— A te dolgod nőként: mosolyogni és bólogatni. És semmi önállóskodás. Anya a szófogadókat szereti — mondta a férjem, miközben megigazította tökéletesen kivasalt ingmandzsettáját.
Az előszobában álltunk, épp indulóban a „nagy családi összejövetelre” — az első hivatalos bemutatkozásom az ő népes rokonsága előtt. Esküvőnk nem volt. Edik, a friss férjem, rögtön kijelentette:
„Lida, pénzt szórni egy piálós bulira a távoli rokonoknak — az rossz ízlés. Modern emberek vagyunk, inkább befektetem.”
Hogy pontosan mibe, azt nem részletezte. Viszont beköltözött az én egyszobás lakásomba — amit az államtól kaptam az árva gyerekkorom miatt — egyetlen bőrönddel és száműzött trónörököshöz méltó gőggel.
Tudják, a biológiában van egy érdekes gomba — a kordicepsz. Belejut a hangyába, kinő benne, és átveszi az idegrendszere irányítását, arra kényszerítve a szerencsétlent, hogy oda másszon, ahol a gomba szét tudja szórni a spóráit. A hangya él, mozog… de már nem hangya. Csak egy hordozó.
Valahogy Ediket nézve egyre gyakrabban jutott eszembe ez a kordicepsz. Beköltözött a harminchárom négyzetméteremre, elfoglalta az egyetlen fotelt, kisajátította a tévé távirányítóját, és elkezdte diktálni, hogyan kellene működnöm a saját lakásomban, hogy őfelségének kényelmes legyen terjeszteni a „nagyságát”.
— Hallottad, amit mondtam? — csettintett az orrom előtt. — Mosolyogni. Bólogatni. Borja bácsi kérdéseire nem okoskodni. Nyugalmazott ezredes, nem szereti, ha a nők sokat beszélnek.
— És ha a szorzótáblát kérdezi? — kérdeztem ártatlanul, miközben begomboltam a csizmám.
Edik úgy fintorgott, mintha citromhéjat harapott volna.
— Ne szemtelenkedj. Te árvaházi vagy, családot kapsz, státuszt. Értékeld.
Nem szóltam semmit. Tudják, kialakult bennem egyfajta immunitás az ostobaság ellen. Az árvaházban gyorsan megtanulja az ember: ha egy kóbor kutya ugat rád, nem kell négykézlábra ereszkedni és visszaugatni. Elég becsukni a kaput.
Kiléptünk a házból. Az idei február kegyetlen volt, a szél jeges szemcséket vágott az arcunkba. Edik persze nem hívott taxit — „két sarok az egész, jót tesz az egészségnek”. Ő kasmírkabátban és sálban feszített, én meg a jeges úton ugráltam, nehogy kitörjem a lábam.
Az elit ház bejáratánál, ahol a szülei laktak, egy kis kupac húzódott meg a jeges kuka mellett. Piszkosszürke, reszkető, gennyes szemű. Egy kiscica. Alig másfél hónapos lehetett. Már nyávogni sem tudott, csak némán tátogott.
Összeszorult a szívem. Gondolkodás nélkül lehúztam a kesztyűm, és odanyúltam.
— Fúj! — Edik hirtelen rácsapott a kezemre. Nem erősen, de megalázóan. — Megőrültél? Tele van ótvarral! Még a végén összekoszolod a kabátod anyám előtt!
— Edik, meg fog fagyni — mondtam halkan. — Vigyük be legalább a lépcsőházba. Vagy állatorvoshoz…
— Lida, ne idegesíts — sziszegte, és megragadta a karom. — Vendégségbe megyünk. Normális emberek közé. Parfüm illata legyen rajtad, ne szemété. Hagyd ezt a dögöt. A természet majd elintézi. Természetes szelekció.
Hátranéztem. A kis kupac még jobban összehúzódott. Bennem pedig valami halkan, de határozottan átkattant. Mintha kiégett volna a türelem biztosítéka.
Felmentünk a harmadikra. Az ajtót Karina Tyimurovna nyitotta — monumentális nő, viharálló frizurával és röntgenszerű tekintettel. Mögötte zsongott a rokonság.
— Megjöttek — állapította meg, végigmérve engem. — Eduard, miért gyalogoltattad a feleséged? Piros az orra, mint a Mikulásnak.
— Edzünk, mama! — jelentette ki Edik vidáman. — Az egészség mindenekelőtt.
Az asztalnál legalább tízen ültek. Borja bácsi, egy nagynéni és még néhány rokon. Engem a szélére ültettek, mint valami szegény rokont.
Edik pedig beszélni kezdett. Arról, hogyan „építi” az üzletét, hogyan „nevel” engem, és hogyan kell élni.
Én ültem, gépiesen ettem, és éreztem, ahogy bennem egy hideg düh forr. A szemem előtt a kiscica képe lebegett.
— …mondom Lidának — folytatta Edik —, a lakása persze nyomorúságos, de majd rendet teszek. Egy nőnek erős kéz kell. Árvaházi, kicsit vad, de majd lefaragom.
— Fát lehet faragni, Edik — szólalt meg hirtelen Borja bácsi. — Embert szeretni kell.
Edik megakadt.
— Te ezt nem érted — mosolygott lekezelően. — Most jön vissza a patriarchátus. Lida, igaz?
Mindenki rám nézett.
— Eduard úgy gondolja — kezdtem, és a hangom jegesen csengett —, hogy az ő jelenléte az életemben olyan mennyei ajándék, ami ellensúlyozza a lelkiismeret, lakás és együttérzés teljes hiányát.
Csend lett.
— Mit beszélsz?! — sziszegte Edik.
— Nem, Edik. Most tisztán látok — mondtam nyugodtan. — Az én lakásomban élsz, az én ételemet eszed, az én ágyamban alszol, és közben „vadnak” nevezel. És még meg is ütöttél, amikor meg akartam menteni egy haldokló állatot. Tudod, a paraziták gyakran gazdának képzelik magukat… amíg a szervezet ki nem veti őket.
— Kifelé! — ordította.
— Ülj le! — csattant az anyja hangja.
…
Később kimentem. Ő utánam rohant, fenyegetőzött.
— Edik — mondtam nyugodtan —, a lakás az enyém. A cuccaidat kirakom. Ha egy órán belül nem viszed el, rendőrt hívok.
Megdermedt.
Kint a szél süvített. Én visszaszaladtam a kukához.
A kiscica még ott volt. Már majdnem belepte a hó. Felkaptam, a kabátom alá tettem.
— Élj, kicsi…
Otthon melegítettem. Két óra múlva megmozdult. Elneveztem Februárnak.
Edik három óra múlva jött. Részegen. Ordított, hogy én senki vagyok, hogy ő tett boldoggá, hogy.
Nem nyitottam ajtót. Egyszerűen felhívtam Kariná Timurovnát, kihangosítottam, és a telefont az ajtóhoz tartottam.
— Mama, mondja meg neki — kértem.
— Eduard! — az anyja hangja a telefonból úgy csattant, hogy a férjem az ajtó mögött még a szitkozódásba is belezavarodott. — Ha most azonnal nem takarodsz el Lida ajtajától a pokolba, odamegyek, és eszedbe juttatom, hogyan kaptál verést az ötödik osztályban a dohányzásért. És mostantól kollégiumban fogsz lakni. Az én lakásomban nincs helye árulóknak és szadistáknak.
Az ajtó mögött hirtelen csend lett. Az a bizonyos csend. Aztán halk nesz, majd távolodó lépések.
Egy hónappal később megtudtam, hogy Edik valami barátnál lakik egy kihajtható ágyon, és mindenkinek azt meséli, mekkora szemét vagyok, és hogyan „húztam le pénzzel”. De a munkahelyén kinevetik — a pletykák gyorsan terjednek, és kiderült, hogy Borja bácsi remekül tud színesen történeteket mesélni. A „domináns macsó” hírneve szétrobbant, mint egy túlérett paradicsom.
Karina Timurovna hetente egyszer felhív, megkérdezi, hogy van Február. Tegnap még egy kaparófás cicaházat is küldött neki.
Mi pedig Februárral remekül élünk. Kiderült, hogy egy bolyhos szibériai macska, pimasz és szeretetteljes egyszerre. Most épp azon a fotelon alszik, ahol Edik szeretett trónolni. És tudják, a macska sokkal inkább odavaló.
Úgyhogy, lányok, ha azt mondják nektek: „mosolyogj és bólogass” — mosolyogjatok. Elképzelve, milyen szépen fogjátok majd becsapni az ajtót ennek a manipulátornak az orra előtt. És csak a saját döntéseiteknek bólogassatok. Az élet túl rövid ahhoz, hogy parazitákat etessünk — még akkor is, ha drága inget viselnek.
