1. RÉSZ
Édesanyám kilencéves koromban halt meg.
Apám rengeteget dolgozott, éjszakába nyúló műszakokat vállalt; mindig volt étel a hűtőben, és az iskolai papírjaimat is szó nélkül aláírta.
Ám arra sosem volt kíváncsi, milyen volt a napom.
– Kaphatnék új cipőt? Ez teljesen beázik – kérdeztem tőle egyszer.
– Húzz fel még egy pár zoknit – felelte szűkszavúan, fel sem nézve a vacsorájából.
Volt egy apám, de sosem próbált meg igazi édesapa lenni.
A tizennyolcadik születésnapomon egy kis papírcetlit csúsztatott elém a konyhaasztalon, miközben reggeliztem.
– Havi 250 dollár a szobádért. Minden hónap elsején.
– Elkészred a saját fiadtól a lakbért? – hűltem el teljesen.
– Felnőttél, most már felnőtt vagy.
– De hát ma van a születésnapom, Apa!
– Akkor tekintsd ezt az első leckének a felelősségvállalásról.
Vártam, hogy elnevesse magát, de ő csak visszatért a kávéjához.
Apám valóban elvárta azt a 250 dollárt minden egyes hónapban.
Noha eddig is dolgoztam részmunkaidőben, most extra műszakokat vállaltam egy élelmiszerboltban: árut töltöttem és éjszakáztam.
A lakbér, a bevásárlás, a tankolás és a saját kiadásaim mellett szinte semmi sem maradt a fizetésemből.
Amikor sikerült végre félretennem egy keveset, mindig közbejött valami: lerobbant az autóm, visszavágták a munkaóráimat, vagy szétesett a munkásbakancsom.
Eközben apám hébe-hóba sörrel vagy új horgászfelszereléssel tért haza.
– Jó lehet, ha van pénzed a hobbijaidra… – morogtam egyszer.
– Ha elég keményen dolgozol, neked is lesz – hallotta meg a megjegyzésemet.
Tizenkilenc évesen végre összegyűjtöttem annyit, hogy vegyek egy használt mikrofont és egy hangkártyát.
Az estéimet a szobámban töltöttem dalok felvételével, takarókat aggatva a falakra a jobb akusztika érdekében.
Egyik este apám megjelent az ajtóban.
– Halkítsd le ezt a zajt! Holnap dolgoznom kell.
– Már majdnem kész vagyok.
– Azt mondtam, halkítsd le.
Levettem a fejhallgatót.
– Képtelen vagy elviselni, ha olyasmit csinálok, amit tényleg szeretek, igaz?
– Azt vagyok képtelen elviselni, ahogy elpocsékolod az életedet – pontosan úgy, ahogy én tettem.
A vita azzal ért véget, hogy úgy rávágtam a szobám ajtaját, hogy a falról leesett egy kép.
Végül felhagytam a rendszeres zenéléssel.
A gitárom egyre többet pihent a tokjában, bár néha még játszottam rajta, amikor apám nem volt otthon.
A legjobb barátja, Marcus néha meglátogatott minket.
Ilyenkor a garázsból szerszámokat vagy régi berendezéseket pakoltak ki, és elmentek valahová.
Azt feltételeztem, hogy Marcus garázsában bütykölnek valamit.
Huszonhárom éves koromra apámmal már alig beszéltünk.
Idegenekként mentünk el egymás mellett a folyosón, és minden hónap elsején ott hagytam a 250 dollárt a konyhaasztalon.
Néha rajtakaptam, hogy engem néz, de sosem mondott semmit.
Öt évvel azután, hogy apám elkérte az első lakbért, váratlanul meghalt rákban.
Éveken át arról ámodoztam, milyen békés és csendes lesz a ház nélküle.
Apám temetése után mégis ott álltam az ajtó mellett, az elnyűtt munkáscsizmáját bámulva, és képtelen voltam elpakolni őket.
Az utolsó hetében alig váltottunk pár szót; a legutolsó beszélgetésünk egy csöpögő konyhai csapról szólt.
Most pedig már soha többé nem lesz másik.
Aznap este kopogtak az ajtón.
Apám legrégebbi barátja, Marcus állt ott egy ragasztószalaggal lezárt kartondobozzal a kezében.
– Ezt apád hagyta nálam – mondta, és letette a dobozt a konyhaasztalra. – Kifejezetten arra kért, hogy csak a halála után adjam át neked.
Keserűen felnevettem.
– Mi az? Talán elrakta az összes centet, amit lakbérre fizettem neki?
Marcus arca komoly maradt.
– Én a helyedben nem találgatnék, amíg nem láttad, mi van benne.
Reszkető ujjakkal téptem fel a ragasztószalagot, majd kihajtottam a doboz tetejét.
2. RÉSZ
A dobozban egy régi bőrmellény lapult, tele zenekari felvarrókkal, backstage-belépőkkel, gitárpengetőkkel és régi fényképekkel, amelyeken apám látható a színpadon.
Aztán rábukkantam egy képre anyáról is.
Apám mellett állt, mosolyogva nézett rá, miközben ő gitározott.
Apám visszamosolygott rá – boldogabbnak tűnt, mint amilyennek az elmúlt tizennégy évben bármikor láttam.
Eszembe jutottak a régi esték a nappalinkban, mielőtt minden megváltozott volna.
Erőtlenül rogytam le apám székébe.
Olyan keserves zokogás tört ki belőlem, hogy Marcusnak kellett megtartania, nehogy kiessek a székből.
Velem maradt, amíg megnyugodtam, majd csendben távozott.
Ahogy pakoltam vissza a fényképeket, valami fémes dolog csillant meg a doboz alján.
A mellény alatt egy kulcs feküdt, egy kis bilétára írt ismeretlen címmel.
Megfordítottam, hátha találok valami magyarázatot, de semmi.
Újra átkutattam a dobozt, de nem volt benne level vagy üzenet.
Mellőzve minden teketóriát, felkaptam a dzsekimet és a kocsikulcsot.
A cím a város szélére vezetett, egy raktársor és egy elhagyatott benzinkút mögé.
Egész életemben ebben a városban éltem, mégsem emlékeztem, hogy valaha is jártam volna errefelé.
Újra ellenőriztem a címet a bilétán. Egyezett.
– Mit csináltál te itt, Apa? – suttogtam magamban.
Körbejártam az épületet, próbáltam kideríteni, mire használhatják.
Nem volt cégtábla, nem álltak ott autók, és az ablakokon keresztül sem látszott semmi.
Az egész hely elhagyatottnak tűnt, kivéve egy tiszta lábtörlőt a bejárat előtt.
Kipróbáltam a kulcsot. Sima mozdulattal fordult el a zárban.
Egy pillanatra haboztam – nem tudtam, nem valami olyan titokra derül-e fény apámról, amit jobb lenne nem tudnom.
Aztán benyomtam az ajtót, a villanykapcsolóért nyúltam, és beléptem.
Megtorantam a küszöbön, alig hittem a szememnek.
A falakat sötét akusztikai panelek borították.
Az egyik sarokban egy hatalmas keverőpult állott, körülötte hangfalakkal és monitorképernyőkkel.
A mikrofonok gitárerősítők mellett sorakoztak, az üvegfal mögött pedig egy komplett dobfelszerelés állt.
Ez egy professzionális hangstúdió volt.
Beljebb léptem, és végighúztam az ujjaimat a keverőpulton.
Minden makulátlanul tiszta volt, mintha valaki folyamatosan gondját viselte volna a helynek.
– Apa? – suttogtam, szinte várva, hogy válaszol.
Ekkor vettem észre a fényképeket.
Egy egész falat borítottak be, vegyesen régi koncertplakátokkal és újságcikkekkel. Közelebb léptem.
Ott volt apám húsz évvel fiatalabban, a reflektorfényben állva, a gitárját a feje felé tartva.
Egy másik fényképen a tömeg felé nyúlt a színpadról.
Ránéztem az egyik újságkivágásra:
„A helyi rockbanda egymás után a harmadik hétvégén tölti meg a városi sportcsarnokot.”
Kétszer is elolvastam a címsort.
Apám teltházas koncerteket adott.
Az emberek jegyet vettek, hogy láthassák őt játszani.
És ő ezt soha, egyetlen szóval sem említette nekem.
– Miért titkoltad ezt el előlem? – mormoltam.
A hangszerek felé léptem.
Volt ott elektromos gitár, szintetizátor és olyan stúdiótechnika, amiről évekig csak tesztvideókat néztem az interneten.
Felismertem egy olyan hangkártyát, ami korábban több mint háromhavi fizetésembe került volna.
Aztán a szintetizátor mellett megláttam valamit, amitől elállt a lélegzetem.
Egy agyonhasznált, fekete gitár, a nyakánál egy kis ezüst csillagmatricával.
Az én gitárom.
Tizenhat évesen vettem használtan, és szinte minden nap azon játszottam, amíg az apámmal való veszekedések elviselhetetlenné nem váltak.
Végül az egyik szobatakarításom során nyoma veszett; azt hittem, véletlenül kidobtam.
Itt állt az állványon, vadonatúj húrokkal.
Kézbe vettem, forgattam.
Valaki még a lábnál lévő repedést is szakszerűen megjavította rajta.
A torkom összeszorult.
Életemben először felmerült bennem a kérdés: lehet, hogy apám ezt a helyet nem is magának építette, hanem valaki másnak?
Nekem.
De miért tette volna?
És miért gyűlölte annyira a zenét?
Óvatosan visszatettem a gitárt az állványra.
A keverőpult melletti asztalon egy kis pendrive feküdt.
Kézbe vettem; egy darab ragasztószalag volt köré tekerve, rajta apám kézírásával két szó:
„A zenekarunk.”
Bekapcsoltam a mellette lévő számítógépet, bedugtam a pendrive-ot, amelyen egyetlen videófájl volt.
Rákattintottam a lejátszásra.
A képernyő felvillant, majd egy régi, szemcsés felvétel indult el: négy fiatal srác próbált egy zsúfolt garázsban.
Ott volt apám, a válláig érő hajával, cigarettával a füle mögött gitározott.
– Gyerünk már, Marcus! – kiáltott rá a dobosra. – Még a nagymamám is jobb ritmust tart nálad!
– Akkor hívd el őt is a bandába! – vágott vissza Marcus, és mindannyian kitörtek a nevetésből.
A videó régi fellépések, backstage-felvételek és vicces próbatermi pillanatok között ugrált.
Az egyik jelenetben apám megpróbált leugrani az egyik hangfalról, de a fenekén kötött ki.
Egy másik klipben a basszusgitáros véletlenül felborított egy egész tálca italt.
Addig nevettem, amíg könnybe nem lábadt a szemem.
Soha nem láttam még ilyennek az apámat.
Hangos volt, vicces és csupa élet.
Nyoma sem volt annak az embernek, aki alig szólt hozzám a reggelinél.
Aztán a felvétel hirtelen megszakadt.
A képernyő elsötétült.
Pár másodperccel később újra megjelent apám.
De már nem a fiatal zenész, akit az imént láttam, hanem az az ember, akit aznap reggel eltemettem.
Ugyanebben a stúdióban ült, ahol most én álltam.
Az arca beesett volt, és a rák már a haja nagy részét elvette.
– Szia, fiam.
Elállt a lélegzetem.
Apám a kezére nézett, mielőtt folytatta volna.
– Tudod jól, hogy sosem voltam jó az ilyesmiben. Érzésekről beszélni… ezt senkinél sem tudod jobban. – Megpróbált elmosolyodni. – Az első dolog, amit mondani szeretnék, az az… hogy sajnálom.
Két kézzel kapaszkodtam a keverőpult szélébe.
– Annyi időt töltöttem azzal, hogy aggódtam, megvan-e mindened a tisztességes élethez, hogy elfelejtettem valamit, ami átkozottul fontos. Az életnek boldoggá is kell tennie, nem csak a számlák befizetéséről szól.
Megállt egy pillanatra.
– Amikor anyád meghalt, halálosan megijedtem. Azt hittem, ha elég keményen dolgozom, ha tetőt biztosítok a fejünk fölé, és megtanítalak megállni a saját lábadon, akkor megtettem a kötelességemet. – Megrázta a fejét. – Aztán valahol útközben elfelejtettem, hogyan legyek az apád.
Nyelt egyet.
– Egy ideje elkezdtem visszanézni ezeket a régi felvételeket. Azt hiszem, elfogott a nosztalgia. És eszembe jutott, mennyire imádtam zenélni. Hogy mennyire boldoggá tett. Aztán eszembe jutott az is, ahogy te néztél ki, amikor játszottál.
A szememet elöntötték a könnyek.
– Rájöttem, hogy éveken át próbáltalak megvédeni pont attól a dologtól, ami egykor az én életemet is értelmessé tette. – Apám megtörölte a szemét. – Akkorra már évekkor óta alig beszéltünk. El akartam mondani mindent, de tudtam, hogyan csapódna le benned. Azt hitted volna, hogy valami drága ajándékkal próbálom megvásárolni a bocsánatodat.
Körbemutatott maga körül.
– Így hát döntöttem. Megkértem Marcust, hogy csak a halálom után adja át neked azt a dobozt. Mert nem akarom, hogy úgy érezd, tartozol nekem bármivel is. Sem bocsánatkéréssel, sem hálával, még egy telefonhívással sem.
Vett egy reszketeg levegőt.
– Amikor meglátod ezt a helyet, a tiéd lesz. Csinálhatsz zenét, eladhatod a felszerelést, átalakíthatod bármivé. Csináld azt, ami boldoggá tesz! És én már nem leszek ott, hogy megmondjam, rosszul csinálod.
Egy pillanatra apám csak nézte a kamerát.
Aztán valaki belépett a képbe.
Marcus volt az.
Rátette a kezét apám vállára.
– Vigyázunk rá, haver.
Két másik férfi is megjelent mellette.
Felismertem őket a falon lévő régi fényképekről.
– Különben is, ha elmész, úgyis kell majd egy új gitáros – vigyorgott a basszusgitáros.
– És egy énekes – tette hozzá a dobos. – Lehetőleg olyan, aki ki tudja énekelni a magas hangokat.
Apám felnevetett, és megtörölte az arcát.
– Hallod ezt, fiam? Úgy tűnik, máris a leváltásomat tervezik.
Benézett a régi zenekari társaira, majd visszanézett a kamerába.
– Komolyra fordítva a szót: ezek az idióták az életem nagy részében a barátaim voltak. Segíteni fognak, ha ki akarod próbálni magad a zenében. Ha pedig nem, azt is tiszteletben tartják majd.
A férfiak elléptek, így apám újra egyedül maradt a képernyőn.
– Még egy utolsó dolog. Nyisd ki a keverőpult alatti fiókot. Van bent valami, ami segít az indulásban. – A hangja megremegett. – Bárcsak jobb apád lehettem volna… Bárcsak több időnk lett volna. De leginkább azt kívánom, bárcsak elmondtam volna, mennyire büszke vagyok rád.
Egy könnycsepp gördült le az arcán.
– Szeretlek, fiam. Mindig is szerettelek.
A kamera felé nyúlt.
– Szia, cimbora.
A képernyő elsötétült.
Csak ültem ott, mozdulni sem tudtam.
Aztán előrehajoltam és zokogtam – sokkal keservesebben, mint a temetésen.
Végül benyúltam a keverőpult alá, és kihúztam a fiókot.
Odabent egy fadoboz lapult, tele gondosan elrendezett borítékokkal.
Mindegyiken egy hónap és egy évszám szerepelt.
Kinyitottam az egyiket.
Két százdolláros és egy ötvenes volt benne.
A következő borítékban pontosan ugyanennyi.
Összesen hatvan boríték volt ott.
Az elmúlt öt év minden egyes 250 dolláros lakbérbefizetése.
Tizenötezer dollár.
A borítékok tetején egy cetli feküdt apám kézírásával:
„Minden egyes centért megdolgoztál. Ne herdáld el úgy, ahogy én tettem a saját lehetőségemmel.”
A mellkasomhoz szorítottam a papírt.
Öt éven át azt hittem, hogy apám elveszi tőlem a jövőmet, havi kétszázötven dolláronként.
És ő mindvégig – a maga makacs, szörnyen félreértett módján – azon fáradozott, hogy visszaadja azt nekem.
A sötét képernyő felé néztem.
– Köszönöm, Apa – suttogtam. – Bárcsak elmondtad volna, amíg még itt voltál…
