— Előbb adják vissza a tartozást, és csak utána kérjenek! — a szavak hamarabb csúsztak ki a számon, mint hogy belegondolhattam volna a következményekbe. Odakint csendesen kavargott a hó, mintha a város a maga nyugodt téli meséjét élte volna, de a lakásunkban a levegő pattanásig feszült. A decemberi Csernyihiv általában megnyugtat: havas sétányok, kávézók fényei, a régi utcák csendje. Nálunk viszont feszültség volt, mintha mindjárt kitörne a vihar.
— Előbb adják vissza a tartozást, és csak utána kérjenek pénzt! — ismételtem meg, immár vissza nem fogva magam.
Lídia Pavlovna, az anyósom, szó szerint megdermedt az előszobában. Az arca egy pillanat alatt keménnyé és hideggé vált. Úgy nézett rám, mintha nem a fia felesége állna előtte, hanem egy szigorú ellenőr.
Szergej elsápadt. Ott állt mellettünk, kezében egy zacskó mandarinnal, amit a kislányunknak vett. Ujjai idegesen gyűrögették a papírt.
Mezítláb álltam a hideg járólapon, karomban Szofijkával, és hirtelen különös tisztaságot éreztem. Megértettem: ha most hallgatok, továbbra is kihasználnak bennünket, egészen addig, amíg semmink nem marad.
— Mit mondtál az imént? — kérdezte lassan az anyósom.
— Azt, amit hallott — feleltem, igyekezve nyugodtan beszélni. — A zöldségekért nem fizettek. Már három hónap telt el. Most pedig megint pénzt kérnek — az „ünnepi asztalra”. És közben úgy viselkednek, mintha mi tartoznánk maguknak.
— Szergej! — csapta össze a kezét. — Hallod, hogyan beszél velem?
— Anya, ne kiabáljunk — mondta halkan. — A gyerek alszik.
— Ezt el kell tűrnöm? — lobbant fel. — Talán én az utolsó falatjaimat eszem, a te feleséged meg minden krumplit számol!
— Az utolsót? — keserű mosoly szakadt fel belőlem. — Hiszen maga mindenkinek azt mesélte, milyen kiváló termékei vannak, és milyen gondoskodó fia. Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy mindezt mi fizettük.
— Ugyan, aprópénz az egész! — legyintett.
— Az „aprópénz” krumpli, kolbász, hal, kaviár — válaszoltam nyugodtan. — Ezekből az „aprókból” állnak össze a kiadásaink.
Szergej nehézkesen felsóhajtott.
— Maruszja, talán ne most…
— Nem. Pont most. Mert később ez a beszélgetés soha nem fog megtörténni.
A történet jóval korábban kezdődött. Akkor, szeptemberben még hittem abban, hogy türelemmel és kedvességgel helyre lehet hozni a kapcsolatot.
Azon a napon egy gazda érkezett a ház elé.
— Háziasszony, friss krumpli, egyenesen a földről! — mosolygott. — Vegyen, télen még hálás lesz érte.
Mellette zsákok álltak zöldségekkel — minden természetesnek és jó minőségűnek tűnt.
— Mennyi a krumpli? — kérdeztem.
— Szinte ingyen — felelte. — Vegyen belőle többet.
Vettem egy egész télre való készletet, és elégedett voltam.
Este Szergej, amikor meglátta a zsákokat, meglepődött:
— Ostromra készülünk?
— A télre készülünk — válaszoltam. — Előre kell gondolkodni.
— Akkor bármilyen válságot túlélünk — mosolygott.
Másnap reggel felhívott az anyósom.
— Maricska, azt mondják, járt nálatok egy gazda?
— Igen.
— És nekünk semmi? Mi is szeretnénk betárazni, de nincs pénzünk…
Beleegyeztem, hogy legközelebb szólok, bár már akkor nyugtalanság jelent meg bennem.
Pár nappal később Szergej hívott:
— Anya kéri, hogy vegyünk neki zöldséget. Azt mondja, majd visszaadja a pénzt.
Ránéztem a majdnem üres pénztárcámra.
— Most nincs felesleges pénzünk.
— De hát ez anya…
Habozni kezdtem, de végül beleegyeztem.
— Rendben. De mondd meg neki — ez kölcsön. A jövő hónapig.
Este a folyosón két egyforma halom termék állt.
— Elviszem anyához — mondta Szergej.
— Adott pénzt?
— Majd később — legyintett.
Nem szóltam semmit, csak felírtam az összeget.
Eltelt egy hónap. Egy szó sem esett a visszafizetésről. Az anyósom viszont élvezettel mesélte mindenkinek, milyen gondoskodó fia van.
Egyszer a szomszédasszony mondta nekem:
— Szerencséd van az anyósoddal — mindenkinek azt mondja, hogy a fia teljesen eltartja.
Kellemetlen érzésem támadt.
Este megkérdeztem Szergejt:
— Anyád vissza akarja adni a pénzt?
— Most nehéz neki…
— És nekem könnyű? — válaszoltam halkan. — Gyesen vagyok, mindenen spórolunk.
Elgondolkodott, de a beszélgetést nem vitte végig.
Pár hét múlva a gazda ismét megjelent. Most csak magunknak vásároltam.
— Anyának nem vettél? — csodálkozott Szergej.
— Nem. Amíg nem adja vissza a tartozást.
— Kemény.
— Viszont igazságos.
A botrány szilveszter előtt tört ki. Megszólalt a telefon — az anyósom volt.
— Üres a hűtőnk — mondta panaszosan. — Kellene egy kis pénz az ünnepre…
Szergej rám nézett.
— Talán adhatnánk egy keveset?
Nyugodtan megkérdeztem:
— Van fölös pénzünk? Kifizettük a jelzálogot? Megvettük a téli cipődet?
Hallgatott.
— Akkor miért kellene kaviárt vennünk annak, aki nem adta vissza a tartozását?
Az anyósom meghallotta a beszélgetést.
— Nem vagyok idegen! — kiáltotta.
— De nincs joga a mi pénzünkből élni — válaszoltam.
— Szergej! Hallod ezt?
Sokáig hallgatott. Aztán megszólalt:
— Anya… Marinának igaza van.
A vonalban csend lett.
— Nem adtad vissza a tartozást. És csak akkor hívsz, amikor szükséged van valamire — folytatta. — Nem tudjuk finanszírozni az ünnepeteket, amikor mi magunk is spórolunk.
Az anyósom kiabálni kezdett, engem hibáztatott, majd letette a telefont.
Szergej nehézkesen felsóhajtott:
— Most háború lesz.
— Nem — mondtam. — Most határok lesznek.
Pár nappal később az anyósom személyesen jött el, a nővérével együtt. Újabb botrány kezdődött — szemrehányásokkal, vádakkal és bocsánatkérést követelve.
— Tisztelni kell az idősebbeket! — mondták.
— A tisztelet kölcsönös — válaszoltam nyugodtan. — És a tartozásokat is vissza kell fizetni.
Szergej először állt mellém.
— Én a családom mellett állok — mondta. — A feleségem és a gyerekem mellett.
Ez volt a döntő pillanat.
Az anyósom dühösen a komódra dobta a pénzt, és elment.
A lakásban csend lett.
Szergej halkan mondta:
— Bocsáss meg. Túl sokáig hunytam szemet efölött.
— A lényeg, hogy most már megértetted — válaszoltam.
Az újévet nyugodtan ünnepeltük — hármasban. Nem volt fényűzés, de volt megkönnyebbülés.
Néha a családban nem a pénz és nem a külső udvariasság a legfontosabb. Hanem az, hogy képesek legyünk határokat húzni és megőrizni az önbecsülésünket.
Szerinted helyesen cselekedett Marina? Lágyabbnak kellett volna lennie a családi béke érdekében, vagy az ilyen helyzetek nem oldhatók meg határozottság nélkül?
