Mása még mindig nem tudta elhinni, ami történt. Tényleg lett végre egy saját nyaralójuk? Tíz hosszú éven át álmodoztak róla, de az élet mindig közbeszólt: hol a lakáshitel, hol a gyerekek tanulmánya, hol valamilyen újabb válság… De most ránéztek a bankszámlájukra, és úgy döntöttek: cselekedni kell – most vagy soha.
A férje, Sándor, egy biztosítónál dolgozott, semmi különös, Másha pedig gyermekmasszőrként. Egész jól keresett, de egy vidéki ház vásárlásához ez még nem volt elég. Az élet azonban úgy hozta, hogy szinte egyszerre hunyt el az ő nagymamája és Sándoré is. Mindkettőjük egy-egy vidéki lakást hagyott örökül.
Hosszas beszélgetések után a pár úgy döntött, eladják a két lakást, kiegészítik a pénzt, és megvalósítják álmukat – vesznek egy telket.
A megfelelő ajánlat gyorsan meglett. Télen kevesen akarnak megszabadulni az ingatlanjuktól, mindenki inkább a nyári szezont várja. De Sándor hajthatatlan volt:
– Később meggondoljuk magunkat, találunk rá millió okot, és végül nyaraló nélkül maradunk – morgott.
Mása teljesen egyetértett. Minden tökéletesen alakult!
A telek egyszerűen tökéletes volt. Villany, gáz, közművek – minden be volt vezetve. Már csak egy kis házat kellett felhúzni, legalább nyári lakhatásra.
Úgy döntöttek, hogy amint megérkezik a jó idő, Sándor kivesz egy szabadságot, és barátjával, Miklóssal együtt nekiállnak az építkezésnek.
Összehangoltan dolgoztak, szinte pihenőnap nélkül. Egy hónap múlva pedig a fiatal család már házavatót ünnepelt.
Igaz, aludni nem nagyon volt hol – a padlóra felfújható matracokat tettek, a városból pedig meleg plédeket hoztak. De a lényeg, hogy volt tűzhely és vízvezeték. A többit majd később befejezik.
– Na, Sándor, gratulálok! – emelte poharát Miklós.
A férfiak lehúzták a kupica tartalmát, fogtak egy-egy darab saslikot, bőven megpakolták hagymával és ketchuppal, majd jóízűen beleharaptak.
– Ki gondolta volna, hogy ilyen gyorsan összeáll minden! – csodálkozott Másha. – Szilveszterkor még álmodni sem mertem nyaralóról, és most tessék! – mutatott a kis házra.
Bár már kezdett sötétedni, a társaság nem sietett be, tovább élvezte a rögtönzött pikniket a friss levegőn.
– Halló, kisfiam, hogy vagytok? – kérdezte lágy hangon Szvetlana Genagyjevna.
Ha ilyen kedves a telefonban, az biztos jele annak, hogy valamit tervez.
– Anya, minden szuper! – válaszolt lelkesen Sándor.
– Tudom. Az unokák mesélték, hogy nyaralót vettetek?
– Így van! Nem is nyaraló, hanem vidéki rezidencia! – jelentette ki büszkén Sándor.
– Jaj, hát te is tudsz mondani dolgokat – nevetett fel teátrálisan az anyós, de a hangja hirtelen elkomorult. – Na jó, ügyesek vagytok…
– És veled mi újság, anya? – kapott észbe Sándor.
– Hát, ugyan mi történne az én koromban… Az orvosok csendet, nyugalmat, stresszmentességet ajánlanak. Akkor talán rendbe jönne a szervezetem… De hol találok ilyen helyet? A szanatóriumok drágák, nem tudom megengedni magamnak – mondta sokatmondóan.
– Anya, gyere hozzánk! – ajánlotta lelkesen a fia.
– Ugyan már, kisfiam! Mintha nem lenne nélkülem is elég dolgotok! És Mása is biztosan ellenezné… – kezdett tiltakozni Szvetlana Genagyjevna.
– Anya, hagyd abba. Gyere, és kész!
– Rendben, Sanyika, ha ennyire ragaszkodsz hozzá. Sütök egy Napóleont, a kedvencedet, anya specialitása.
Amikor Sándor elmondta feleségének, hogy az anyja hamarosan meglátogatja őket, az nem igazán örült a hírnek.
– Tehát lett egy nyaralónk, és az orvosok épp most javasolták neki a természetes pihenést? – kérdezte gúnyosan Másha.
– Hát, igen – válaszolt egyszerűen Sándor.
– Egyáltalán nem gyanús, igaz?
– Nem, hiszen magas a vérnyomása.
– Sándor, nem érted. Ő nem gyógyulni jön, hanem megnézni az új nyaralót!
– Ne túlozz. Megnézi, vendégeskedik egy hetet, aztán hazamegy.
Sása tényleg elfelejtette, de Mása kiválóan emlékezett. Szvetlána Gennagyjevna akkor mindent megtett, hogy tönkretegye a házasságukat: pletykákat terjesztett, megpróbálta őket összeveszíteni, utalgatott arra, hogy az idősebbik fiú „nem is az ő vérükből való”. Nem vetette meg az apróbb gonoszkodásokat sem: néha túlsózta a levest, máskor porcukor helyett szódabikarbónát szórt a süteményre. Mása nem bírta tovább, és az első géppel hazaküldte az anyósát.
Most sem kételkedett benne, hogy Szvetlána Gennagyjevna ismét alaposan felforgatja az életüket. De nem akarta Sását az anyja ellen hangolni. Végül is, lehet, hogy most másként lesz?
– Jaj, de gyönyörű itt nálatok, gyerekek! Valódi kis földi paradicsom! A levegő, a fák, ez az aranyos kis házikó… – dicsérte Szvetlána Gennagyjevna az új telket. – Biztosan Másenka ötlete volt! Olyan okos lány vagy! Tarts ki mellette, Sása, ilyen feleséget nagyítóval kell keresni!
– Ez most valami új, Szvetlána Gennagyjevna? Honnan ez a hirtelen fordulat? – csodálkozott Mása.
– Te mindig is a kedvencem voltál. A fiam persze egy mamlasz, de a menyem – aranyat ér. Voltak nehézségeink, de túljutottunk rajtuk. Aki a múltra emlékezik…
– Tehát én egy mamlasz vagyok? – nevetett fel Sása.
– Az vagy, de szerethető – mosolygott az anyja. – Egyébként, mit vacsorázunk ma?
– Nálunk mostanában minden nap saslik! – válaszolta nevetve Mása. – Remélem, nem bánja. Egyszerűen még mindig nem tudunk betelni a szabadtéri sütéssel.
– Szívesen eszem. Utoljára még Gagriban ettem saslikot. Sása akkor még iskolába járt. El tudod képzelni, milyen régen volt?
– Akkor, Sása, foglalkozz a grilllel! Én addig hozom a húst a hűtőből.
– Mehetek veled? Szeretném még egyszer megnézni a házat.
– Természetesen, tessék! – bólintott Mása.
Ezúttal Szvetlána Gennagyjevna valóban megváltozott. Vidám volt, viccelődött, és különösen melegen viselkedett Másával. Mása úgy gondolta, az idő tényleg képes változtatni az emberen. Talán a korábbi konfliktusok ráébresztették őt bizonyos dolgokra. Meg különben is, miért akarna ártani Sásával való kapcsolatuknak? Annyi év után, felnőtt gyerekekkel, és most egy vidéki házzal… Mása jó meny volt: gondoskodó, hűséges, dolgozott, és remekül főzött.
Amíg Sása az anyjával tányérokért ment, megszólalt a telefon, és kijelzővel felfelé maradt a fűben. Mása pillantása véletlenül megakadt egy üzeneten, és nem tudta levenni róla a szemét:
„Mikor jössz vissza a városba? Elmondtad már neki rólunk? Várom a híreket. Csókollak.”
Mása elejtette a telefont, ami puhán a fűre esett. A gondolatai kavarogtak, egyik ijesztőbb volt a másiknál.
„Hogy mondjam el a gyerekeknek? Hogy osszuk meg a lakást? Ki ez a nő? És legfőképp – hogy tehette ezt meg Sása?”
– Itt is vannak a tányérok! – tette le őket az asztalra Sása.
– Egy kis időre el kell mennem – Mása nem bírta mellette maradni. Hideg vízzel kellett megmosnia az arcát, hogy egyáltalán gondolkodni tudjon.
Berohant a házba, és a mosdóhoz sietett.
– Mi történt? – kérdezte Szvetlána Gennagyjevna, aki épp el tudott ugrani, miközben elejtette a ketchupos üveget.
Mása lázasan mosakodott, könnyei összefolytak a vízzel. Egy perc múlva megdermedt, majd megtörölte az arcát a törülközővel.
– Sásának van valakije.
– Kislányom, gyere ide – Szvetlána Gennagyjevna magához ölelte a menyét.
Mása úgy érezte, az anyósa egyáltalán nem lepődött meg.
– Miért hallgattál?
– Tudtam róla, de reméltem, hogy észhez tér. Hisz ti az egyetemtől együtt vagytok, gyerekeitek vannak, most meg a nyaraló is. Mondtam már – mamlasz.
Mása ismét sírni kezdett. Ha az anyjának elmondta, akkor komoly a dolog. Lehet, hogy a házasságuknak vége.
– Figyelj rám. Nyugodj meg, töröld le a könnyeidet. Nem akarsz jelenetet rendezni, igaz?
Mása bólintott, és megtörölte az arcát.
– Majd eldöntjük, mit csinálunk. De nem adjuk őt olyan könnyen annak a nőnek.
Ezek a szavak egy kis megkönnyebbülést hoztak Másának.
Másnap reggel Sása elindult a városba. „Melegebb ruhákért” – mondta, mivel lehűlést jósoltak.
De Mása tudta az igazi okot. Ahogy megbeszélték, nem mutatta ki.
Amikor az autó eltűnt a kanyarban, Szvetlána Gennagyjevna leült mellé a verandán, és előállt a tervével.
– Kellene neked egy férfi.
– Tessék?!
– Nem komolyan. Csak annyira, hogy Sása féltékeny legyen. Néha az érzések kihűlnek, a feleség megszokottá válik, és a férfi másfelé kacsingat. De ha látja, hogy te is érdekes vagy mások számára, lehet, hogy észhez tér. Újra meglátja benned a nőt.
Bármennyire abszurdnak is tűnt az ötlet, volt benne logika.
– És ki lenne az alany?
– Talán Kolja? Egyedülálló. Ő segített nektek építkezni.
– Hívjad. Saslik, italok, egy rövid ruha. Hadd lássa Sása, hogy már foglalt a helye! – mosolygott vadul az anyós.
Megdöbbentő módon, Nyikolaj beleegyezett, bár eddig szinte alig beszéltek egymással. Amint megérkezett, azonnal megkérdezte:
– Hol van Sása?
– Csak este jön. Én meg nem tudok húst sütni, kellett egy férfikéz – mosolygott szerényen Mása.
Szvetlána Gennagyjevna az ablakon keresztül figyelte őket.
– Tölthetek még egy kis bort? – nyúlt a palack felé Kolja.
– Szívesen, de közben falatozz is, különben gyorsan a fejembe száll – flörtölt tovább Mása.
– Szép vagy, Máska – mondta Kolja, miközben gyümölcsöket nyújtott neki. – Kár, hogy nekem nincs ilyen nő az életemben. De Sásának ne mondd el, csak úgy hangosan gondolkodtam.
Mása elpirult. Nem számított ilyen fordulatra. Mi van, ha rámenős lesz? Hisz Sása hamarosan visszajön. Bár… neki már úgyis mindegy.
A gondolatai összevissza kavarogtak. Ivott még egy kortyot, amikor hirtelen megállt egy autó az udvar előtt.
Sása sietett, és olyan hirtelen fékezett, hogy majdnem nekiment a kerítésnek.
– Mi folyik itt a távollétemben?! – ordította, miközben kiugrott a kocsiból.
– Sása, mit keresel itt ilyen korán? – lepődött meg Mása.
– Anyám felhívott, és azt mondta, hogy alig mentem el, máris megérkezett hozzád egy udvarló! És ki az? A legjobb barátom, Nyikolaj!
– És neked mi közöd hozzá? Foglalkozz inkább a barátnőddel. Én hamarosan szabad nő leszek.
– Miféle barátnővel?
– Akihez ma rohantál a városba! Láttam az üzenetedet.
– Én is láttam azt az sms-t, de azt hittem, valaki rossz számra küldte. Nekem nincs senkim – Sása kezdett megnyugodni, de a helyzet továbbra is zavaros volt.
Elsőként Mása ocsúdott fel, és a ház ablaka felé nézett. Szvetlána Gennagyjevna gyorsan behúzta a függönyt.
– Mama! Azonnal jöjjön ki!
– Jaj, csak vicceltem! – nevetett az anyós, könnyesre törölve a szemét. – Látnotok kellett volna az arcotokat!
– Maga szerint a család szétrombolása vicc? – fakadt ki Mása.
– Na jó, én megyek is, majd beszélünk – próbált eloldalogni Nyikolaj, de már senki sem figyelt rá.
– Maga szándékosan csinált mindent? És az üzenet?
– Hát persze, én írtam. Két telefonom van nálam – Szvetlána Gennagyjevna cseppet sem érzett szégyent.
– Mama, ez nem vicces. Kis híján elvesztettem a családomat meg a barátomat – mondta komolyan Sása.
– De nem veszítetted el! Sőt, még erősebb lett a házasságotok! Csak közben én is jól szórakoztam. Tudod, unalmas a nyugdíjasélet.
– Akkor szórakozzon máshol. Sása elviszi a holmiját, amit hozott, és holnap reggel kiviszi a vasútállomásra – mondta határozottan Mása.
Megfogta az anyós karját, és kivezette a kapuhoz.
– Komolyan ki akartok dobni? – csak most esett le Szvetlánának, mi történik.
– Mama, eleget „szórakozott” nálunk. Most húzzon el – zárta le a meny, és kivezette a birtokról.
– És hol aludjak?
– Az autóban. Nem tél van, nem fog megfagyni.
Reggel Sása kivitte anyját az állomásra, és felültette a vonatra. Az egész utat csendben tették meg.
