— Fogd már be végre! Elegem van belőled! – tört ki Kosztya, és a földre vágta a szendvicsekkel teli tányért. Aztán felkapta a telefont az asztalról, és felhívta az anyját.
— Anya, én ezt már nem bírom tovább. Érted? Itt minden rá emlékeztet… – kiabálta könnyes szemekkel.
________________________________________
A levegő hirtelen megtelt a fagy szagával, és a hópelyhek lassan lebegtek a földre, miközben a macska mozdulatlanul feküdt egy üres padon az elhagyatott parkban, maga alá húzva a mancsait.
A hó, akár a porcukor, finoman rakódott rá a vörös bundájára.
Csakhogy ettől a „porcukortól” nem lett édesebb az élet. A hó íztelen és hideg volt.
Zsorik tudta, megpróbálta…
Mostanában sok mindent volt kénytelen megkóstolni: kiszáradt kenyeret, keményet, akár a tégla, odaégett rizskását, kidobott, lejárt szavatosságú kolbászt a szemétdombról. Már nem volt értelme válogatni – azt kellett enni, amit „adnak”.
Különben éhes marad az ember. Vagyis a macska. És aki éhezik, az nem él sokáig – ilyen kegyetlen az élet igazsága.
Zsorik nehezen nyitotta ki a szemét, és mélyet sóhajtott – szinte mint egy ember, aki belátja, hogy már képtelen változtatni az életén. Aki ráébred, hogy az élet nem cukorból van.
Épp ellenkezőleg – keserű, mint az üröm… És minél tovább élsz, annál jobban érzed a keserűség ízét.
„Még egy nap…” – gondolta fáradtan Zsorik.
Még egy nap, ami számára egy örökkévalóságnak tűnik… És a végén, mint mindig – csak a teljes reménytelenség marad. És ő nem tudott tenni ellene semmit. Csak beletörődni tudott.
Már egy hónapja az utcán élt. Már ha ezt lehetett életnek nevezni – inkább túlélés volt, a szó legszorosabb értelmében.
És ha eleinte nagy nehezen még sikerült is valamit találnia, mostanra ez is nehézzé vált. Mert…
…egy hete elkezdett esni a hó.
Zsorik először látta életében a havat, és azonnal meg is utálta. Mert a hó akadályozta őt.
Akadályozta a túlélésben.
Minden ehető, amit korábban a földön vagy az aszfalton találhatott, most vastag hóréteg alatt volt elrejtve.
Azon a balszerencsés napon ugyanott, a hó alatt maradt az a műanyag tányér is, amiben tegnap az a kedves öregasszony macskaeledelt hozott neki. Hagyott belőle reggelre is, hogy ne éhgyomorra kelljen kóborolnia. De éjjel elkezdett esni a hó.
Zsorik, ahogy tudta, mindkét mancsával kaparta a havat, hogy elérje az ételt. De nem járt sikerrel.
A végén, kétségbeesésében havat kezdett enni, de azonnal kiköpte. Íztelen és hideg.
Akkor döbbent rá, hogy hóval nem lehet jóllakni. Máshol kell élelmet keresni.
De hol?!
Amerre csak nézett – mindenhol csak hóval borított táj. Még járni is nehéz volt rajta – a mancsai belesüppedtek.
De ő akkor sem adta fel. Nem volt szokása. És amikor semmit sem talált, elbújt pihenni valami félreeső helyre.
Csakhogy azokkal is baj volt. A pincéket lezárták, a lépcsőházakba nem engedték be. A kidobott kartondobozokat már más macskák és cicák foglalták el.
Ezért is választotta Zsorik magának a padot a parkban. Nem védett a hótól, de sokkal kényelmesebb volt rajta ülni. És ami a legfontosabb – nem kellett osztozni rajta senkivel.
Már harmadik napja feküdt a padon – várta, hogy elolvadjon a hó… De a hó csak nem akart olvadni.
Néha azon kapta magát, hogy már nincs kedve élni. De meghalni fiatalon sem akart.
Gyomra kellemetlenül megkordult.
Zsorik értette a testének jelzését – sürgősen ennie kell, már nem feküdhet tovább.
Különben lehet, hogy holnap reggel már fel sem ébred. Leugrott a padról, és elindult a legközelebbi szemeteshez.
Mivel ott sem talált semmit, továbbment a következőhöz, pár méterrel arrébb. Az is üres volt. Így, apró lépésekkel haladva, eljutott a közeli szupermarket melletti szemétkupachoz.
Ez a hely általában a helyi kutyák „felségterülete” volt, és idegeneket még a közelébe sem engedtek.
De egyszer sikerült észrevétlenül odalopóznia, és elkapnia egy darab kolbászt, ami csak úgy ott hevert, és amit a négylábú sorstársak még nem értek el.
Aztán, zsákmányát erősen a fogai között tartva, menekülnie kellett az őrjöngő kutyafalka elől, akik csak túl későn jöttek rá, hogy meglopták őket.
Más körülmények között Zsorik azt mondta volna: „hát ez mulatságos volt”, mert nincs is annál szórakoztatóbb, mint amikor valaki elől futni kell. De akkor egyáltalán nem volt kedve nevetni. Félt.
Félt, hogy utolérik, és akkor…
Szerencsére nem történt semmi baj. A kutyák nem üldözték tovább a kóbor macskát – elengedték, mintha csak azt mondták volna: „Menj Isten hírével!”
Azóta Zsorik sokkal óvatosabb lett, ha szeméttelep közelébe merészkedett. Hogy ne érje meglepetés.
De ma valamiért egyetlen kóbor kutya sem volt a szeméttelepnél. Ahogy étel sem… Csak egy magányos veréb ugrált a hóban, néha megállt egy helyben, és a lábával kapargálta, mintha ő is ételt keresne.
„Hisz a veréb is kaja!” – gondolta a macska, és lassan, nesztelenül lopakodni kezdett mögé.
Egy éhes macskának nem nehéz madarat fogni. Így Zsorik is könnyedén megoldotta a feladatot.
Csakhogy hirtelen nagyon nehéznek bizonyult megenni azt a kis verebet. A macska belenézett a madár szemébe, és ugyanazt a kétségbeesést látta benne. Ugyanazt, ami az ő saját szemében is ott volt.
Végül el kellett engednie a madarat.
A veréb, miután egy biztonságos távolságra repült, sokáig nézte a macskát, nem értette, miért tette ezt.
„Ne próbáld megérteni, úgysem fogod!” – intett a mancsával Zsorik. Aztán körbenézett, majd leült a hideg hóra.
Elméjében visszatért a múltba. Arra a napra, amikor az élete kettévált: „ELŐTTE” és „UTÁNA”.
________________________________________
Amikor Zsorik még apró, névtelen kiscica volt, egy nő lakásában élt az anyamacskájával. Ez a nő valamiért idegeneknek adta oda a testvéreit, ők pedig cserébe pénzt adtak neki. A macskaeledelre.
Nem sokkal később ugyanaz a sors érte a vörös kiscicát is. Egy szép lány vitte el – pénzért.
Olyan fiatal volt, olyan gyönyörű, hogy a cica nem tudta levenni róla a szemét. És úgy tűnt, a lány sem róla.
Szerelem volt első látásra, mondhatni. Talán ezért is akarta Zsorik anyának szólítani őt. Igen, nem ő volt az anyamacskája, aki világra hozta, de mégis volt benne valami ismerős, valami otthonos…
– Mjáúú, mjáúú… – nyávogott a kiscica, figyelmet követelve magának. A lány pedig csak nézte és mosolygott rá.
– Kosztya, hallod?
– Mi van, Okszana? – hallatszott egy férfihang a szobából.
– Zsorik anyának hív engem – mondta a lány, majd felvette a kiscicát, és sokáig simogatta.
Zsorik pedig boldog volt. Boldog, hogy van neki egy ilyen kedves, emberi mamája.
És volt mindene, amiről egy macska álmodhat: fedél a feje felett, játékok, mindig elérhető kaja.
Még egy „titkos kis zug” is volt a lakásban, ahol Zsorik elvonulhatott, hogy… elintézze a macskás dolgait.
Teltek a hetek, a kiscica szépen megnőtt, de továbbra is imádta a mamáját és… az „apukáját”.
Kosztyát, aki akkoriban a lány vőlegénye volt, Zsorik is befogadta a szívébe. És minden csodás volt… egészen addig, amíg a mamája meg nem betegedett.
Valamiért Zsorik rögtön megérezte, hogy baj van, amikor a gazdái hazajöttek a hosszú vasárnapi sétájukról.
– Honnan is tudhattuk volna, hogy beszakad a jég? – sóhajtott Kosztya, miközben levette a menyasszonya vizes kabátját.
– Honnan is tudhattuk volna, hogy beszakad a jég? – sóhajtozott Kosztya, miközben levette a menyasszonya vizes kabátját.
– Ugyan már, ne aggódj annyira – mosolygott Okszana. – Ugrottam egy kicsit a tóba december közepén, na és? Semmiség az egész. Legalább most már tudom, hogy ha bajba kerülök, te sosem hagysz cserben!
– Na, gyere, öltözz át, aztán feküdj le egy kicsit, én meg hozok neked citromos teát. Még mézet is teszek bele, biztos, ami biztos.
Zsorik nem értette pontosan, mi történt, de a beszélgetésből megértette, hogy a szeretett gazdája alatt beszakadt a jég, és Kosztya mentette ki.
„Egy hős!” – gondolta a macska, de valami furcsa, nyugtalanító érzés kezdett el növekedni benne. Mintha valami történni készülne.
Zsorik mindent megtett, hogy bejusson abba a szobába, ahol a lány feküdt, de a gazdája valamiért nem engedte be.
– Zsorik, ne lábatlankodj itt! Most nincs időm rád! – lökött rajta durván Kosztya, majd bement a szobába és…
…becsukta maga mögött az ajtót.
– Hagyd már, hadd jöjjön be Zsorik! – hallotta a macska Okszana hangját, mire nyávogni kezdett panaszosan, hogy tudja, ott van, aggódik érte. Hogy tudja: nem megy el, amíg jobban nem lesz.
Néhány nap múlva a gazdinak rosszabb lett. Sokkal rosszabb. Zsorik ezt érezte. Minden bajuszszálával, minden porcikájával.
– Mjáúú… mjáúú… – kiabált kétségbeesetten.
Mivel a gazda nem volt otthon, és nem kellett tartania attól, hogy belerúgnak, nekilátott dühösen kaparni a szobaajtót.
Aztán lépéseket hallott.
Okszana nagy nehezen felkelt, ajtót nyitott, felvette a macskát, és visszament az ágyba, hogy folytassa a fekvést, míg Kosztya gyógyszert vesz a patikában.
Zsorik nagyon megörült: a mellkasára telepedett, és halkan dorombolni kezdett.
A lány mosolygott, simogatta őt, a cica pedig úgy nézett a szemébe, mintha utoljára tenné, és tovább dorombolt.
Aztán megjött Kosztya, és elkergette.
– Előbb gyógyulj meg, Okszana, aztán majd a macskáddal rohangálhatsz a plafonon is, ha akarsz!
– De hisz ő segíteni akar!
– Mit tudna segíteni? Még a lázcsillapító sem használ, és csak nő a lázad! Talán itt lenne az ideje orvost hívni, nem gondolod?
– Kosztya, miért zavarnánk az orvosokat? Lehet, hogy valaki tényleg komoly segítségre szorul, és akkor nekik hozzánk kell kijönniük, hogy megállapítsák: megfáztam. Pár nap és újra friss leszek, ne aggódj.
Kosztya végül mégis hívta a mentőket. Pár nappal később. Akkor már Okszana nemhogy „uborka” nem lett, hanem láthatóan egyre jobban sorvadt.
Zsorikot addigra bezárták egy másik szobába, hogy ne legyen útban. Csak töredékeket hallott a beszélgetésekből:
– Teljesen megőrültek?! – kiáltott a mentőorvos. – A menyasszonya tüdőgyulladással fekszik, és maguk nem csinálnak semmit? Miért nem hívtak minket korábban?
– Azt hittük, csak megfázás – próbált védekezni Kosztya.
De senki nem figyelt rá. Az orvosnak fontosabb dolga volt.
– Ne álljon ott, fiatalember! Segítsen felvinni a hordágyat a kocsihoz. A helyzet nagyon komoly.
Aztán csend lett.
Olyan csend, hogy Zsorik tisztán hallotta a saját szívverését, ahogy őrülten dobogott a mellkasában.
A gazdája csak három nap múlva jött haza. Kiengedte a macskát, szórt némi eledelt a táljába, vizet cserélt, aztán leült a konyhaasztalhoz, elővett egy üveget a hűtőből, és inni kezdett. Szótlanul. Csak néha hüppögött halkan.
Zsorik sejtette, hogy valami történt. De mit?
Bement abba a szobába, ahol addig a gazdája feküdt. De már nem volt ott senki.
Csak az illata maradt.
– Mjáúú, mjáúú… – járta be a lakást és hívta a mamáját. De az nem válaszolt többé. Nem volt már ott. Csak a cica nem akarta elhinni.
Visszament a konyhába, és hosszú ideig nézte a gazdát, aki egyáltalán nem figyelt rá.
Aztán körbenézett, és észrevette a falon a naptárt. Nagy betűkkel és számokkal ez állt rajta: „DECEMBER 31.” Csakhogy a lakásban nem volt narancsillat, és nem világítottak az égősorok.
Nagyon csend volt. Még a kinti tűzijáték durrogása ellenére is.
Újév után Zsorik egy hétig nem találta a helyét. Minden nap újra és újra hívta a mamáját. Egészen addig, amíg egy ilyen napon, amikor ismét panaszosan nyávogva bement a konyhába, és ott találta Kosztyát az üres tekintetével és az üvegével, a férfi hirtelen elvesztette a türelmét… és hozzávágta a tányér szendvicset.
– Fogd már be! Elegem van! – ordította.
Aztán felkapta a telefont, és valakinek telefonált.
– Anyu, én ezt már nem bírom. Nem bírom tovább! Minden őrá emlékeztet itt. A tapéta, amit együtt ragasztottunk, a függönyök, amit ő választott, a ruhái. És még ez a macska is… Nem bírom nézni! Eladom a lakást, visszamegyek a szülővárosba. Itt nem akarok élni.
És így is lett. Kosztya elment. Beszállt egy sárga autóba, és Zsorik soha többé nem látta.
Ő pedig az utcán találta magát. Egyedül.
Reménykedett, hogy Kosztya visszajön érte. De senki nem jött.
Más emberekhez közeledni félt, hiszen nem tudta, mire számíthat tőlük. Néhány napja még csak a szeretett gazdáit ismerte. Ők jelentették neki az egész világot, és most már csak idegen emberek vették körül.
Zsorik nem értette. Nem értette, mi történik. Csak akkor kezdte kapizsgálni, amikor találkozott más, hozzá hasonlókkal az utcán.
„Elhagytak… Elhagytak…” – nyávogta szívszaggatóan. A többi macska csak szánakozva nézte.
A nehéz emlékekből egy veréb zökkentette ki, aki időközben talált egy morzsányi kenyeret, és letette elé. Talán hálából, amiért életben hagyta.
Zsorik rápillantott a verébre, majd elkergette. Ne zavarjon.
Ekkor jött rá: ő nem fogja túlélni az utcán. Mert az, aki képes elengedni a zsákmányát, csak nagyon jólelkű lehet. Vagy jóllakott.
Zsorik nem volt jóllakott – tehát csak jólelkű volt.
Jólelkű… és éhes.
Márpedig az éhesek nem élnek sokáig az utcán. Ezt hallotta más macskáktól.
Így nem akart tovább élni. De meghalni sem akart, ilyen fiatalon. Csakhogy mit tegyen? Fogalma sem volt. „És még ez az átkozott hó is… Honnan jött ez megint?”
Zsorik csendben lépdelt a város utcáin. Hogy hova? Maga sem tudta. Csak ment, mert ha mozgott, kevésbé fázott.
A hó meg csak hullt. Amerre nézett, minden fehér volt. Már szinte fájtak a szemei ettől a sok „fehérségtől”.
Egy pillanatban azt érezte: most már csak le akar feküdni. Elveszített mindent. Már senkinek sem kell. Még egy ilyen napot biztosan nem él túl.
Akkor meg minek küzdeni tovább?
– Erős vagyok… erős… – ismételgette magában a kandúr. De minden egyes lépéssel egyre jobban elhagyta az ereje.
Körbenézve Zsorik meglepetten vette észre, hogy már nincsenek lakótelepi házak – magánházak váltották fel őket.
De a kandúrnak ez már teljesen mindegy volt. „Milyen házak vannak itt, ha egyszer már senkinek sem kellek?”
Mélyet sóhajtott, és tovább ment. Az ismeretlenbe. Minden reménye elveszett. Meghalt.
Egy idő után, mikor már nem bírt tovább küzdeni a fáradtsággal, összerogyott a hideg, íztelen hóban egy kerítés mellett, és lehunyta a szemét.
„Ennyi volt. A semmire sem való létezésem logikus véget ért” – csak ennyi gondolat fért bele a vörös kandúr fejébe.
Öt perccel később, nem messze attól a helytől, ahol Zsorik feküdt, halk hangok hallatszottak.
Ha valaki jobban figyelt volna, megértette volna, hogy egy férfi és egy nő beszélgetett.
– Dima, emlékszel, mit ígértél nekem? Hogy ha egyszer veszünk egy házat, akkor biztosan lesz egy kiscicánk is? – kérdezte mosolyogva Katya.
– Nem emlékszem ilyesmire – válaszolt nyugodtan a férfi.
– Na Dima! – bökött bele a lány a könyökével.
– Á, várj csak, Katya – nevetett fel a srác. – Most mintha rémlene valami. Igen, megígértem.
– Akkor mi lenne, ha holnap elmennénk egy menhelyre? Vagy megnézhetnénk ma is pár hirdetést.
– Biztos vagy benne, hogy ez tényleg annyira szükséges?
– Biztos vagyok benne. Talán nem is nekünk, hanem az állatnak. Egyszerűen csak nagyon szeretnék egy szerencsétlen kis állatnak normális életet adni… Ők is, akárcsak az emberek, azt szeretnék, ha szeretnék őket.
A fiatal pár tovább beszélgetett, és hangjuk minden perccel közelebbinek tűnt.
Zsorik azonban már semmit sem hallott. Mélyen aludt.
Álmodott is – arról, hogy újra otthon van, szeretik, simogatják, játszanak vele. Az álomban egy pillanatra újra boldognak érezte magát, és halkan nyávintott is az örömtől.
– Dima, hallottad? – Katya hirtelen megállt, megragadta a fiú kezét, és körülnézett.
– Mi történt?
– Nyávogott valaki.
– Kátya, biztos csak képzelted. Annyira beleélted magad a kiscicás ötletbe, hogy már minden sarkon nyávognak neked.
– Nem, Dima. Tényleg hallottam nyávogást. Semmi baj a hallásommal.
– Komolyan mondod?
– Komolyan – ráncolta a homlokát Katya. – Csak azt nem tudom, honnan jött a hang.
A fiú és a lány körbenéztek, majd Katya hirtelen elindult egy régi, roskadozó kerítés felé, amely mögött egy ugyanilyen elhagyatott, öreg ház állt.
Lassan haladva a kerítés mentén, a lány figyelmesen nézett a lába elé.
– Dima, megtaláltam! – kiáltotta boldogan Katya. – Gyere gyorsan! Szükségem van a segítségedre!
Zsorik nem is fogta fel azonnal, hogy felébredt.
Úgy tűnt neki, mintha az álom még folytatódna: újra otthon van, meleg kezek simogatják. És valamiért boldognak érezte magát.
Mikor végül kinyitotta a szemét, idegen embereket látott maga előtt.
„Azt mondták, a Szivárvány-hídon nincsenek emberek… hogy az csak az állatok helye…” – csodálkozott magában.
Becsukta a szemét, majd újra kinyitotta.
A „látomás” nem tűnt el: ugyanúgy ott volt előtte egy aggódó lány, egy srác és egy férfi fehér köpenyben.
– Na tessék, felébredt a cicájuk – mosolygott az állatorvos. – Erős kis fickó. Meg fog gyógyulni.
– Hála Istennek! – sóhajtott megkönnyebbülten Katya.
Zsorik a lány szemébe nézett, és nem tudta levenni róla a tekintetét. A lány is rámosolygott. Olyan meleg lett tőle a szíve. Olyan jó volt. És közben csak ezt gondolta: „Tényleg igaz ez? Tényleg nem álmodom?”
– Ilyen fizikai kimerültség után sokat fog aludni, de ez normális – figyelmeztetett az orvos. – Ha bármi van, hívjanak bátran. Bármikor. Most viszont mennem kell, vár még egy cím.
– Köszönjük, Arkagyij Viktorovics – mondta Katya, majd gyengéden simogatni kezdte Zsorik fejét. Dima pedig kikísérte az állatorvost.
Katya egy ideig csendben maradt, aztán beszélni kezdett, miközben tovább simogatta a cicát:
– Nagyon megijedtem, mikor megláttalak a hóban. Azt hittem, már nincs mit tenni… De te igazi kis harcos vagy. Erős vagy. Mostantól nálunk fogsz lakni. Nemrég vettük meg ezt a házat, és már régóta szerettünk volna cicát. A sors pedig téged küldött nekünk. És tudod mit? Nagyon örülök neki. Örülök, hogy vagy nekem.
Katya gyengéden nézett rá, és letörölte a könnyeit, amelyek végigfolytak az arcán.
– Ugye nem baj, ha Korzsiknak hívlak? – kérdezte kissé bizonytalanul.
„Zsorik, Korzsik… Hívjatok, ahogy csak akartok! – gondolta a kandúr. – Csak soha, de soha ne hagyjatok el!”
– Mjáú… – hallatszott halkan Korzsik hangja, jelezve, hogy elfogadja az új nevet és az új otthont is. Aztán lehunyta a szemét, és újra álomba merült.
Csak most már biztosan tudta: amikor felébred, új gazdái lesznek, új otthona és egy teljesen új élete.
