ajtó kinyílik, Inna arca megdöbben, zavarodottság tükröződik rajta.
Végül résnyire nyílt az ajtó. A szomszédnő háziköntösben állt ott, vizes haját törölköző borította. Arcán csak enyhe értetlenség tükröződött.
– Vigyed – mondtam, és kissé előre löktem Kösztit.
– Tessék? – Inna értetlenül nézett ránk.
Bebarangoztam a lakásba Kösztivel. Még mindig nem értett semmit, de követte az utasításaimat.
– Leveheted a kendőt – mondtam határozottan.
Köszti levette a nyakkendőt a szeméről, pislogott, körbenézett.
– Hol vagyunk? Mi történik? – felváltva nézett rám és Innára. – Kié ez a lakás?
Karba tett kézzel álltam, készen a végkifejletre.
– Kérdezd meg az Innádtól – mondtam hidegen.
Köszti olyan őszinte értetlenséggel nézett a szomszédnőre, hogy egy pillanatra meginogtam.
– Miről beszélsz egyáltalán? – kérdezte zavartan. – Vika, kérlek, magyarázd el.
Inna is zavartnak tűnt.
– Megőrültetek? – kérdezte.
– Elég a színjátékból – sziszegtem. – Mindent hallottam tegnap. A beszélgetéseteket a lift mellett.
Inna összevonta a szemöldökét.
– Milyen beszélgetés? Tegnap egész nap dolgoztam. Csak este kilencre értem haza. Nyolcig voltam bent az üzletben.
Szóra nyitottam a szám, de ekkor kilépett egy férfi a konyhából.
A karjában egy kisfiú ült, aki jóízűen majszolt egy kekszet.
– Mi történik itt? – kérdezte, és én megdermedtem.
A hangja… az a hangszín, a hanglejtés… Majdnem teljesen megegyezett Kösztiével. Még a beszédstílusa is ismerős volt.
Forróság öntött el. A férfi egyáltalán nem hasonlított Kösztire, de a hangjuk szinte teljesen egyforma volt.
Elnevettem magam, megfogtam Köszti kezét, és a kijárat felé indultam vele.
– Elnézést kérek – fordultam a szomszédnőhöz. – Tévedés történt. Már megyünk is.
Otthon elmeséltem Köszinek az egész történetet. Ő érdeklődéssel hallgatta, mintha egy film cselekményét követné.
Aztán megrázta a fejét, és átölelt.
– Vika, hogy gondolhattad, hogy képes lennék ilyesmire? Tizenöt év után? Tudod, mennyire szeretlek.
– Akkor fogod elhinni, ha egyszer te is ilyen helyzetbe kerülsz – mosolyogtam. – Bocsánat a kis színdarabért.
– Semmi baj – mosolygott vissza Köszti. – Legalább lesz egy jó történetünk a családi estékhez.
Végül elővettem a táskámból a kis díszdobozt, és átnyújtottam neki.
Köszti elragadtatva fogadta az ajándékot, azonnal felvette az órát, és egész nap gyönyörködött benne.
