Minden három hónappal ezelőtt kezdődött, amikor az én Mihályomat ünnepélyesen kitüntették, kezet ráztak vele, majd nyugdíjba küldték. Úgy vártuk ezt az eseményt, mint a mennyei mannát. Mihály olyan terveket szövögetett, hogy csak kapkodtam a fejem.
— Na, majd ha nyugdíjba megyek, Zója, akkor kezdünk igazán élni — mondta, álmodozva bámulva a plafont, ahol már fél éve ferdén lógott a csillár. — A házzal fogok foglalkozni. Forró vacsorával várlak majd a munkából. Úgy fogsz hazajönni, mint egy királynő.
De a valóság sokkal prózaibb lett, mint az álmaim.
Az első héten Mihály becsületesen kipihente magát.
A második héten az ágyról átköltözött a tévé előtti kanapéra.
— Mihály, és a házimunka? — kérdeztem este, miközben vékony vízsugár alatt mosogattam.
— Zójácska, hadd kapjak egy kis levegőt — grimaszolt, a derekát fogva. — Változik az idő, szakad a hátam. Holnap megcsinálom.
A harmadik hónapban a „holnap” soha nem jött el. Viszont beköszöntött a mókuskerék egyhangúsága.
Reggel hatkor keltem, reggelit készítettem, rohantam dolgozni. Egész nap pörögtem, mint egy mókus a kerékben, hallgattam a főnökség panaszait, intéztem az ügyfelek ügyeit.
Este, tele szatyrokkal, hazatértem.
És mit láttam?
Mihály ugyanott feküdt, ahol reggel hagytam. Körülötte festői csendéletként hevertek a kekszmorzsák és az üres bögrék.
— Zója, én már ledolgoztam a magamét — jelentette ki ünnepélyesen. — Nyugdíjas vagyok. Jogom van a megérdemelt pihenéshez, vagy nem? Ráadásul ingadozik a vérnyomásom. Nem szabad megerőltetnem magam.
Tűrtem. Azt gondoltam, rendben, talán alkalmazkodik. Életmódváltási válság.
De egy hete észrevettem valami furcsát.
Mihály, aki korábban csak akkor nyúlt a telefonhoz, ha az én hívásomat fogadta, hirtelen elválaszthatatlan lett tőle. Ül, belemerül a képernyőbe, és mosolyog. Olyan butácskán, álmodozva.
— Mi olyan vicces? — kérdeztem.
— Á, semmi — azonnal lezárta a képernyőt, és komoly arcot vágott. — Küldtek egy vicces videót. A gyárból a fiúk.
Nem vagyok féltékeny. Harminc év házasság alatt sok mindenen mentünk keresztül, és biztos voltam benne, mint saját magamban.
De a kétely kis férge mégis mocorogni kezdett.
Egyik este, amíg ő a fürdőben volt, elvettem a telefonját. Nem volt rajta jelszó. Megnyitottam a híváslistát.
A telefonban ez állt: „Varvara Szomszéd”. Bejövő és kimenő hívások is. Az üzenetek között — mindenféle nyugdíjas képeslapok és képek.
Varvara az új szomszédunk a harmadik emeletről. Egyedülálló nő, úgy ötvenöt éves lehet, testes, hangos, imádja a rikító köntösöket és a lépcsőházban visszhangzó nevetést. Csak köszönőviszonyban voltunk.
Nem rendeztem jelenetet ok nélkül. Én okos nő vagyok — bizonyítékokra volt szükségem.
Másnap, kedden, ebédidőben felhívtam Mihályt a munkahelyemről.
— Mihály, ma késni fogok — mondtam fáradtan. — Zárási időszak van, a főnök őrjöng. Kilenc körül érek haza, nem hamarabb. Vacsorázz meg egyedül, a leves a hűtőben van.
Fél hatkor már a lakásunk ajtaja előtt álltam.
A konyhából hangok szűrődtek ki.
— …jaj, Mihály Pavlovics, hát maga aztán tud beszélni — csengett egy női nevetés. — Igazi mester.
— Varvara, őszintén mondom. Arany kezed van. Ilyen túrós lepényt gyerekkorom óta nem ettem. Az én feleségem meg mindig dolgozik, nincs ideje tésztával bajlódni. Csak félkész dolgok meg bolti zsemlék. Száraz koszt.
Az én Mihályom az asztalnál ült, kihúzva magát, mint egy parádés huszár.
Vele szemben, az én székemet elfoglalva, Varvara terpeszkedett — virágos ruhában, dús frizurával.
Az asztal roskadozott a finomságoktól. Középen egy nagy tál, rajta pirosra sült, gusztusos pirogok és túrós lepények. Két csésze tea, egy kis tál lekvár. Valóságos lakoma.
Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vettek azonnal.
— Zója — rekedt meg Mihály hangja, miközben sietve törölte meg a száját egy szalvétával. — Azt mondtad, késni fogsz.
— Meglepetés — válaszoltam hidegen. — Úgy döntöttem, nem hagylak éhezni. De látom, a humanitárius segély már megérkezett.
Mihály felpattant, és kapkodni kezdett.
— Zója, ne kezdd már. Varvara Ivanovna sóért ugrott át, szóba elegyedtünk, megkínáltam teával. Szomszédságból. Ő meg hozott egy kis süteményt. Csak nem dobjuk ki.
Varvara eközben oldalazva az ajtó felé húzódott.
— Akkor én most megyek. Köszönöm a teát, Mihály Pavlovics. Zója, elnézést, hogy zavartam.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Mihály visszaült, és bűnbánó kutya arcot vágott.
— Zója, miért haragszol? Csak beszélgettünk. Egyedül unatkozom a négy fal között. Te fáradtan, idegesen jössz haza. Ő meg egy kedves ember.
Leültem vele szemben.
— Te az én lakásomban élsz. Ezt a háromszobás lakást a szüleimtől kaptam.
Bólintott. Egy pillanatra félelem suhant át az arcán — tudta, hogy ilyen hangon nem tréfálok.
— Megígérted, hogy nyugdíj után átveszed a háztartást. Azt ígérted, támogatni fogsz. Ehhez képest egy lusta albérlőt kaptam, aki még idegen nőket is idehoz, miközben én pénzt keresek.
— De nem történt semmi! — kiáltotta. — Csak teáztunk.
— Ma tea. És holnap? Hátmasszázs? Elárultad a bizalmamat, Mihály. És még panaszkodtál is rám. A „száraz koszt” miatt.
Felálltam.
— Rövid leszek. Vagy észhez térsz, vagy összepakolsz és elmész Varvarához. Hadd etessen pitékkel, kezelje a derekadat, és hallgassa a panaszaidat.
A következő héten a férjem úgy száguldozott a lakásban, mint egy felhúzott robot.
Megjavította a csapot.
Rendet rakott az erkélyen, ahol tavaly óta porosodott a lom.
Megmosta az ablakokat.
Minden este vacsorát főzött, és nem a kanapén várt, hanem az előszobában, hogy elvegye a szatyrokat a kezemből.
Tegnap leültem mellé a kanapéra.
— Látom, túl sok benned a fölös energia. És az időd is, hogy hülyeségek járjanak a fejedben. A lakást rendbe tetted — ügyes. De otthon ülni neked árt. Elvadulsz, és kalandokat kezdesz keresni a deres fejeddel.
— És mit javasolsz?
— Munkát kell találnod, Mihály. Nem nehezet. Csak hogy legyen elfoglaltságod. Hogy emberek között legyél — férfiak között, nem szomszédasszonyok között. És hogy egy kis pénzt is hozz haza. A nyugdíjadból nem lehet nagy lábon élni, a pitéket meg szereted.
Mihály elhallgatott, megvakarta a tarkóját.
— Tudod, Zója… lehet, hogy igazad van.
Nem tudom, meddig tart majd nála ez a lelkesedés. De egy dolgot biztosan megértettem: nem lehet mindent a véletlenre bízni. A férfi, aki egész nap a kanapén fekszik, vagy berozsdásodik, vagy kétes szórakozásokat talál magának.
Varvarának még hálás is vagyok. Ha nem lennének a pitéi, továbbra is csendben húztam volna az igát, és Mihály végleg kanapépárnává változott volna. Néha kell egy jó nagy lökés — vagy egy „rivális” látványa a saját konyhádban — hogy minden a helyére kerüljön.
És ti mit tettetek volna?
Írjátok meg kommentben, kíváncsi vagyok a véleményetekre.
