Tasja könnyeit törölgetve, amelyek elhomályosították a látását, sietve pakolta a táskáját – már alig maradt ideje. Hamarosan Kirill elviszi őt a repülőtérre, és három és fél óra múlva otthon lesz.
De ez egyáltalán nem örömteli látogatás volt. Helyi idő szerint reggel öt órakor hívta fel Raisza – az apja második felesége –, és közölte vele: az apja meghalt. Tasja félálomban nem értette, miről van szó, kérdezgetni kezdte a mostoháját, de az ráförmedt, hogy nincs pénze nemzetközi hívásokra, és lecsapta a telefont.
Felébredt Kirill – Tasja férje. Körülbelül negyven perc múlva felhívta az osztályt, ahol apósának dolgozott, és megerősítették: Arszenyij Ivanovics valóban meghalt az éjszaka folyamán.
Tasja és Kirill már harmadik éve dolgoztak külföldön, szerződésük öt hónap múlva járt volna le, és nem tervezték meghosszabbítani – nagyon vágytak már haza. Most Tasjának egyedül kellett utaznia, öt nap szabadságot kapott, azzal a feltétellel, hogy Kirill folytatja a munkát.
– Tasja, hallgass rám. Tudom, hogy most nem az örökség és a papírok lesznek a legfontosabbak, de most felhívom Arturt, ő felveszi veled a kapcsolatot, és te aláírsz neki egy meghatalmazást, hogy a nevedben elindíthassa a hagyatéki eljárást.
– Kirill! Miféle örökség?! Miről beszélsz?! – kiáltott fel Tasja.
– Egyszerűen csak túl jól ismerem a mostohádat. Biztos vagyok benne, hogy már rohant is a közjegyzőhöz.
Amikor hazaért, Tasja ledobta a táskáját az előszobában, és azonnal bement a tágas négy szobás lakás legtávolabbi szobájába.
A dédnagymamája mozdulatlanul ült a karosszékben, tekintete az ablakra szegeződött. Tasja odalépett hozzá, és átölelte a vállát.
– Tasja! Drága unokám! Megérkeztél! – zokogott az idős asszony. – Miért ilyen a sorsom? Eltemettem a férjemet, aztán a fiamat – a te nagyapádat –, most pedig az unokámat – Arszjusát – is túléltem.
Tasja ismét megölelte a dédnagymamáját – Antonina Zaharovna volt a neve –, letörölte könnyeit a ráncos arcáról, és megcsókolta az öregasszonyt.
Ekkor benézett a szobába Raisza:
– Megérkeztél, és máris a vénasszonyhoz rohansz! Persze, érthető. De ki fog az ügyekkel foglalkozni?
Tasja erősen megszorította a dédnagymamája kezét:
– Mindjárt visszajövök!
Raisza a konyhába ment, Tasja pedig követte.
– Mit sikerült elintézni? – kérdezte mostohaanyját. – Add ide a halotti anyakönyvi kivonatot.
– Még meg kell szerezni. Tessék, itt van egy igazolás. Intézd el te magad, minden irodában pénzt kérnek. Honnan lenne nekem ennyi pénzem? Most már özvegy vagyok, spórolnom kell.
– Raisza, nem hiszem el, hogy nem jött temetkezési ügynök. Ezek mindig rárepülnek, csak hogy megbízást kapjanak!
– Jöttek ketten, de elküldtem őket. Ingyen nem dolgoznak, – válaszolta Raisza.
– Értem. Add ide az igazolást, apám útlevelét, meg amit még találtatok.
– Nincs végrendelet, megnéztem – úgyhogy ne számíts túl sokra. Minden a törvény szerint lesz elosztva.
Tasja felsóhajtott, elvette a dokumentumokat, ismét benézett a dédnagymamájához, elmagyarázta neki, hova megy, és elhagyta a lakást.
Este hétre ért haza. Miután értesítette a rokonokat az elhunyt búcsúztatásának és temetésének időpontjáról, az egész estét a dédnagymamájával töltötte.
Másnap utazott vissza, de mivel a gépe csak este indult, reggel még kiment a temetőbe. Amikor éppen beszállt a taxiba, hogy elinduljon a városba, hívta őt Artur. Tasja ismét megdöbbent, mennyire jól ismeri Kirill az embereket – egy nap Raiszával elég volt, hogy megértse: a mostohája az utolsó csepp vérig küzdeni fog az örökségért.
– Tasja, be tudnál most ugrani hozzám? – kérdezte Artur.
– Igen, csak emlékeztess a címre, – válaszolta.
Megmondta a taxisnak az ügyvédi iroda címét, aztán elmerült a gondolataiban: „Még négy napja élt az apám, és most már keselyűk gyűlnek, hogy szétszedjék a vagyonát.”
Hazafelé betért egy cukrászdába, és megvette a dédnagymamája kedvenc süteményeit.
– Ó! Valami finomságot hoztál teára! – köszöntötte őt a folyosón Raisza.
– Egyébként ez nem magának van, – felelte neki Tasja.
– Na, na, csak rajta! De hiába hízelegsz a vénasszonynak – nincs neki semmije, – vigyorgott Raisza.
Miután megteáztak a dédnagymamájával, Tasja készülődni kezdett a reptérre:
– Fogok hívni, dédimama, és te is hívj engem – itt van egy cetli, felírtam rá a számom. Öt hónap múlva jövök.
Melegen elbúcsúzott tőle, Raiszának udvariasan csak annyit mondott: „Viszontlátásra”, aztán elment.
Az első hónapban háromszor hívta a dédnagymamáját, mindig vezetékes telefonon beszéltek, mert az idős asszony nem tudott megbarátkozni a mobiltelefonnal:
– Hát mit kezdjek én ebben a korban a technikával? Meg félek is – mi van, ha rossz gombot nyomok, aztán elromlik?
Egyszer a dédnagymama maga is felhívta a dédunokáját – hogy felköszöntse a születésnapján.
Aztán, bármennyire próbálkozott Tasja, már nem tudta elérni. Ekkor felhívta Raiszát.
– Kiköttettem a vezetékest – mindenkinek van mobilja, minek fizessek érte. És te még beszélgettél is rajta. Tudod, mekkora számlát kaptam a hónap végén?
– Rendben, Rája, adja oda a telefonját a nagyinak, csak pár szót váltanék vele, – kérte Tasja.
– Alszik a nagymamád, – felelte Raisza, és letette a telefont.
Tasja két óra múlva újra hívott. Raisza engedte őket beszélni – egy percig.
Végül Tasja és Kirill hazatértek. Miután hazaugrottak a lakásukba, hogy letegyék a csomagokat, elindultak Raiszához.
Bár még korán volt, a júliusi nap már kicsalta a ház előtti padokra az idős hölgyeket.
– Jó napot kívánunk! – mosolyogtak a fiatalok az asszonyokra.
– Neked is jó napot, ha nem tréfálsz! Nem szégyelled magad az emberek szemébe nézni? – vágta rá az egyik öreg hölgy Tásának.
– Mi történt, Klaudija Szemjonovna? – kérdezte Tasja, megállva.
– Nem szégyelled magad? Egy kilencvenéves öregasszonyt idősek otthonába tenni? – csattant fel gúnyosan az asszony.
– Kit? Hova? – kérdezett vissza döbbenten Tasja.
– Antonina Zaharovnát, a dédnagymamádat. Raisza adta be, azt mondta, te utasítottad rá.
További szavakat nem hallgatva, Tasja és Kirill berohantak a lépcsőházba, és szinte felszáguldottak a második emeletre. Amikor kinyitották az ajtót saját kulcsukkal, Tasja ledermedt: a lakás tele volt idegenekkel.
A konyhában a mostohaanyja sürgölődött, a kanapén, a tévé előtt egy fiatal férfi ült – Raisza veje –, a nagymama szobájából pedig két négy-öt éves kisfiú szaladt ki. Kirill mögött kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és kilépett belőle Raisza lánya selyemköntösben, törölközővel a fején.
– Mi folyik itt? Hol van a nagymama? – kérdezte hangosan Taszja.
– Hát mi itt lakunk – mondta Raisza, karját csípőre téve. – Mint feleségnek, a lakás fele engem illet. A másik fele pedig kettőnk között oszlik meg – közted és köztem. Szóval neked itt egy negyed rész jár. Mindennek utánanéztem. Az én nagy részemet a lányom családja fogja lakni. A vénasszonyt pedig elküldtem oda, ahová való – az öregek otthonába.
– Jó, hogy utánanéztél, Rája, de van-e dokumentumod, amely igazolja a tulajdonjogodat a lakásra? – érdeklődött Kirill.
– Majd elmegyünk a közjegyzőhöz egy hónap múlva, és minden kiderül – válaszolta Raisza.
– És miért nem mentetek el korábban? Én már februárban, a képviselőmön keresztül, elindítottam az öröklési ügyet.
– De hát hat hónapot kell várni! – háborgott Raisza.
– Nem tudom, ki adott nektek tanácsot, de menjünk el holnap a közjegyzőhöz, és derítsük ki az igazságot. Most pedig adjátok meg a címet, ahová a nagymamát dugtátok. Meglátogatjuk. És ti pedig szépen kezdjétek el összepakolni a cuccaitokat – mondta Taszja.
Kirill a navigációval megbecsülte az utat:
– Kint van a városon kívül egy idősek otthona. Olyan másfél óra lesz, mire odaérünk.
De végül több mint két óráig tartott az út. Az otthon egy kis település szélén volt. Taszjának ismerősnek tűnt a hely neve.
– Kirill! Hiszen Raisza ebből a faluból származik! Maga mesélte, mennyire vágyott el innen a városba. El is jutott – előbb egy férfi életét tette tönkre, aztán megkaptuk mi. Figyeld meg, biztos ismeretséggel intézte be ide a nagymamát!
A kapun kívül hagyva az autót, Taszja és Kirill beléptek az épületbe. Egy férfi, kék köpenyben, azonnal megállította őket:
– Kihez jöttek?
– A vezetőjükhöz – felelte Kirill. – Hogy is hívják itt – igazgató, intézményvezető…
– Lehet, hogy nincs is itt, meg kell kérdezni – makacskodott a férfi.
– Hát akkor kérdezem – ismételte Kirill. – Vezessenek, kérem, az irodába.
– Nikolajevna! – kiáltott be a férfi a folyosó mélyére. – Kalerija Pavlovna bent van?
– Hol lenne? Ott ül – válaszolt egy női hang.
A férfi elvezette őket az irodához, az ajtóra bökött, majd elment. Kirill kopogott, bentről behívták őket. Ahogy kinyitották az ajtót, Kirill füttyentett:
– Na, üdvözlöm, Kalerija Pavlovna! – mondta.
Taszja meg csak bámulta a nőt, és nem tudott megszólalni: Raisza állt előtte – csak éppen tíz évvel fiatalabbnak tűnt.
– A húgom figyelmeztetett, hogy jönnek. Felelősséggel kijelenthetem, hogy a nagymamájuk teljesen dezorientált. Az állapota miatt számára ez a legjobb hely.
– Mi inkább magunk szeretnénk megnézni, milyen állapotban van – mondta Taszja.
– Maga orvos? – nézett rájuk lenézően Kalerija Pavlovna.
– Nem, de ha kell, öt perc múlva itt lesz orvos, ügyvéd, sőt rendőrség is – mondta Kirill.
– Jó, én figyelmeztettem – mondta a vezetőnő, és felállt az asztaltól.
Áthaladva egy hosszú folyosón, beléptek egy szobába, ahol nagyon szűkös volt, noha csak négy ágy és négy éjjeliszekrény állt benne. A levegő állott volt. Két idős nő az ágya szélén ült, egy ágy üres volt. A legtávolabbi ágyon, az ablak mellett, a nagymama feküdt. Aludt.
– Nagyi! – hajolt fölé Taszja. – Nagyi, érted jöttünk, ébredj fel.
A nagymama nehezen kinyitotta a szemét, megpróbált valamit mondani, de újra elaludt.
– Na látják, nincs magánál – mondta Kalerija Pavlovna.
– Beadtak neki egy injekciót a látogatásotok előtt – szólalt meg az egyik idős asszony.
– Ne beszélj butaságokat! – förmedt rá az igazgatónő.
– Igazat mondok, nem félek tőled – válaszolta az asszony.
– Mit adtak be neki?! – kiabált Taszja Kalerija Pavlovnának. – Kilencvenhárom éves! Ha a szíve nem bírja ki, az gyilkosság lesz!
A vezetőnő elsápadt, és ekkor berohant egy nővér:
– Csak altató volt! Kalerija Pavlovna mondta, én meg beadtam – hadarta rémülten.
Kirill már telefonált:
– Artur, hívd a mentőket, és legyen náluk minden szükséges. Azonnal induljatok, küldöm a címet. Útközben hívd fel Nyikolaj Jurjevicset is – mozdítsa meg a helyi rendőrséget. Téma: jogellenes szabadságkorlátozás és fogva tartás.
Kalerija Pavlovna lerogyott az üres ágyra:
– De mit tettem én rosszat? A húgom megkért, hogy tartsam itt a vénasszonyt, nekem nem volt nehéz.
– És mit ígért önnek Raisza Pavlovna a fáradozásért? – kérdezte Taszja.
– Egy egyszobás lakást – mondta zavartan az igazgatónő.
– Imádkozzon, hogy a nagymamával minden rendben legyen, különben tíz évig közös hálóban alszik – mondta Kirill.
Megérkezett Artur a mentőkkel. Jött két helyi rendőr is. Az orvosok a nagymamával foglalkoztak, a többiek az igazgatói irodába mentek. Ott Taszja feljelentést írt, a rendőrök pedig kihallgatták a jelenlévőket.
Az idős asszony, aki az injekcióról beszélt, nyugodtan aláírta a jegyzőkönyvet, a nővér idegesen remegett, Kalerija Pavlovna pedig úgy reszketett, mint a nyárfalevél, és állandóan vizet ivott.
Bement az orvos, és közölte, hogy a nagymama állapota kielégítő, de azért beviszik a klinikára. Kirill megköszönte, és felírta a címét.
Miután a rendőrség végzett, Taszja, Kirill és Artur távoztak. Artur névjegykártyát adott az idős asszonynak, megkérte, hogy hívja, ha bármi gondja lenne. Taszja is otthagyta a számát.
Másnap Taszja meglátogatta a nagymamát a klinikán. Antonina Zaharovna jól érezte magát, és nagyon szeretett volna hazamenni.
– Maradj itt még pár napot, aztán hazaviszünk – nyugtatta őt Taszja. – Minden nap jövök hozzád. Csak gyógyulj, és viselkedj rendesen.
Délután Taszja és Raisza elmentek a közjegyzőhöz, ott várt rájuk Artur is.
A nő dühösen reagált, mikor meghallotta, hogy az elhunyt férje egy egyszobás lakást hagyott rá, a mostohalányára pedig a nyaralót:
– És ezt a lakást, amiben most lakunk, kire hagyta Arszénij?
– Ez a lakás nem része az örökségnek, mert nem volt az ő tulajdona – magyarázta az ügyvéd.
– Hogyhogy? – kiáltott fel Raisza.
– Mert ez a lakás az enyém – válaszolta Taszja. – Anyámé volt, ő rám hagyta. Apám sosem volt tulajdonosa, csak együtt laktunk – úgy volt kényelmes. A szüleim a házasságuk alatt vették a nyaralót meg az egyszobás lakást – abban laktam, amikor betöltöttem a tizennyolcat. Anyám halála után a lakást és a nyaralót apám nevére írtuk.
– Tehát, Raisza Pavlovna, az egyszobás lakás és a nyaraló Arszénij Ivanovics házasság előtti vagyona volt, és szabadon rendelkezhetett vele.
– És az autó? – kiáltott fel Raisza. – Egy hónappal a halála előtt eladta a régit, és újat akart venni. Hol van az eladott autó ára és a félretett pénz? Mennyi van a számláján?
– Hatvanezer. Ez közös vagyon, így: negyvenötezret ön kap, tizenötöt Taszja.
– És Antonina Zaharovna? Nem jár neki kötelesrész az unokája után? – kérdezte Artur.
– Ezt megbeszéltük a kollégákkal, de nem jutottunk dűlőre. Van, aki szerint az első, van, aki szerint a második öröklési körbe tartozik. De Antonina Zaharovna maga döntött. Ma reggel jártam nála – lemondott a javára eső részről.
– Összegzésként: ön, Raisza Pavlovna, öt évet élt házasságban Arszénij Ivanoviccsal, és örökségül kapott egy egyszobás lakást. Nem is rossz – mondta az ügyvéd.
Mi lett ennek a vége?
Raisza Pavlovna beköltözött az egyszobás lakásba – nagyon elégedetlen volt. Most már nem tudta befogadni a lánya családját.
Taszja és Kirill hazavitték a nagymamát a klinikáról, és együtt éltek vele a négy szobás lakásban, amely Taszja tulajdona volt. Kirill kétszobás lakását pedig kiadták. És még valami: amikor Taszja átnézte a nagymama holmiját, amelyet az idősek otthonából hoztak el, banki iratokra bukkant.
– Nagyi, mik ezek a papírok a piros dossziéban? – kérdezte.
– Nem tudom – válaszolta a nagymama. – Arszjuska két héttel a halála előtt adta oda, és azt mondta: „Tedd el magadhoz. Később vagy én kérem vissza, vagy add oda Taszjának.”
Kirill belenézett:
– Ez egy bankszámla Antonina Zaharovna nevére. És kilencszázhúszezer van rajta. Nagyi, hát te szinte milliomos vagy!
– Ez valószínűleg az az autóra félretett pénz, amit Raisza keresett – mondta Taszja. – Úgyhogy, nagyi, most ez már a te örökséged.
– És azt csinálhatok ezekkel a pénzekkel, amit csak akarok? – érdeklődött Antonina Zaharovna.
– Természetesen.
– Akkor vegyünk két nagy tévét a nyugdíjas otthonba. Mert ott csak a második emeleten van egy régi tévé, az elsőn meg egyáltalán nincs. Pedig nem minden öreg tud lépcsőzni – magyarázta Antonina Zaharovna.
Néhány nappal később Taszja és Kirill két új tévét vittek az otthonba, és több hétkilós doboz csokoládés bonbont is.
Azt hitték, Kalerija Pavlovnával fognak találkozni, de egy új igazgató – egy ötven év körüli férfi – jött ki hozzájuk. Először meglepődött, majd megörült, és azonnal elrendelte, hogy a tévéket szereljék fel a földszinti és az emeleti előcsarnokba. Az édességeknek is nagyon örültek az idősek.
És mi lett Kalerija Pavlovnával? Ő szenvedte meg legjobban ezt a történetet – elbocsátották a munkahelyéről, nem is közös megegyezéssel, hanem fegyelmivel. Szomorú vég.
A nagymama pedig még négy évig élt, és a karjában tarthatta dédunokája gyermekét – Tónyecskát, aki egy évvel az események után született.
