– Teljesen elvetetted a sulykot?! Tudtad, hogy jövünk, és leléptél? Hogy tehetted ezt?!
– Könnyen! Előre szóltam, hogy nem engedlek be titeket. Nem hallgattatok rám!
– Teljesen elvetetted a sulykot?! Tudtad, hogy jövünk, és leléptél? Hogy tehetted ezt?!
– Könnyen! Előre szóltam, hogy nem engedlek be titeket. Nem hallgattatok rám!
– Júlika, Natasja néni vagyok! – csilingelt a kagylóban a hang olyan hamis vidámsággal, hogy az embernek összeszorult tőle a foga. – Egy hét múlva a városban leszünk, el kell intézni néhány papírt. Nálad laknánk, egy-két hétig, jó?
Júlia majdnem félrenyelte a teát. Így, minden „szia” és „hogy vagy” nélkül, rögtön: nálad laknánk. Nem „lehet?”, nem „nem gond?”, hanem kész tényként: nálad laknánk – pont!
– Natasja néni – igyekezett Júlia, hogy a hangja kedves legyen –, örülök, hogy hallak. De a lakás… Inkább segítek egy jó hotelt találni nektek? Most sok jó, olcsó lehetőség van.
– Miféle hotel? – horkant fel a néni, mintha az unokahúga valami egetverő butaságot mondott volna. – Minek pénzt kidobni? Hiszen apádtól maradt rád egy háromszobás lakás! Egy egész háromszobás lakás egyetlen embernek!
Júlia lehunyta a szemét. Kezdődik.
– Ez az én lakásom, Natasja néni!
– A tiéd? – a hangjában valami éles, kellemetlen él jelent meg. – És az apád kié volt? Nem a mi családunké, talán? Nem idegenek vagyunk mi neked, te meg hotelbe küldenél minket, mint valami kutyákat!
– Senkit nem küldök sehová. Egyszerűen nem tudlak benneteket fogadni.
– És mégis miért?
„Azért, mert legutóbb az életemet a pokol egyik fiókjává változtattátok” – gondolta Júlia, de hangosan mást mondott:
– Körülmények, Natasja néni. Nem tudlak titeket fogadni.
– Körülmények neki! – a néni már nem is titkolta a dühét. – Három üres szoba áll, neki meg körülményei vannak! Az apád, Isten nyugosztalja, soha nem tette volna ki a családunkat a küszöbre. Te meg tiszta anyád vagy, pont olyan…
– Natasja néni…
– Mi az, hogy „néni”? Szombaton jövünk, ebédidőre. Maxim és Pavlik velem lesznek. Rendesen fogadsz minket.
– Mondtam már, nem fog menni.
– Júlia! – a hang keménnyé, parancsolóvá vált. – Ez nem vita tárgya. Szombaton ott leszünk.
A vonalban rövid, éles sípolás hallatszott. Júlia lassan letette a telefont az asztalra. Egy percig csak ült, egy pontra meredve. Aztán nehéz sóhajjal hátradőlt a szék támláján.
Mindig ez van. Két éve Natasja néni már „vendégeskedett” nála. Akkor négyen érkeztek, három napot ígértek – végül két hét lett belőle.
Júlia még most is emlékezett arra a rémálomra: Maxim, a néni férje, utcai cipőben heverészett a kanapéján, és hajnal háromig kattogtatta a távirányítót.
Pavlik, a huszonhárom éves, túlnőtt „kisfiú”, hordta ki a kaját a hűtőből, és egyetlen tányért sem mosott el. Maga Natasja néni pedig uralkodott a konyhában, mindent kritizálva – a függönyöktől kezdve a „rosszul megválasztott” csempéig.
Amikor végre elköltöztek, Júlia kiégett fotelkárpitot, eltört fürdőszobai polcot és valami gyanús foltokat talált a nappali szőnyegén. Pénzről egy szó sem esett.
Sem az ételre, sem a rezsire – ami két hét alatt érezhetően megnőtt – nem adtak egy fillért sem. Egyszerűen összepakoltak és elmentek, búcsúzóul odavetve:
– Köszönjük, Júlia, igazi okos lány vagy.
Júlia a halántékát dörzsölte. Nem. Ilyen többé nem lesz. Ordítozhat a néni az apjáról és a családi értékekről, amennyit akar. Jöhet szombaton – az ajtó zárva marad.
A telefonjáért nyúlt, és megnyitotta a böngészőt. Hotelt kell keresnie nekik. Jót, rendeset, kényelmeset. Elküldeni a címet, és világosan elmagyarázni: ennyiben tud segíteni.
Ha pedig nem értik meg – az már nem az ő problémája.
Két nap telt el áldott csendben. Júlia dolgozott, esténként sétált, egy személyre főzött vacsorát, és majdnem elhitte, hogy a nagynéni hívása csak egy rossz álom volt. Talán meggondolják magukat. Talán találnak más rokonokat, akiknek a nyakára ülhetnek.
A telefon csütörtökön, kora este csörgött meg. A kijelzőn ez állt: „Natasja néni”, és Júlia gyomra kellemetlenül összeszorult.
– Júlia, én vagyok! – tört be a lakás csendjébe a vidám hang. – Holnap érkezünk, a vonat kettőkor fut be. Gyere ki elénk, és teríts meg, útközben rendesen enni kell!
Júlia lassan leült a kanapé szélére. Ujjai elfehéredtek a telefon burkolatán.
– Natasja néni – lassan, tagoltan beszélt, minden szót külön hangsúlyozva –, már mondtam. Nem engedlek be titeket a lakásba. Ne gyertek hozzám!
– Ugyan már, hagyd ezt! – nevetett fel a néni, mintha rossz viccet hallott volna. – Ne légy már gyerekes. Nem engedlek, beengedlek… Jegyet is vettünk már!
– Ez a ti problémátok.
– Júlia, mi ütött beléd? – a hangban egy pillanatnyi meglepetés villant fel, amit gyorsan felváltott a megszokott nyomásgyakorlás. – Rokon vagy, vagy mi? Kötelességed segíteni a családnak, ez szent dolog!
– Senkinek semmivel nem tartozom!
– Dehogynem tartozol! Az apád, Isten nyugosztalja…
– Natasja néni, elég az apámból. Mondtam, hogy nem! Ez az utolsó szavam!
A néni hangosan, teátrálisan felsóhajtott, mintha türelmet gyűjtene egy hisztis gyerekhez:
– Júlia, a te véleményed itt senkit nem érdekel, érted? Mi család vagyunk! Te meg itt a makacsságodat mutogatod, mintha ellenségek lennénk. Holnap kettőkor, ne felejtsd el!
– Mondom én…
– Na, puszi, holnap találkozunk!
Sípolás…
Júlia néhány másodpercig a kihunyt kijelzőt bámulta. Odabent valami forró, dühös érzés emelkedett fel, ami szétfeszítette a mellkasát. A telefonját a kanapéra hajította, és járkálni kezdett a szobában – három lépés előre, három vissza, mint egy ketrecbe zárt állat.
Szóval az ő véleménye senkit sem érdekel? Remek! Egyszerűen remek! Hirtelen megállt.
– Ugyan már, drága nénikém, tartsd csak szélesebbre azt a bizonyos zsebet!
Júlia felkapta a telefont, és kikereste a „Mama” névjegyet.
– Halló? Júlia? – anyja hangja meleg volt, kissé meglepett. – Történt valami?
– Szia, anya. Figyelj, szeretnék elmenni hozzád. Holnap. Egy hétre, vagy talán kicsit tovább.
Szünet.
– Holnap? Kislányom, hiszen alig egy hónapja voltál itt…
– Tudom. De most nagyon szükségem van rá. Távmunkában dolgozom, mindegy, honnan. Befogadsz?
Az anyja még egy pillanatig hallgatott, és Júlia szinte látta maga előtt, ahogy ráncolja a homlokát, próbálva megérteni, mi történik.
– Persze, gyere csak. Mindig örülök neked, tudod. De biztos, hogy minden rendben van?
– Igen, anya, minden rendben. Csak hiányoztál.
Bontotta a hívást, és megengedett magának egy mosolyt. Másnap ebédre Natasja néni a családjával zárt ajtókhoz érkezik majd.
Lehet telefonálni, dörömbölni, botrányt csapni az egész lépcsőházban – a háziasszony nem lesz otthon. Nem boltba ugrott le, nem a barátnőjéhez szaladt át. Egy másik városban lesz – háromszáz kilométerrel arrébb.
Júlia megnyitotta a jegyvásárló alkalmazást. Reggeli vonat, hat óra negyvenötkor. Tökéletes. Mire a nagynéni a házhoz ér, ő már teát fog inni az anyja konyhájában.
A vonaton Júlia a kerekek zakatolását hallgatta, és arra gondolt, milyen arcot fog vágni a nagynéni a zárt ajtó előtt. Összeragadtak a szemei, zúgott a feje, de a lelke nyugodt volt.
Az anyja a peronon várta, szorosan megölelte, hazavitte. Megkínálta túrós palacsintával, teát főzött, majd lefektette aludni.
– Később beszélünk – mondta, miközben elvitte az üres bögrét. – Előbb pihenj.
Júlia alighogy a párnához ért, már el is aludt.
Éles, visító csengésre ébredt. Keze ösztönösen kitapogatta a telefont az éjjeliszekrényen, szeme nehezen fókuszált a kijelzőre. „Natasja néni”.
– Júlia! – a nagynéni úgy üvöltött, hogy el kellett tartania a telefont a fülétől. – Már húsz perce az ajtó előtt állunk! Miért nem nyitsz ajtót?!
Júlia felült az ágyban, végigdörzsölte az arcát. Odakint már lemenőben volt a nap – fél napot átaludt.
– Azért, mert nem vagyok ott – válaszolta, és nem tudta visszatartani a mosolyát.
– Hogyhogy nem vagy ott? Hol vagy?
– Egy másik városban!
Csend. Aztán robbanás:
– Teljesen elvetetted a sulykot?! Tudtad, hogy jövünk, és leléptél? Hogy tehetted ezt?!
– Könnyen! Előre szóltam, hogy nem engedlek be titeket. Nem hallgattatok rám!
– Hogy mersz ilyet tenni?! – a nagynéni fuldoklott a felháborodástól. – Biztos van valakinél kulcsod! A szomszédnál, valamelyik barátnődnél! Hívd fel őket, hozzák ide! Majd ellakunk nélküled is, nem vagyunk mi gyerekek!
Júlia megdermedt. Na, ez már valami. Ez aztán a pofátlanság.
– Natasja néni, ezt most komolyan mondod?
– Teljesen komolyan! Fáradtak vagyunk az úttól, te meg itt cirkuszt csinálsz!
– Nem akartam veletek egy lakásban élni. És pláne nem beengedni titeket nélkülem!
– Te aztán…!
Ekkor megnyikordult a szoba ajtaja. A küszöbön az anyja állt – köntösben, kócos hajjal, félig lehunyt szemmel. Szó nélkül kinyújtotta a kezét, és Júlia maga sem tudta, miért, de odaadta neki a telefont.
– Natália – az anya hangja jéghideg volt –, itt Vera beszél. Figyelj rám alaposan, és ne szakíts félbe.
A kagylóból valami érthetetlen hang hallatszott, mintha bugyborékolás lett volna.
– Jurij nem tudott elviselni téged – folytatta az anya. – Egész életében nem tudott elviselni. És ezt én jobban tudom bárkinél. Akkor miért mászol a lánya nyakára? Mit akarsz tőle?
Júlia hallotta, ahogy a nagynéni próbál közbeszólni, dadog, belegabalyodik a szavaiba.
– Na, ez így jó – zárta le az anyja. – Többet ne hívd Júliát. Soha! Van kihez fordulnia segítségért, és az biztos, hogy nem te vagy az. Ennyi, a beszélgetésnek vége.
Kinyomta a telefont, és visszaadta a lányának. Júlia úgy nézett az anyjára, mintha most látná először.
– Anya… te… én még soha nem láttalak ilyennek.
Az anyja felhorkant, megigazította a köntösét:
– Apád tanított meg erre. Azt mondta, Natáliával csak így lehet. Egyszer rendesen ráförmedsz – aztán évekig a közeledbe sem mer jönni.
Hirtelen elmosolyodott, és apró ráncok futottak szét napsugárszerűen a szeme körül:
– És képzeld, még mindig működik.
Júlia felnevetett – hangosan, szívből, kiengedve az elmúlt napok minden feszültségét. Az anyja is csatlakozott a nevetéshez.
– Na, jól van – intett a konyha felé –, menjünk teázni. Meséld el, mi történt ott valójában.
És Júlia mindent elmesélt a „rokonok” pofátlanságáról. Vannak ilyen életképtelen emberek: az ajtón kitolod őket, ők meg az ablakon próbálnak visszamászni…
Írjátok meg kommentben, ti mit gondoltok erről, nyomjatok egy lájkot, és kövessétek az oldalt!
