A férjem rokonait jobban szeretem biztonságos távolságból szeretni.
Könyvelő vagyok. Hozzászoktam a rendhez, a szigorú számokhoz és a hideg tényekhez. A férjem, Igor, ugyanilyen. Békében élünk, de a rajtunk élősködni próbálókat gyorsan és végleg helyre tesszük.
Igor unokahúga, Ljudmila, nemrégiben beszerzett egy telket. Zajos asszony, bőkezű úrnőnek képzeli magát. Igaz, az ő hihetetlen vendégszeretetét valamiért mindig mások pénztárcája fizette.
Pénteken csörgött a telefon.
– Marinocska! – kiabálta hangosan a sógornőm a kagylóba. – Vadikkal befejeztük a veranda építését, vettünk grillsütőt. Várunk titeket holnap! Csodás lakomát csapunk, úgy jóllakatlak titeket, hogy megnyaljátok utána mind a tíz ujjatokat!
Nem szoktam üres kézzel menni emberekhez.
Reggel a férjemmel beugrottunk a piacra. Vettünk három kiló kiváló sertésnyakat, egy vödör kész pácot, friss uborkát, paradicsomot, zöldséget és gyümölcsöt.
A boltban ehhez a pompához még hozzácsaptunk háromféle sajtot, édességet és drága alkoholt. A szatyrok nehezek lettek. Logikusan gondolkodtam: alaposan megebédelünk, a jelentős maradék pedig jól jön majd a házigazdáknak estére.
A telken Ljudmila várt minket. A kapuban állt, csípőre tett kézzel, egész megjelenésével elismerésre várva.
– Ó, hát minek hoztatok ennyit? – csicseregte.
Aztán azonnal ügyesen kikapta a legnehezebb szatyrot a férjem kezéből.
– Gyertek az asztalhoz!
Felmentünk az új verandára.
A nagy faasztalon árválkodott három levél saláta és egy aprócska csomó kapor. Abszolút semmi más nem volt ott.
Vadim, Ljudmila férje, még csak nem is köszönt. Ügybuzgóan felkapta a húsunkat, meggyújtotta a parazsat, és elkezdte felfűzni a darabokat a nyársakra. Úgy viselkedett, mintha ő maga vadászta volna le azt a vaddisznót az erdőben.
Ebéd közben Ljudmila szünet nélkül dicsérte magát a csodás fogadtatásért.
– Egyetek, srácok, egyetek! – mondta leereszkedően, miközben oda tolta Igor elé a tálat a mi sajtunkkal. – A vendéglátáshoz tehetség kell. Ti, városi számolók, csak a papírokkal ültök folyton. Én meg itt legalább emberi módon megetetlek titeket!
Villára szúrtam egy darabot az általunk vásárolt uborkából.
– Igazad van, Ljuda. Zseniális szervező vagy. Összeállítani egy fényűző asztalt kizárólag mások szatyrából – ez ritka adomány.
Ljudmila elégedetlenül grimaszolt, de úgy döntött, inkább hallgat.
Az étkezés után rengeteg étel maradt. A hús fele, egy egész csomag felvágott, szinte az összes gyümölcs és a drága alkohol nagy része.
Lassan elkezdem visszapakolni az érintetlen termékek egy részét a táskámba. A számítás egyszerű: a fele ott marad a házigazdáknak, hálából a grill melletti munkáért, a többit visszavisszük haza. Mi fizettük ezt a bankettet.
Ljudmila keselyűként vetette magát az asztalra. A hangja visításba ment át.
– Marina, mit találtál ki?! Vissza akarod vinni az ételt? Nálunk ez nem szokás!
– Mégis mi „nem szokás”? – kérdeztem nyugodtan.
– Ezt a maradékot odaadjuk a szomszédnak! – jelentette ki kategorikusan a sógornőm, mellkasával elzárva az asztalt. – Néha ad nekünk cukkinit, viszonozni kell szomszédi alapon. Vagyik, vidd be a házba, gyorsan!
Vadim csodálatos gyorsaságról tett tanúbizonyságot. Felkapta a tálcákat a saslikkal, a sajtot, a gyümölcsöt, és fürgén eltűnt az ajtó mögött. Még csak meg sem kérdezte, hogy el szeretnénk-e vinni az általunk fizetett élelmiszer legalább egy kis részét.
Felálltam az asztaltól, és követtem őt.
Kinyitottam az öreg hűtőszekrény ajtaját. Módszeresen kivettem a felbontatlan felvágottat, a gyümölcsöket, az édességes dobozt és az üveget. A kész hús felét becsületesen a polcon hagytam.
– Mi ez a kicsinyesség?! – sziszegte a mögém érő Ljudmila. – Eljöttetek hozzánk! Megmutattuk az új verandát, leültettünk az asztalhoz! Te meg a darabokat számolgatod? Milyen fösvény vagy!
Óvatosan a táskámba tettem az üveget.
– A társaságért óriási köszönet. De az összes többi vendégszereteted eddig belefért egy csomó kaporba. Ha örömet akarsz szerezni a szomszédnak, tedd azt a saját költségeden.
Egyenesen a szemébe néztem.
– Szaltikov-Scsedrinnek vannak pontos sorai azokról az emberekről, akik összekeverik a saját hazájukat máséval. Most te pontosan ilyen ember vagy. Ne keverd össze a lélek nagyságát más pénztárcájával.
– Tolvajhoz hasonlítasz?! – háborodott fel a sógornőm. – Túl okos lettél!
– Ő igazságos velem – szólt közbe Igor, határozottan mellém állva. – Embereket a saját költségükön meghívni, majd rendelkezni a dolgaikkal – ez aljasság. Öltözz, Marina. Megyünk.
A tervezettnél hamarabb távoztunk.
A következő héten Ljudmila végighívta a közös ismerőseinket, panaszkodva a felfoghatatlan fösvénységemre. Igaz, együttérzésben nem volt része. A rokonok gyorsan rájöttek, hogy a sértődött háziasszony egyetlen fillért sem költött a lakoma megszervezésére.
Tíz nappal később újabb hívás érkezett.
Ljudmila úgy hívta fel Igort, mintha a korábbi konfliktus meg sem történt volna.
– Igorek, Vadikkal a városban intézzük a dolgainkat. Este beugrunk hozzátok! Éhesek vagyunk, szóval készíts ott valami húsfélét, jó sokat. Várjatok minket!
Kivettem az okostelefont a férjem kezéből.
– Várjuk, Ljudmila. Csak épp kiadós vacsora nem lesz. Gyertek desszertre. Leülünk édességgel.
Horkantott egyet, füle botját sem mozgatva a szavaimra. Úgy látszik, azt hitte, udvariasságból majd a tűzhelyhez rohanok húst sütni és salátát vágni.
Este csöngettek az ajtón.
A rokonok nem érkeztek üres kézzel. Ljudmila ünnepélyesen átnyújtott nekem öt fonnyadt kaporágat a saját kertjéből. Vadim pedig szerényen egy tekintélyes halom műanyag dobozt szorongatott.
A férfi egyértelműen arra számított, hogy a kiadós vacsora után majd tisztességes útravalót csomagolnak nekik.
Bementünk a konyhába.
Az asztalon forró víz gőzölgött szép bögrékben. Középen az az édességes doboz állt, amit akkor szerencsésen elhoztam a telekről. Az asztalterítőn más nem volt.
Vizet öntöttem egy átlátszó pohárba, és óvatosan beleállítottam Ljuda kaporát.
– Micsoda szépség. „Az asztalunk fő dísze” – mondtam, miközben leültem a székre.
Ljudmila körbehordozta tekintetét az üres asztallapon. Az arca megnyúlt a csalódottságtól.
– És a meleg ételt mikor tálalják? Vadik éhes az utazástól, neki rendes étel kell!
Én rendíthetetlenül kortyoltam egyet a bögréből.
– Világosan figyelmeztettelek, hogy kizárólag édességre várlak titeket. Ha Vadimnak kiadós vacsora kell, hozhattátok volna magatokkal. Pontosan úgy, ahogy mi nemrégiben vittünk élelmet hozzátok.
Vadim hangosan az asztalhoz csapta az üres dobozait.
– Hát nálatok egyszerűen üres a hűtő! Kifogytatok a pénzből? – szúrta oda gúnyosan.
Igor szótlanul felállt, odalépett a hűtőnkhöz, és tárva-nyitva kinyitotta az ajtaját.
Belül egyenlő sorokban állt egy lábos tartalmas húsleves, házi felvágottak, sajtok, friss zöldségek és gyümölcsök.
– Étel van – vágta rá keményen a férjem. – Csak ezt a lakás tulajdonosainak vettük. Nem azoknak, akik hozzászoktak, hogy más házába üres dobozokkal a kezükben állítsanak be.
Ljudmila lilára változott a leplezetlen dühtől.
– Saját véretek vagyunk! – köpte ki. – Közeli rokonoknak sajnáljátok a rendes ételt! Kötelességetek megosztani!
Elmosolyodtam.
– Éppen azért, mert rokonok vagyunk, hagytunk nektek a saslik feléből a múltkor. De azt, hogy a rokoni kapcsolatokat ingyenes házhozszállító szolgálattá változtassátok, többé nem engedjük.
Elhúztam a bögrémet.
– Ha más kárára akartok lakmározni, keressetek más donorokat. Az ingyenkonyha hivatalosan bezárt.
A látogatás hirtelen véget ért.
Vadim teljesen üresen vitte el a műanyag dobozait, hangosan bevágva a bejárati ajtót. A magányos kaporcsokor pedig ott maradt az átlátszó pohárban.
Ennek a történetnek a tanulsága nagyon egyszerű.
Mások arcátlansága pontosan addig nő, amíg ti magatok etetitek. Ne féljetek határozott visszautasítással megbántani azokat, akik egy másodpercig sem félnek a saját érdekükben felhasználni titeket.
Később a sógornőm újra megpróbált minket összegyűjteni vidéken. De ezúttal kategorikusan kijelentettem: csak azzal a feltétellel megyünk, ha mindenki előre kifizeti a saját részét a számla alapján, a maradékot pedig szigorúan egyenlő arányban osztjuk el.
Ljudmila többé nem próbált meg bőkezű lelket színlelni a mi kontónkra. A szomszédot most már kénytelen kizárólag azzal kínálgatni, ami a saját kertjében termett.
Nem kezdtem többéves viszályt egy darab sertéshús miatt. Egyszerűen felállítottam egy kemény szabályt: aki rendelkezni akar a bankett felett, az előveszi a saját pénztárcáját.
Igorral csodálatosan töltjük a hétvégéket, az ingyenélők pedig most már a saját kaporjukat rágják. Az igazságosság nem azt jelenti, hogy mindenki kibékült, hanem azt, hogy mindenki fizet magáért.
