– Történt valami? – kérdezte a lány.
– Nem, de komoly beszélgetés lesz.
Polina sietett az egyetemre, ezért nem állt meg, hogy kifaggassa az anyját arról, miről akarnak vele beszélni a szülei.
Egész nap ezen gondolkodott, felidézte minden „bűnét”, de így sem tudta kitalálni, mi vár rá este.
Végül minden nagyon egyszerűnek bizonyult.
Vacsora után az anyja elővette a saját „talmudját” – így nevezte azt a füzetet, amelyben a háztartási könyvelést vezette.
– Polina, úgy döntöttünk, hogy ha már dolgozol, akkor hozzá kell járulnod a családi költségvetéshez – mondta az anyja.
A lány valóban dolgozott az egyetem nappali tagozata mellett a szabadidejében. Már tavaly elkezdte apró dolgokkal – regisztrált néhány freelanceri oldalon, eleinte egyszerű feladatokat vállalt, különböző területeken próbálta ki magát. Nem keresett sokat.
De másfél év alatt tapasztalatot szerzett, növelte az értékelését, sőt állandó ügyfeleket is szerzett. A pénz is több lett.
Ráadásul maga szabályozhatta a keresetét: ha ajándékokat kellett vennie a rokonoknak újévre, akkor többet dolgozott.
Ha a vizsgaidőszakban a tanulásra kellett koncentrálnia, kevesebb feladatot vállalt. Mostanra Polina keresete megközelítette azt az összeget, amiért sokan reggel kilenctől délután hatig dolgoztak egész hónapban.
– Rendben – egyezett bele a lány. – Nem bánom. Csak mondd meg, mennyit kell adnom.
– Nézd, számold ki magad – az anya elé tette a kiadások füzetét. – Ezek a rezsiszámlák, ezek az élelmiszerek, ezek más háztartási dolgok. Minden hónapban ennek az összegnek a harmadát fogod fizetni.
– Miért harmadát és nem negyedét? – kérdezte Polina. – És Vityától nem akartok semmit kérni?
– Vitya még nem dolgozik. Mi hárman dolgozunk, ezért három részre osztottam – magyarázta az anya.
– Én másodéves vagyok, állami helyen tanulok, és már második éve dolgozom. Vitya viszont negyedéves, és az ő tanulmányaiért ti fizettek.
– Két évvel idősebb nálam, mégsem keresett egyetlen fillért sem. Ráadásul állandóan kér tőled ezt-azt.
– Ha ti apával úgy döntöttetek, hogy a nyugdíjáig eltartjátok, az a ti dolgotok, de én ebben nem akarok részt venni. A saját negyedrészemet viszont minden hónapban befizetem.
– Nem ezt vártam tőled, lányom – mondta az apja. – Hiszen eddig mi tartottunk el. Azt hittük, hogy majd te is engedsz egy kicsit.
– Apa, igen, tizennyolc éves koromig eltartottatok. És most is etettek. Itthon reggelizem és vacsorázom. De mondjátok, az elmúlt másfél évben kértem tőletek egyszer is pénzt?
– Vettetek nekem ruhát vagy cipőt? Mindent a saját pénzemből veszek! Vitya pedig minden reggel kér tőled, anya, hol ebédre, hol útra, hol füzetekre és más dolgokra. Tudod egyáltalán, mire költi ezt a pénzt? Menj el este a városi kert melletti bárba – mindent megértesz.
– Ne rágalmazd feleslegesen a testvéredet – állította meg az anyja. – Negyed, akkor negyed.
Ettől a naptól kezdve Polina minden hónapban befizette a saját részét a családi költségvetésbe, de a kapcsolata a szüleivel feszültté vált.
És miután rajtakapta Viktort a bankkártyájával a kezében, a házban hatalmas botrány tört ki.
– Teljesen megőrültél a pénztől! – kiabált rá az anyja. – Hát lehet ilyet? A saját testvéredet lopással vádolod! Vitya azt mondta, hogy a kártyád a folyosón hevert a földön, ő csak felvette!
– Hogyan kerülhetett a folyosóra, ha fél órával korábban a táskámban láttam a szobámban? – kérdezte Polina. – Holnap zárat szereltetek az ajtóra!
– És ki fogja ezt neked megengedni? A lakás apádé és az enyém, te itt csak be vagy jelentve, tehát a beleegyezésünk nélkül nem tehetsz semmit – mondta az anyja.
Amikor az apja hazajött a munkából, Polina elmagyarázta neki a helyzetet, és megkérte, hogy szereljen zárat a szobája ajtajára. De ő visszautasította.
Egy hét múlva pedig eltűnt Polina szobájából a laptopja.
Természetesen a testvérét vádolta meg, de az megesküdött, hogy semmi köze az ügyhöz, és a szülők ismét neki hittek.
– Tényleg mindenre képes vagy, hogy meggyőzz minket arról, hogy Vitya tisztességtelen? – háborodott fel az anyja.
Polina fél éjszakán át gondolkodott, mit tegyen, másnap pedig, mivel semmire sem jutott, összepakolta a legszükségesebb dolgait és a barátnőjéhez költözött.
A tanév végéig már nem sok idő maradt. A pénzének ki kellett tartania pár hónapig. El kellett döntenie, hogyan éljen tovább.
Az anyja többször is felhívta, és követelte, hogy a lánya menjen haza:
– Megmutattad a jellemedet, elég volt. Nem kell szégyent hozni a családra azzal, hogy idegen házakban csavarogsz. Az ismerősök már kérdezik, miért mentél el otthonról. Mit mondjak nekik? A testvéredtől természetesen bocsánatot kell kérned.
Amikor ezt meghallotta, Polina megszakította a beszélgetést.
A harmadik év vizsgái után a lány munkát talált, és bérelt egy szobát egy kollégiumban. Polina tudta, hogy még két évig nem tudna egyedül lakást bérelni és teljesen eltartani magát, ezért úgy döntött, hogy átjelentkezik levelező tagozatra.
Egyszerre dolgozni és tanulni nehéz volt, de a szülei iránt érzett sértettség nem engedte, hogy hazatérjen. Nem tudta megérteni, miért hittek inkább Viktornak, mint neki.
De a legrosszabbak a pletykák voltak, amelyek eljutottak hozzá. Az anyja a barátnőinek úgy magyarázta Polina távozását, hogy a lánynak rossz természete van.
– Így neveld a gyerekedet, mindent beleadsz, a végén pedig hálátlanságot kapsz!
Amikor ezt meghallotta, Polina megértette, hogy többé nincs családja.
A tanulmányai befejezése után a lány már megengedhette magának, hogy egy egyszobás lakást béreljen. A kollégiumi szoba után ez nagy előrelépés volt. Saját lakásról azonban egyelőre csak álmodhatott.
Polina már hozzászokott a család nélküli élethez, ahhoz, hogy csak magára számíthat, hogy maga felel magáért, és maga építi a terveit.
De váratlanul az addig rendezett élete összeomlott.
Egyik nap munka közben felhívták a portáról, hogy egy nő keresi.
Az anyja volt. A három év alatt, amióta nem találkoztak, megöregedett és fáradtnak tűnt.
– Látom, nem rosszul rendezted be az életedet. Hallottam, hogy végül mégis befejezted az egyetemet, és úgy látom, jó munkát találtál. A fizetésed is biztos nem rossz, igaz? – kérdezte az anyja, anélkül hogy még csak köszönt volna.
– Miért jöttél?
– Viktornak segítségre van szüksége. Adósságai vannak. A hét végéig sürgősen vissza kell adni négyszázezeret.
– És azt gondolod, hogy nekem van ennyi pénzem? – lepődött meg Polina.
– Te mindig takarékos voltál. És pénzt keresni is tudsz. Biztos lakásra gyűjtesz? Segíts a testvérednek.
– Mivel segítsek neki? Bérel lakásban élek, és hogy négyszázezeret megkeressek, majdnem egy évig kellene dolgoznom. És honnan van Vityának ekkora adóssága?
– Becsalták egy társaságba. Szórakoztak, kártyáztak, és aztán kiderült, hogy eljátszotta ezt a négyszázezret. Meg kell menteni! És minél gyorsabban – az adósság minden nappal nő.
– Anya, forduljatok a rendőrséghez. Én nem tudok segíteni.
Polina megfordult és elment.
Néhány nap múlva az anyja felhívta. Sírt, átkozta a lányát, kapzsisággal vádolta.
Kiderült, hogy Vityát, aki nem tudta visszafizetni az adósságot, előző nap súlyos állapotban vitték kórházba – agyrázkódással, törésekkel és zúzódásokkal.
– Ez miattad van! Ne gondold, hogy megúszod! Még nagyon megbánod – nem hagyok neked nyugodt életet!
Kicsivel később Polina megtudta, hogy a szülei, hogy kifizessék Viktor adósságait, eladták a háromszobás lakásukat a városközpontban, és vettek egy egyszobásat a külvárosban.
Egy hónappal később a részlegvezető magához hívatta.
– Polina, jól dolgozik, és mint munkatárs teljesen megfelel nekünk. De néhány napja felkereste a főnököt az édesanyja.
– Elmesélte a családjuk pénzügyi problémáit, a testvéréről is beszélt, aki emiatt megsérült. A biztonsági szolgálatunk mindent ellenőrzött, és sajnos az információk megerősítést nyertek.
– A helyzet kellemetlen. Értem, hogy önnek ehhez nincs köze, de nem kockáztathatjuk a cég hírnevét. Ez a vezetőség döntése.
– Ezért lenne egy kérésem: írjon felmondólevelet saját kérésére. És személyesen egy tanács: jobb, ha elköltözik a városunkból – a rokonsága nem fogja békén hagyni.
Polina felmondott, és egy hét múlva elhagyta a várost.
Öt év telt el. Polina és Artem éppen most tértek vissza a nászútjukról. Mindössze két hete házasodtak össze.
Artem a fényképeket nézegette: itt vannak a Merlin strandon. A víz olyan tiszta, a homok szinte fehér, és minden olyan gyönyörű körülöttük! Itt pedig Polina az Erawan-vízesés előtt.
– Polina! Nem töltsük fel a képeket? Hadd irigykedjenek a barátnőid!
– Nem, Artem. Jobban örülök annak, ha senki sem tudja, hol jártunk. Tedd inkább képkeretbe – majd mi gyönyörködünk bennük és emlékezünk.
A férfi tudott a történetről, ami Polinával történt, ezért nem vitatkozott vele.
Amikor elhagyta a szülővárosát, minden kapcsolatot megszakított – a családjával és a barátaival is. Telefonszámot cserélt, majdnem ezer kilométerre költözött. És még közösségi oldalakat sem hozott létre.
De amikor az első félelme elmúlt, kíváncsi lett, mi történik abban a városban, ahol a családja maradt. Időről időre Artem oldaláról felment a városi híroldalra.
És egyszer meglátott egy hirdetést adománygyűjtésről egy műtétre. A fényképen a testvére, Viktor volt. Kerekesszékben ült. A hirdetésben az állt, hogy a pénz gerincműtétre kell.
– Artem – szólt a férjének, és megmutatta a fényképet. – Küldj kérlek tízezeret a saját számládról.
– Jó szíved van, Polina. Más örülne a helyedben, te meg pénzt küldesz – mondta, de nem vitatkozott a feleségével, és átutalta a szükséges összeget.
Polina pedig arra gondolt, hogy bármi is történt, rosszat soha senkinek nem kívánt…
És ti mit tennétek ebben a helyzetben? Segítenétek? Írjátok meg a véleményeteket a kommentekben, és nyomjatok egy lájkot.
