– Komolyan azt hiszed, hogy elutazom veled a tengerhez? Ilyen állapotban? – Szergej megvető pillantást vetett a feleségére, és Natasa érezte, ahogy az arca elönti a forróság. – A kollégákkal megyünk. Szégyen lenne veled megjelenni a strandon. Hagyjuk ezt inkább máskorra.
Olyan közönségesen mondta, mintha csak a busz menetrendjéről beszélne. Natasa megdermedt a tükör előtt, mozdulni sem bírt. A kezében tartott rúzs áruló módon megremegett, vörös, egyenetlen csíkot húzva az arcára.
– Mi van, megkukultál? – Szergej fel sem nézett a telefonjából. – Láttad már magad a tükörben? Na ugye. Még normálisan sminkelni sem tudsz.
Natasa lassan leengedte a kezét. A tükörben egy nő nézett vissza rá kiégett tekintettel és sápadt ajkakkal. Ezek az ajkak valaha gyakran és őszintén mosolyogtak. Úgy tűnt, mintha egy egész élet telt volna el azóta.
– Rendben – préselte ki magából, igyekezve nyugodt hangot megütni. – Menj csak egyedül.
– Na, ez már beszéd – bólintott elismerően. – Mit gondolnának a kollégák? Nekik olyan feleségeik vannak, mintha egy divatmagazinból léptek volna ki.
Natasa figyelte, ahogy férje módszeresen pakolja a bőröndjét. Mozdulatai pontosak voltak, magabiztosak – egykor épp ez a magabiztosság nyűgözte le őt. Most viszont úgy érezte, ez a magabiztosság úgy nehezedik rá, mint egy szikla.
Este, miután Szergej elment, hosszasan ült a konyhában, az ablakon kibámulva. Az üvegen túli szitáló eső elmosta az utcai lámpák fényét. Gondolatai összekuszálódtak, újra meg újra ugyanahhoz a mondathoz tértek vissza:
„Szégyen veled megjelenni”
Az emlékei szinte készségesen szolgáltatták a többi mondatot is, amiket az elmúlt évek során hallott tőle:
„Tudod te egyáltalán, mennyit változtál?”
„Már megint édesség? Nem lenne elég?”
„Vegyél fel valami előnyösebbet, szétfeszíted a ruhát”
Minden egyes szó belül fájt. Megtanult rájuk mosolyogni, úgy tenni, mintha nem venné észre. De minden ilyen megjegyzés elvett belőle egy darabot.
Natasa odament a hűtőhöz. A polcon ott állt egy megkezdett torta – a kedvence, karamellás. Általában éjszaka ette meg, elbújva a gondolatai elől az édesség mögé. De ma este más volt minden.
Kivette a tortát, egy pillanatig tartotta a kezében, aztán határozott mozdulattal a szemetesbe dobta.
– Elég volt – mondta ki hangosan, meglepődve saját hangján. – Elég az önsajnálatból.
Megrezdült a telefonja – üzenet volt egy régi barátnőjétől, Larisszától:
„Mi újság? Találkozhatnánk?”
Natasa egy pillanatra megtorpant, majd válaszolt:
„Menjünk! De ne kávézóba. Mit szólnál az uszodához?”
Két nappal később Natasa az uszoda öltözőjében állt, és vizsgálta magát a tükörben. A szíve összeszorult – a fürdőruha könyörtelenül kiemelte azokat a testrészeket, amelyeket eddig bő ruhák alá rejtett.
— Miért állsz ott, mint aki gyökeret vert? — kérdezte Larissza, aki már ott állt szigorú, fekete fürdőruhájában. — Gyerünk!
— Figyelj, talán inkább máskor? — Natasa ösztönösen átölelte magát. — Én csak…
— Szó sem lehet róla! — Larissza határozottan vállon fogta, és megfordította. — Elfelejtetted, hogyan hagytunk le mindenkit az iskolában? Mi voltunk a legjobbak az úszószakosztályban! Na, bele a vízbe, már vár rád!
Az első percek a medencében nem voltak könnyűek — izmai tiltakoztak a hosszú kihagyás ellen, a légzése akadozott. De lassanként a teste emlékezni kezdett az elfeledett mozdulatokra. A víz lágyan ölelte körül, mintha egy régi barátnő lett volna, aki mindig mellette maradt.
— Ügyes vagy! — kiáltotta boldogan Larissza, amikor kimásztak a vízből, és barátságosan a vállára csapott. — Holnap ugyanitt várlak!
Natasa csak bólintott, és belül egy rég elfeledett érzés kezdett felmelegedni — a büszkeség önmaga iránt. Ettől a naptól kezdve új ritmust kapott az élete: reggel úszás, napközben a szeretett munka a könyvtárban, ahol már tizenöt éve dolgozott. Este újra a medence vagy egy séta. Szergej ritkán hívta, többnyire csak azért, hogy beszámoljon a csodás nyaralásról.
— Képzeld, milyen nők vannak itt! — lelkendezett. — És milyen barnára sültek! Bárcsak te is ilyen lehetnél.
Natasa türelmesen hallgatta, de belül már nem a sértettség nőtt, hanem az elszántság.
Hamarosan észrevette, hogy a régi farmernadrágja bővebb lett. Aztán újakat kellett vennie — eggyel kisebb méretben. A könyvtári kollégák is kezdtek felfigyelni a változásokra:
— Natalja Szergejevna, maga szó szerint ragyog! Csak nem szerelmes?
Ő csak mosolygott. Szerelmes? Nem. Egyszerűen újra él.
Larissza rábeszélte, hogy csatlakozzon az „Ötven feletti tánc” csoporthoz. Natasa eleinte tiltakozott — mit keres ő ott, ilyen korban? De kiderült, hogy a kor valóban nem számít. Különösen azok között a nők között, akik nem félnek nevetségesnek lenni, hibázni vagy egyszerűen csak élni.
— Tudod, mi a legfontosabb? — mondta egyszer az oktatójuk, Alla Petrovna, egy hatvanon túli, tökéletes tartású asszony. — Soha ne engedd, hogy bárki elvegye az örömödet. Se a férjed, se a gyerekeid, se a társadalom. Az örömöd a legnagyobb erőforrásod.
Ezek a szavak mélyen megmaradtak Natasában. Kezdte felismerni, mennyi örömtől fosztotta meg saját magát — félelemből, megfelelni akarásból, mások elvárásaihoz való alkalmazkodásból.
Szergej napbarnítottan, elégedetten tért haza a nyaralásból. Egy hűtőmágnes volt nála és egy tégely fogyasztókrém.
— Tessék, csak neked hoztam — mondta ünnepélyesen, mintha valami nagy tettet vitt volna véghez. — A leghatékonyabb krém!
Natasa csendben átvette, megköszönte. És amikor a férfi mögött becsukódott az ajtó, habozás nélkül kidobta a krémet a szemétbe.
Egy héttel később Szergej összevonta a szemöldökét, és vizsgálta őt:
— Valahogy megváltoztál. Történt valami?
— Semmi különös — mondta ő, miközben felvette a sportdzsekijét. — Egyszerűen csak élek.
— És most megint hová rohansz? — hangjában ingerültség csendült. — Mindig eltűnsz valahová.
— Táncra megyek.
Nevetése hangos és gúnyos volt:
— Komolyan? Ebben a korban? Ezzel az alakkal?
Régen az ilyen szavak összetörték volna. De ma nem.
— Igen, komolyan — nyugodtan felhúzta a cipzárt a táskáján. — És tudod mit? Élvezem.
Nevetése hirtelen elhalt.
— Ugyan már, nem sértődtél meg, ugye? — próbálta meg átkarolni őt.
Natasa finoman, de határozottan hátrébb lépett.
— Nem, Szergej. Itt már nem sértődésről van szó. Egyszerűen csak nem engedem meg többé, hogy így bánj velem.
És anélkül, hogy hátranézett volna, kilépett az ajtón, magára hagyva a férfit, aki tanácstalanul állt a szoba közepén.
Teltek a napok. Natasa folytatta az úszást, a táncot, a sétákat. Gyakrabban találkozott a barátnőivel — már nemcsak edzeni jártak, hanem színházba, parkba, vagy csak teázni. Az élet új színekkel telt meg, amelyekről már azt hitte, örökre elvesztek.
Szergej egyre aggodalmasabban figyelte a változásokat. Csípős megjegyzései ritkultak — talán mert már nem váltottak ki reakciót. Próbálta visszaszerezni a hatalmát felette, de valami végleg megváltozott.
Aztán eljött a nyár.
— Elutazom a tengerhez — mondta Natasa egy reggel.
— Tessék? — Szergej majdnem félrenyelte a kávét. — Hová?
— Anapába. A csoportunk lányaihoz. Két hétre.
— Nélkülem? Egyedül?
— Miért is ne? — válaszolta nyugodtan, miközben lekvárt kent a pirítósra. — Hiszen te is egyedül utaztál.
— De az egészen más! Én…
— Mi az, hogy „más”? — találkozott a tekintetük.
Szergej elhallgatott. Nem volt válasza.
A tenger lágy szellővel és simogató napsütéssel fogadta őket. Natasa, Larissza és még három nő egy barátságos kis házat béreltek a part közelében.
Első alkalommal hosszú évek után Natasa igazi szabadságot érzett — könnyűt, mint a tengeri levegő. Nevetni akart, minden pillanatnak örülni.
— Lányok, csináljunk egy szelfit! — kiáltotta Marina, a legfiatalabb közülük, már a telefonját is elővette. — Ezt meg kell örökíteni!
A tenger előtt sorba álltak, ölelkezve és nevetve. Natasa nem is gondolt rá, hogyan mutat fürdőruhában — egyszerűen élvezte a pillanatot.
A kép élő, őszinte lett. Marina rögtön feltöltötte a közösségi oldalra, megjelölve mindenkit.
Két nappal később Szergej megjelent a strandon.
— Láttam a képet… — kezdte tétován. — Olyan szép vagy… Megijedtem, hogy elveszíthetlek.
Natasa nyugodtan nézett rá. Igen, megváltozott. De nem a külseje — bár a rendszeres edzések nyomot hagytak. Belül változott meg.
— Miért jöttél, Szergej?
— Én… — habozott. — Hiányoztál. Tévedtem. Bocsáss meg.
Natasa a tengerre nézett. A hullámok elérték a partot, aztán visszahúzódtak, nyomot hagyva a homokban. Mint az élet — újat hoz, a régit elsodorja.
— Tudod — szólalt meg végül —, nekem is volt hibám. Hagyom, hogy így bánj velem, és azt hittem, ez rendben van. De nem, Szergej. A szeretet nem az, amikor szégyelled a másikat. A szeretet az, amikor büszke vagy rá, támogatod és örülsz a sikereinek.
— Meg tudok változni — kérlelte, és megfogta a kezét. — Adj egy esélyt!
Natasa nem húzta el a kezét, de nem is szorította meg.
— Persze, hogy meg tudsz. De ne miattam — magadért. És én melletted leszek, ha látom, hogy tényleg változol. De a múltba nem megyek vissza. Semmi pénzért.
Este a parton ült a barátnőivel. Az életről, álmokról és a jövőről beszélgettek. A tenger morajlott, a csillagok pislákoltak, a levegő sóval és szabadsággal volt tele.
— Ránk! — emelte poharát Alla Petrovna. — Azokra a nőkre, akik nem félnek újrakezdeni!
Natasa elmosolyodott, és a víz tükrébe nézett. Nemcsak a jelenlegi önmagát látta benne — hanem azt a kislányt is, aki valaha volt, és azt az asszonyt, akivé holnap válik. És mindegyikük visszamosolygott rá.
