— Tényleg azt gondolod, hogy elhiszem a „sürgős megbeszélést” szombat este, Vadim? — Léna az ajtófélfánál állt, karját összefonva a mellkasán, és figyelte, ahogy a férje idegesen betuszkolja a bőr aktatáskájába a telefon töltőjét és egy váltóinget.
— Lénuska, ne kezdd már, jó? — Vadim még csak fel sem nézett, tovább kutatott a komód fiókjában. — Ég a kínaiakkal kötendő szerződés. Tudod, időzónák, minden ilyesmi. Ha most nem egyeztetjük le a szállításokat, a cég milliókat veszít. Azt akarod, hogy újév előtt prémium nélkül maradjunk?
— Kínaiak, mi? — Léna elmosolyodott, de a hangjában nem annyira irónia, inkább fáradtság csengett. — És miért kell a kínaiakkal folytatott tárgyalásokhoz az az új parfüm, amiből öt perccel ezelőtt fél üveggel magadra locsoltál? A Zoomon keresztül is érzik a szagot?
Vadim egy pillanatra megdermedt, a vállai megfeszültek, de azonnal magára öltötte a megsértett erény álarcát, és a felesége felé fordult.
— Ez alapvető higiénia, Léna. És tisztelet a partnerek iránt. Egy étteremben találkozunk, zárt különteremben. Jól kell kinéznem, és jól is kell illatoznom.
— Étteremben… — ismételte visszhangként. — Persze. Pedig azt hittem, azt mondtad, az irodában lesz a megbeszélés.
— Az irodában kezdjük, aztán elmegyünk vacsorázni. Ennyi, fejezd be a faggatózást! — ingerülten összecsattintotta az aktatáska zárját. — Ezt értünk csinálom. A családért. Ja, és rendeltem egy futárt is, hoznak neked valamit. Apróság, de kedves. Hogy ne duzzogj.
Léna meglepetten felvonta a szemöldökét. Vadim már vagy öt éve nem vett ajándékot csak úgy, ok nélkül. Általában minden kimerült egy kötelező csokor tulipánban március nyolcadikán és egy kozmetikai boltba szóló utalványban a születésnapján.
— Mit rendeltél?
— Meglepetés — morogta, miközben ellenőrizte az értesítéseket a telefonján. — Fürdőszettet, a kedvenc tusfürdődet vagy valami ilyesmit. Lazíts ma este, amíg én dolgozom. Na, rohannom kell.
Megcsókolta az arcát — gyorsan, szárazon, mintha megégette volna magát —, majd kiugrott a lépcsőházba.
Léna ott maradt az előszobában, és hallgatta, ahogy léptei egyre távolodnak a lépcsőn. Tudta. A női intuíció félelmetes dolog: tévedhetetlenül működik, még akkor is, amikor könyörögsz neki, hogy most az egyszer tévedjen. „Kínaiak”, „megbeszélés”, az új parfüm és a cikázó tekintet. A kirakós túl könnyen összeállt. De nem volt ereje botrányt csapni.
Kiment a konyhába, töltött magának a már kihűlt kávéból, és leült az ablak mellé. Lent, a lépcsőház előtt felvillant Vadim alakja. Nem a saját autójához ment. Egy éppen megérkező „Comfort Plus” taxiba ült be. Léna szomorúan elmosolyodott. A kínaiakhoz nem a saját kocsival jár az ember? Vagy egyszerűen nem akarja „megmutatni” az autót egy idegen ház előtt?
Két órával később megszólalt a csengő.
— Kiszállítás! — harsogta egy fiatal hang az ajtó mögül.
Léna ajtót nyitott. A küszöbön egy lihegő futár állt sárga dzsekiben, a vállán hatalmas hátizsákkal.
— Negyvennyolcas lakás? Vadim Nyikolajevics rendelte?
— Igen, a férjem.
— Tessék, parancsoljon. Két csomag volt a rendelésben, de az alkalmazásban valami hiba történt, összekeveredtek a címek, a vezetéknév alapján igazodtam el. Ugye ajándékcsomagolást kértek?
A fiú egy vastag, nehéz csomagot nyújtott át, drága dizájnerpapírból, arany prégeléssel. Léna meglepődött. Egy „tusfürdőhöz” ez a csomagolás túlságosan is hivalkodó volt.
— Öhm… valószínűleg igen. Azt mondta, meglepetés.
— Akkor szép estét! — a futár már rohant is lefelé, átugorva a lépcsőfokokat.
Léna becsukta az ajtót, és bement a nappaliba. A csomag kellemesen húzta a kezét. Furcsa. Vadim sosem költött csomagolásra, általában mindent szupermarketes nejlonzacskókban hozott haza. Talán mégis alaptalanul gyanúsítja? Talán tényleg meg akarta lepni, bűntudatot érezve az állandó munka miatt?
Leült a kanapéra, és óvatosan kibontotta a selyemszalagot. Odabent nem tusfürdő volt. És nem is fürdőszett.
Egy mély, sötétkék bársonydoboz feküdt benne.
Léna szíve kihagyott egy ütemet. Talán…? Gyűrű? Fülbevaló? A tizenötödik házassági évfordulóra, amiről egy hónapja megfeledkezett?
Reszkető ujjal felnyitotta a dobozt.
Odabent, egy fehér selyempárnán, egy nyakék ragyogott. Ez nem bizsu volt. Léna, bár nem volt szakértő, azonnal felismerte: fehér arany és gyémántok. Finom, elegáns munka. A kompozíció közepén egy nagy, csepp alakú zafír szikrázott. Egy vagyonba kerülhetett. Biztosan többe, mint Vadim háromhavi fizetése, amiről folyton panaszkodott neki.
— Istenem… — suttogta.
A doboz alatt egy kártya fehér széle látszott. Léna kihúzta. Egy kis, vastag kartonlap volt. Rajta Vadim ismerős, lendületes kézírásával ez állt:
„Az én imádott, szenvedélyes Halacskámnak. Ez a kő emlékeztessen a szemed színére, amikor rám nézel. Várom az estét. A tiéd, V.”
Léna háromszor olvasta el a szöveget.
„Halacskámnak.”
Nem Lénának. Nem a feleségének. Nem „Lénuskának”, ahogy akkor szólította, amikor szüksége volt valamire.
„Halacskámnak.”
Lénának barna szeme volt. Egyszerű, sötétbarna szeme. A zafír semmiképp sem emlékeztethetett a színükre.
A világ megingott körülötte. Az utcai zaj az ablak mögött eltűnt, csak a fülében zúgó hang maradt. Tehát nem képzelte. Tehát nem paranoia volt.
Vadim nyakéket vett. Egy drága, fényűző nyakéket. A szeretőjének. Neki pedig — a feleségének, akivel tizenöt évet élt le, aki kimosta az ingeit, és a harisnyán spórolt, hogy a fiuk korrepetálását ki tudják fizetni — „tusfürdőt” rendelt.
És ez az idióta futár összecserélte a csomagokat.
Léna maga elé képzelte, mi történhet most a város másik végén. Valami „Halacska” — biztosan fiatal, kék szemű, hosszú lábú — éppen egy háromszáz rubeles tusfürdős csomagot kap.
A nevetés magától tört fel a torkából. Először halk volt, szinte zokogásszerű, aztán egyre hangosabb, egyre hisztérikusabb. Léna kacagott, a kezében szorongatva a kétszázezer rubelt érő (vagy talán még drágább) nyakéket, miközben a könnyek végigfolytak az arcán.
— Tusfürdő… — nyögte ki nevetve. — Az ügyeletes „Vad bogyó” csomag, ugye, Vadim? Hogy jól kiázzak, és ne tegyek fel kérdéseket?
Hirtelen elhallgatott. Felállt, odalépett a tükörhöz, és a nyakához emelte a nyakéket. A zafír hidegen és gúnyosan csillogott. Jól állt neki. Pokolian jól.
Ebben a pillanatban megcsörrent az asztalon heverő telefon. SMS az anyjától: „Lénácska, szia. Az orvos azt mondta, megdrágult a szanatóriumi beutaló. Idén valószínűleg nem jutok el, nem lesz rá elég a nyugdíj. Semmi baj, majd a telken szívok egy kis levegőt.”
Léna a kijelzőre nézett, aztán a nyakékre. Valami kattanást érzett magában. Az önsajnálat, amely első hullámként csapott le rá, hirtelen elpárolgott, és a helyét jeges, számító düh vette át.
Eszébe jutott, hogyan ordított Vadim a múlt héten, hogy nincs pénz új téli csizmára neki. Hogyan követelt elszámolást minden egyes fillérről, amit az élelmiszerboltban elköltött. „Spórolnunk kell, Lénuska, nehéz idők járnak.”
Nehéz idők, mi? Zafírok a Halacskának?
Léna letörölte a könnyeit. Óvatosan visszatette a nyakéket a dobozába, majd elővette a telefonját, és felhívta az egyik iskolai barátnőjét, aki egy nagy zálogházban dolgozott értékbecslőként.
— Szia, Tánya, dolgozol ma?
— Szia, Léna. Igen, nyolcig. Mi történt? Olyan furcsa a hangod.
— Tánya, sürgősen be kell áraznom és le kell adnom egy dolgot. Nagyon drágát. Címkékkel, blokkal — biztosan benne van a dobozban, a bélés alatt, Vadim mindig ott rejti el.
— Vadim? Eladod az ajándékát? Léna, minden rendben nálatok?
— Nálunk minden egyszerűen tökéletes, Tánya. Jobb nem is lehetne. Fél óra múlva ott vagyok. Készítsd a készpénzt.
Vadim éjfélhez közeledve rontott be a lakásba. Úgy nézett ki, mintha egy aszfaltterítő ment volna át rajta. A nyakkendője félrecsúszott, az ingéről hiányzott egy gomb, a haja kócos volt. A kezében azt a bizonyos zacskót szorongatta az olcsó tusfürdővel, amelyet Lénának szánt.
A lakás csendes volt. Csak a nappaliban égett a villany.
Léna a fotelben ült, könyvet olvasott. Rajta volt a legjobb otthoni köntöse, a haja szépen beállítva, az ajkán halvány mosoly.
Vadim az előszobában megtorpant, nehéz levegőt véve. Fejében újra és újra lepörgette az este eseményeit, mint egy horrorfilmet.
Megérkezés Veronikához (ahhoz a bizonyos „Halacskához”). A vad éjszaka előérzete. A csomag ünnepélyes átadása. Az örömteli sikítása… amely egy pillanat múlva dühös visítássá változott, amikor előhúzta a csomagból a „Chistaya Liniya” csalánillatú készletet.
— Te hülyéskedsz velem?! — üvöltötte Veronika, és hozzávágta a flakont. — Ékszert ígértél! Azt mondtad, különleges este lesz! Erre megjelensz valami átjárós szappannal?! Takarodj a feleségedhez, te nyomorult fösvény!
Próbált magyarázkodni. Próbálta hívni a futárszolgálatot, de ott senki nem vette fel. Akkor jött rá, hogy összecserélték a csomagokat. És ekkor tört rá az igazi rettegés.
Ha a tusfürdő Veronikánál van, akkor a nyakék… Lénánál.
És a kártya. Istenem, a kártya!
Hazafelé menet mentegetőzéseket gyártott. Azt mondja majd, hogy ez csak vicc volt? Hogy egy kollégának szánta, és csak ellenőrizte a minőséget? Nem, ostobaság. Azt mondja, hogy neki vette, és a kártya… milyen badarságot találjon ki a kártyára? A „Halacska” Léna beceneve? Hiszen soha nem hívta így.
Belépett a szobába, készen a botrányra, a kiabálásra, a csörömpölő edényekre.
— L-Léna? — a hangja árulón megremegett.
Léna felnézett a könyvből. A tekintete tiszta és ragyogó volt.
— Ó, már vissza is jöttél? Milyenek voltak a tárgyalások a kínaiakkal? Sikeresek?
Vadim nagyot nyelt. Miért nem ordít? Talán ki sem bontotta a csomagot?
— Igen… bonyolult volt. Nagyon bonyolult. Léna, figyelj… jött egy futár…
— Jött bizony! — Léna felragyogott, félretette a könyvet, felállt, és odalépett a férjéhez. — Vadik, drágám, egyszerűen nem is tudom, mit mondjak.
Vadim megfeszült, ösztönösen felhúzta a vállát.
— Én… én meglepetést akartam — folytatta Léna, gyengéden végigsimítva a zakója hajtókáját. — De ilyet! Felülmúltad önmagad.
— Tetszett…? — kérdezte óvatosan, miközben hideg verejték futott végig a hátán.
— Tetszett? Vadim, ez csodálatos! Kinyitottam a dobozt, és egyszerűen elállt a lélegzetem. Zafír! A kedvenc kövem. Ugye emlékszel, mennyire vágytam mindig is valami ilyesmire?
Vadim lábai megremegtek. Azt hiszi, neki szól. Megtalálta a nyakéket. De a kártya? Nem látta? Vagy azt hitte, hogy a „Halacska” ő?
— Hát… igen, persze — próbált mosolyogni, de inkább fájdalmas grimasz lett belőle. — Örömet akartam szerezni neked. Megérdemled. Minden érted van, szerelmem.
Lázasan gondolkodott. Rendben, a fenébe Veronikával. A nyakék persze sajnálatos, negyedmillió rubel ment a kukába, de legalább a házasság megmenekült. Léna boldog. Nem lesz botrány. Kimászott belőle. Huh.
— És hol van? — kérdezte, a nyakát fürkészve. — Miért nem vetted fel?
— Ó, felvettem — bólintott Léna. — Tökéletesen áll. Mintha rám szabták volna. Aztán viszont arra gondoltam…
Eltávolodott, az asztalhoz lépett, és felvett egy borítékot.
— Tudod, Vadik, mi mindig azt mondtuk, hogy a család a legfontosabb. Hogy támogatnunk kell egymást és a szeretteinket.
— Igen… — nem értette, hová akar kilyukadni.
— Nos. Tudod, anyának tüdőproblémái vannak. Sürgősen szüksége volt egy jó szanatóriumra. De valahogy sosem volt rá pénzünk. Hol az autód, hol a hitelek, hol a „nehéz idők”. És amikor megláttam ezt az ajándékot… megértettem, mennyire szeretsz minket. Ugye nem haragszol?
Vadim úgy érezte, kicsúszik a talaj a lába alól.
— Mit… mit csináltál?
— Eladtam — mondta Léna könnyedén, vidáman. — Tányának a zálogházból. Persze diszkonttal vették át, de a pénz elég volt anyának egy kiszlovodszki üdülésre — luxusban, teljes kúrával! —, a múltkori telefonod hitelének kifizetésére, és még maradt is valamennyi a megélhetésünkre.
— Te… eladtad… a nyakéket? — suttogta Vadim. Elhomályosult a szeme. — Eladtad az ajándékot?!
— Ne haragudj! — Léna puszit nyomott a férfi elsápadt arcára. — Azt gondoltam, mire jó nekem ez a csecsebecse, ha anya beteg? Hiszen te magad tanítottál meg arra, hogy racionális legyek. Ez volt a legjobb tetted az elmúlt években, Vadim. Feláldoztad a titkos tartalékodat anyám egészségéért. Büszke vagyok rád!
Vadim lecsúszott a fal mentén a puffra. Egy szót sem tudott szólni. Ha most bevallja, hogy ez a szeretőnek volt, halott ember. Ha hallgat — akkor egy idióta, aki negyedmilliót dobott ki, hogy az anyósát üdülőbe küldje.
— Ja, még valami — Léna arckifejezése hirtelen megváltozott. A mosoly eltűnt, a tekintete acélossá vált. — Mi van abban a csomagban?
Vadim ösztönösen magához szorította a tusfürdős csomagot.
— Az… az…
— Az a bizonyos „Vad bogyó” tusfürdő, aminek nekem kellett volna megérkeznie? — Léna közelebb lépett. Most már hideg áradt belőle. — A „Szeretett Halacskámnak” szóló kártya pedig a nyakék dobozában volt.
Vadim megdermedt. Tudta. Mindent tudott kezdettől fogva.
— Léna, mindent megmagyarázok… ez csak vicc volt, szerepjáték…
— Fogd be — mondta halkan, de kristálytisztán. — A játékoknak vége, Vadim.
Odament a bejárati ajtóhoz, és tárva-nyitva kinyitotta.
— Összepakoltam a cuccaidat. A bőröndök a lépcsőházban vannak. Most fogod a tusfürdődet, elmész a Halacskádhoz — ha még egyáltalán beenged ezzel a „fényűző” ajándékkal —, és ide többé nem teszed be a lábad.
— Léna, ezt nem teheted! Ez az én lakásom!
— A tiéd? — felnevetett. — Elfelejtetted, hogy három éve a fiunk nevére írattuk, amikor az adóhatóság elől bujkáltál? Én vagyok a gyám. Tehát jogilag itt te — senki vagy. Most pedig: kifelé.
— De… a pénz… a nyakék… — hebegte, miközben hátrált az előszobába.
— A pénznek annyi — vágta rá Léna. — Anya holnap reggel elutazik. A jegyek nem visszaválthatók. Tekintsd ezt váltságdíjnak tizenöt évnyi türelmemért.
Kilökte őt a küszöbön. Vadim megbotlott a saját, a liftnél sorba állított bőröndjeiben.
— És igen, Vadim — tette hozzá búcsúzóul, miközben a kilincsbe kapaszkodott. — Halacskának sem vagy valami nagy szám. Inkább… kárász. Apró és szálkás.
Az ajtó hangos, végleges kattanással csapódott be.
Vadim ott maradt a hideg lépcsőházban. Az egyik kezében a „kínai szerződéses” aktatáska, a másikban a háromszáz rubeles tusfürdős zacskó. Valahol egy zálogházban pedig ott hevert a jövője, amely az utált anyós üdülőutalványává változott.
A lakás ajtaja mögül zene hangja szűrődött ki. Léna valami lendületeset és hangosat kapcsolt be. Úgy tűnt, végre tényleg készül megfürdeni. Habos vízben. Egyedül. Nélküle.
Vadim belerúgott egy bőröndbe, fájdalmában felüvöltött, amikor eltalálta a lábujját, majd megnyomta a lift hívógombját. Az este valóban megszűnt idillinek lenni.
