– Halló, Júlia? – hallotta egy férfi hangját.
– Igen, én vagyok – válaszolta meglepetten.
– Nem ismertél meg? – kérdezte a férfi panaszosan. – Hát én vagyok, a te Petród…
– Miféle Péter? – nem értette Júlia.
– Hát Péter. A volt férjed. Bajban vagyok… Nem tudnál eljönni hozzám?
Júlia megdermedt a döbbenettől. Hét éve nem látta Pétert! Nem is tudta, mit gondoljon…
…Péter még csak nem is sejtette, hogy életének negyvenegyedik évében ilyen nehéz helyzetbe kerül.
– Rosszul állnak a dolgok – gondolta. – A munkából már régen kiléptem. Azóta se dolgozom sehol. Mert már elszoktam a munkától. A pénzt pedig, ami volt, mind elköltöttem. A lakást nem tudom fizetni, enni sincs miből. Hogyan tovább?
Az elmúlt másfél évben ezen nem is gondolkodott. Vidáman élt az anyjától örökölt pénzből. Pont akkor hagyta ott a munkáját, amikor az anyja meghalt.
– Minek nekem most dolgozni? – gondolta. – Anyám pénze sokáig kitart.
Pontosan másfél évig tartott. És eljött az a nap, amikor a hűtő üres volt. Még só sem volt. Az asztalon pedig egy halom kifizetetlen számla hevert.
– Hogy történhetett ez? – gondolta Péter vasárnap, az ágyban fekve. – Nemrég még gazdag ember voltam. Majdnem egy millió hrivnya volt a rendelkezésemre. És most… semmi sem maradt. Legszívesebben ki sem kelnék az ágyból.
Péter a másik oldalára fordult. Eszébe jutott a munka, de gyorsan elhessegette a gondolatot.
– Dolgozni bárki tud – gondolta. – De próbálj meg dolgozás nélkül megélni!
És ekkor hirtelen eszébe jutott Júlia!
– Istenem, mit is fekszem itt?! – gondolta. – Hiszen van egy volt feleségem, Júlia! Hogy felejthettem el?!
Hét éve váltak el. Azóta Péter egyszer sem érdeklődött, hogyan él a volt felesége. A válás után teljesen megfeledkezett róla. Most viszont eszébe jutott.
– Tudom, hogy nagyon jó és együttérző nő – gondolta. – Az emberek nem változnak, tehát most is kész segíteni bárkin, aki bajban van.
Péter hangulata azonnal jobb lett.
– Úgy teszek, mintha beteg lennék és tehetetlen – tervezgette. – Segítséget kérek. Júlia nem fog visszautasítani. Csak ki kell találnom, pontosan mit akarok tőle. Nem leszek kapzsi. Semmi fölösleges. Minden attól függ, mije van…
Péter keresztet vetett, felvette a telefont, és tárcsázta Júlia számát…
…Júlia reggel érkezett meg Péterhez.
– Látod – mondta Péter gyenge hangon, kissé tántorogva, miközben beengedte őt –, idáig jutottam. Ezt a lakást hamarosan elveszik. Tartozások miatt. Az összes pénzem kezelésekre ment el. Mindenkinek tartozom. Nincs munkám. Nem tudom, hogyan éljek tovább.
Júlia körbenézett a lakásban.
– Miben tudok segíteni? – kérdezte.
– Fogadj be magadhoz – kérte Péter. – Már nincs sok hátra. Legfeljebb egy év. Ezt mondták… És nagyon éhes vagyok. Rég nem ettem semmit.
– Miért nem ettél? – kérdezte Júlia.
– Nincs mit. Venni sincs pénzem. Már majdnem koldulni indultam… De nincs erőm. Júlikám, lefekszem. Nehéz állni.
– Persze, persze – mondta Júlia. – Feküdj le. Elmegyek a boltba, veszek valamit.
Amint Júlia elment, Péter azonnal felpattant az ágyból, és az ablakhoz lépett.
– Minden a terv szerint halad – gondolta, miközben Júliát nézte. – Elhitte nekem. Most már semmit sem fog megtagadni. Ismerem őt.
Péter azonban nem számolt azzal, hogy Júlia, bár megsajnálta és hitt neki, már férjnél volt és két gyermeke volt. Semmiképpen sem tudta magához venni a volt férjét.
Ezért úgy döntött, tanácsot kér az édesanyjától, Olgától.
Júlia felhívta, és elmagyarázta a helyzetet.
– Mit tegyek, anya? – kérdezte. – Most megyek a boltba. Veszek valamit, főzök, kitakarítok nála. De te is érted, hogy ezt nem tudom minden nap csinálni.
Olga egész életében csak egy embert nem tudott igazán szeretni. És ez az ember nem volt más, mint Péter.
Hallgatva Júliát, alig akarta elhinni, hogy ez történhetett vele.
– Itt valami nem stimmel – gondolta. – Biztos megint kitalált valamit.
– Mit tegyek, anya? – kérdezte Júlia. – Nem hagyhatom magára. Látnod kellett volna… alig bírtam visszatartani a könnyeimet. Azt mondják, már csak egy éve van. Persze rosszul bánt velem… de annyira sajnálom…
– Segítek neked, lányom – válaszolta Olga. – Hozd el hozzám. Tudom, mit kell tenni… Gondoskodom róla.
– Te? – csodálkozott Júlia. – Hiszen te sosem szeretted őt!
– Nem szerettem? – gondolta Olga. – Ez enyhe kifejezés…
– Az régen volt – sóhajtott fel Olga. – Talán megváltozott. Ráadásul bajban van. Szóval, lányom, ezt tedd: nem kell boltba menned. Nálam minden megvan, ami kell…
– Hozd el hozzám.
– És mit mondjak neki?
– Azt, hogy adok neki egy külön szobát tévével. És gondoskodom reggeliről, ebédről és vacsoráról…
…Péter eközben már azt képzelte, mit főz majd neki Júlia ebédre és vacsorára. Felidézte, mit evett, amikor még együtt élt Júliával, és szinte megnyalta a száját.
– Ez minden? – kérdezte panaszosan, a kávéscsészére és a kis pitére nézve.
– Nem szabad egyszerre sokat enned – mondta Júlia. – Hiszen régóta nem ettél.
Miután megette a pitét és megitta a kávét, Péter megkérdezte, mikor indulnak.
– Most megyünk – válaszolta Júlia. – Csak nem hozzám. Hanem anyámhoz.
– Anyádhoz?! – hőkölt meg Péter. – Miért anyádhoz?
Ekkor tudta meg, hogy Júlia már régóta férjnél van, és két gyermeke van.
Júlia elmondta neki a külön szobát tévével és a napi háromszori étkezést.
– Nem is rossz – gondolta Péter.
– Hát, ha így van – mondta gyenge hangon. – Akkor természetesen. Megyek anyádhoz. Induljunk…
…– Nos, Péter, ez lesz a te szobád – mondta Olga Georgijevna, aki már első pillantásra látta, hogy Péter egyáltalán nem beteg.
Úgy döntött, nem mutatja ki, és úgy viselkedik, mintha minden szavát elhinné.
– Itt fogod tölteni az utolsó napjaidat…
– Miért az utolsókat? – kapta fel a fejét Péter, de azonnal észbe kapott. – Ja… igen… az utolsókat… Köszönöm.
– Most pedig ebédelünk. Gondolom, neked jobb, ha ide hozom az ételt?
– Ha lehet. Most jobb, ha többet fekszem. De ha ez nehéz, ki tudok menni a konyhába is.
– Nem, nem nehéz. Feküdj csak. Ide hozom.
A kiadós ebéd után Péter elmesélte Olga Georgijevnának a nehéz helyzetét.
– Így állnak a dolgok. Még a lakást sem tudom fizetni.
– A lakást majd én fizetem. És kitakarítok ott. Júlia mondta, hogy nagy a rendetlenség.
– Rosszul érzem magam – mentegetőzött Péter. – Ezért hanyagoltam el a lakást.
– Ne aggódj. Add ide a kulcsokat.
– Köszönöm, Olga Georgijevna. Olyan kedves. Nem is tudom, hogyan háláljam meg… vagy hogy lesz-e időm rá… hiszen tudja, nem sok időm van.
– Ugyan már, Péter – válaszolta kedvesen Olga Georgijevna. – Nem kell köszönni. Hiszen megértem. Bárki kerülhet ilyen helyzetbe. És te nem vagy idegen számomra. Mégiscsak volt vejem voltál. Más ilyen nincs. Szóval… nem kérek tőled semmit. Maradj nálam, ameddig csak akarsz. A lényeg, hogy meggyógyulj.
– Ha nem kell, hát nem kell – gondolta Péter. – Annál jobb. Úgyis nincs semmim…
…Eltelt egy év.
És ezalatt az év alatt Péter végig Olga Georgijevnánál feküdt. Csak fürödni vagy mosdóba ment ki. Néha sétált egyet.
– Ez nem élet, hanem maga a paradicsom – gondolta. – Semmi gond, semmi teher. Alszom, eszem, tévét nézek. És semmit sem csinálok. Eljátszom a gyengét. Ő meg még a lakásomat is fizeti. Minden hónapban hozza a befizetett számlákat. Jelentést tesz. Bárcsak így menne egész életemben.
Amikor még egy év eltelt, Péterben hirtelen nyugtalanság támadt, és beszélni akart Olga Georgijevnával.
– Mondja meg őszintén – kezdte. – Miért teszi ezt velem? Nem tart engem élősködőnek?
– Hogy mondhat ilyet? – csodálkozott Olga Georgijevna. – Miféle élősködő? Éppen ellenkezőleg! Boldog vagyok, hogy az én erőfeszítéseimnek köszönhetően már egy éve pluszban élsz. Őszintén mondom, minél tovább élsz, annál jobb.
– Komolyan?
– Komolyan.
– De miért? Miért kapom ezt mind? Talán azt hiszi, hogy ráíratom a lakásomat? Ne is remélje. Nem fogom.
– Ugyan már! Péter, miket beszélsz – mosolygott Olga Georgijevna. – Nem kell nekem a lakásod. Nekem is van. A lényeg, hogy élj és egészséges legyél, és minél tovább élj. Én pedig csak örülök annak, hogy élsz…
…Eltelt még két év.
– Elég! – tört ki Péter. – Nem bírom tovább. Elmegyek.
– Csak nem meggyógyultál? – lepődött meg Olga Georgijevna.
– Mondhatjuk így is.
– Nagyon sajnálom. Úgy értem, sajnálom, hogy el kell válnunk. Annyira hozzád szoktam.
– Mondja meg őszintén. Legalább most, amikor elmegyek. Miért kapom ezt mind?
– Hogyhogy miért? – csodálkozott Olga Georgijevna. – Nem értem, mire gondolsz. Hiszen mindent rendesen fizetsz.
– Én?! – döbbent meg Péter. – Hogyan?
– Hát hogyne! Amióta nálam laksz, kiadom a lakásodat.
– Kiadja?! – hőkölt meg Péter.
– Napi alapon. Már az első naptól kezdve, hogy ideköltöztél. Mit gondoltál? Még a szomszédaid is segítenek. Olyan rendes emberek. Tudják, milyen helyzetben vagy, és maguk találnak nekem bérlőket. Egy kis jutalékért. A lakásod a központban van. Az embereknek tetszik. Rengeteg az érdeklődő. Szóval teljesen feleslegesen aggódtál, hogy ingyen etetlek és lakhatást adok. Neked köszönhetően végre felépítettem egy kis házat a telkemen. Most már van egy nyaralóm is.
A szomszéd telket is meg akartam venni, de… ha te most elköltözöl, talán már nem lesz rá lehetőség…
Olga Georgijevna még sokáig beszélt, de Péter már nem figyelt rá.
Csomagolta a holmiját, és fejben számolgatta, mennyit keresett rajta a volt anyósa két év alatt…
Lájkoljatok és írjátok meg kommentben, ti mit gondoltok erről a történetről!
