Fél évvel ezelőtt magamhoz vettem az anyámat. Már nagyon idős, 83 éves. Amióta apám meghalt, nehéz neki egyedül élni a faluban. A gyerekeink már felnőttek, külön élnek. A feleségemmel ketten maradtunk egy kétszobás lakásban, ezért úgy gondoltam, ez nem lesz probléma.
Eleinte a feleségem nem mondott semmit, de már egy hét után kezdte idegesíteni anyám jelenléte.
– Figyelj, inkább egyen külön, utánunk.
– Miért?
– Így kényelmesebb lenne. Elmegy az étvágyam, amikor látom, hogyan rág fogak nélkül. Undorító.
– Hagyd már, egyszer mindannyian megöregszünk.
– Az más.
A feleségemet az is zavarta, hogy anyámnak bélproblémái vannak, és néha nagyon hangosan horkol. Megtiltotta neki, hogy a konyhába jöjjön, végül pedig azt is, hogy egyáltalán kijöjjön a szobájából. Egyszer pedig ezt mondta nekem:
– Figyelj, nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog itt élni. Én ezt már nem bírom.
– De mit javasolsz?
– Küldd vissza a faluba.
– De hát egyedül nem boldogul!
– Mindenki így él. Senki sem ugrál a gyerekei körül! Miért kellene nekem a saját lakásomban úgy élnem, mint egy idegennek? Tűrni ezt a csámcsogást és a bűzt?
Nem tudtam, mit tegyek ezután. Nemrég azonban hazamentem, és azt láttam, hogy anyám felöltözve, bőrönddel a folyosón ül.
– Anya, mit csinálsz itt?
– Fiam, vigyél el egy idősek otthonába!
– Miért? Mire jó ez?
– Nem akarom, hogy miattam tönkremenjen a házasságotok.
Anyám tovább győzköd. Én pedig nem tudom, mit tegyek. Nem tudnék nyugodtan élni, ha tudnám, hogy ott van. Talán jobb lenne mindent itt hagyni, és vele együtt visszaköltözni a faluba? Mit tegyek?
