Egy héttel ezelőtt anyukámnak ünnepe volt, betöltötte a 65 évet. Nem akarta hangosan vagy nagy felhajtással megünnepelni. Egyszerűen csak meghívott bennünket, hogy üljünk össze otthon egy kicsit. Vettem neki egy szép csokor rózsát, egy meleg köntöst, és hozzá egy pár papucsot is. A borítékba pedig tettem még három ezer hrivnyát is, jól jön majd neki.
De a feleségem és a gyerekek sajnos nem tudtak eljönni. A fiam megbetegedett, a lányomnak versenye volt, Ritát pedig sürgősen kiküldték egy üzleti útra Kijevbe. A gyerekek viszont rajzoltak a nagymamának egy nagy rajzot, amelyen mindannyian együtt állunk a ház előtt.
A faluba eljött a húgom, Vira is.
– Figyelj, elfelejtettem anyának ajándékot venni. Mondd azt, hogy a köntös tőlem is van, tőled is.
– Rendben. De hát tényleg elfelejtetted, hogy anyának ünnepe van? Ráadásul ilyen kerek évforduló.
– Jaj, Dima, tudod, milyen problémáim vannak most a munkahelyemen!
A húgom egy kicsit ilyen… önállótlan ember. Tizenkilenc évesen szült egy gyereket valami kollégiumi fiútól. De a fiú elhagyta, még gyerektartást sem fizet. Akkoriban én építkezésen dolgoztam, és időnként küldtem pénzt a húgomnak. Hogy tudjon élelmiszert venni, tápszert a babának, meg ruhát az unokahúgomnak.
Még azt is elintéztem, hogy Irinka helyet kapjon az óvodában, és Virának munkát is találtam: egy ismerősöm eladót keresett a boltjába. A húgom azonban csak három hónapig dolgozott ott, aztán felmondott.
Azóta is alkalmi munkákból él. Hol egy szalonban csinál körmöket, hol szempillát épít. Tavaly nyáron Lengyelországba ment dolgozni, a kislányát pedig anyára bízta. Három hónap után azonban csak hetvenezer hrivnyát hozott haza. Azt is mindenféle butaságokra költötte: vett magának egy új telefont, a lányának pedig egy laptopot. Én most ennyit egy hónap alatt megkeresek a cégnél, igaz, sokat dolgozom.
Anyukám nagyon örült, hogy eljöttünk, rengeteg finomságot készített. Vendégségbe átjött a szomszédja és Orysja néni is.
Az ünnepünk azonban veszekedéssel ért véget. Mert Vira épp az asztalnál érezte úgy, hogy az örökségről kell beszélnie.
– Anya, és a házat kire íratod majd?
– Jaj, Virácskám, miket kérdezel. Majd egyenlően elosztjátok.
– Hogyhogy egyenlően? Dimának már van saját lakása és üzlete is. Én meg még mindig albérletben lakom. Minek neki ez a ház?
A húgom úgy beszélt, mintha anya már holnap meghalna, komolyan. Nem szégyellte mindezt a vendégek előtt megbeszélni.
– Vira, most nem ez az idő. Ne rontsd el az ünnepet.
– Akkor mikor beszéljünk róla? Anya, te már 65 éves vagy. Ez már tiszteletre méltó kor. Inkább ne halogasd, menj el a közjegyzőhöz, és írasd a házat ajándékozással az én nevemre.
Orysja néni majdnem félrenyelte a teát, amikor ezt meghallotta. Én nem akartam tovább tűrni a húgom pimasz viselkedését, megfogtam a karját, és kivittem a konyhába.
– Megőrültél? Miket beszélsz az asztalnál? Már előre eltemetted anyát vagy mi?
– Figyelj, te egyáltalán ne szólj bele a mi dolgainkba. Én egyedül neveltem fel a gyereket, ti meg…
– Egyedül? Elfelejtetted, hogy én hordtam neked a pénzt, anya meg Krisztinával ült? Mindjárt úgy lekeverek egyet, hogy a fal fog meg!
Vira nagyon megsértődött rám. Fogta a gyereket és elment, még el sem köszönt. Ráadásul elkezdett fenyegetőzni, hogy majd bíróságra megy és feljelent. Engem az ő fenyegetései egyáltalán nem érdekelnek.
Anyukám viszont nagyon aggódik Viráért. A húgom ugyanis megtiltotta Krisztinának, hogy beszéljen a nagymamájával, még a telefont sem veszi fel. És mindez a ház miatt. Anyukám sír, és a szívéhez kap.
Már nem tudom, mit kezdjek a húgommal. Felnőtt nő, mégis úgy viselkedik, mint egy hisztis gyerek.
Mit tanácsolnának az olvasónknak? Érdemes kibékülnie a rokonával, vagy sem?
