Іван úgy vette feleségül Galinát, hogy „lélek nélkül”, ahogy nálunk a falvakban mondani szokták. Elment a nővéréhez, Maricskához, és azt mondja neki:
— Így meg úgy, a lány állapotos, azt mondja, tőlem van.
— Na jó, de volt köztetek valami? — kérdezi Maricska.
— Hát… volt. Párszor.
— A te gyereked?
— Úgy tűnik, az enyém.
— Jaj, Ivánkó, hát miért vagy te ilyen kétbalkezes? Mit fogsz most csinálni?
— Megházasodom — vont vállat. — Nem illik, hogy a gyerek apa nélkül nőjön fel. Tudom én, milyen az…
A szüleik korán meghaltak: Iván tízéves volt, a nővére húsz. Maricska nem adta sehova, pedig már férjnél volt; a férjével, Péterrel magukhoz vették, felnevelték, szerették…
— Neked aztán nincs jogod panaszkodni — mondja Maricska kissé sértődötten.
— De nem erről van szó, Maricska! Te meg Péter a második szüleim vagytok, mit gondolsz… Csak arra gondolok: mi lenne az? Én majd pampuskát eszem, a gyerek meg árva könnyeket nyel? Nem ilyen Iván Kuleba.
— Derék dolog, persze. Csakhogy még nagyon fiatal vagy. Nem fogod megbánni később?
— Nem fogom.
— Szereted egyáltalán?
Iván megint csak vállat vont.
— Ugyan már — nyugtatja Péter Maricskát — húszéves legény, felnőtt. Mi is fiatalabban házasodtunk. És élünk mégis békében, szeretetben.
— Nem ég a szeme, Péter… és ez nem jó jel.
— Ugyan… ha most nem ég, majd később fellobban. Ne aggódj.
Nem véletlenül aggódott Maricska az öccséért. A meny sem tetszett neki: valami elkényeztetett, sápadt, erőtlen teremtés volt.
— Mintha éretlen lenne, esküszöm — sóhajt Maricska.
— Na, most már mindegy, kérjük ki, készül a lakodalom.
A lakodalmat vidáman, nagy felhajtással ülték meg, az egész környék hallotta. Maricska és Péter kitettek magukért!
„Ej, de legény az én öcsém” — gondolja Maricska, ahogy ránéz. — „Tökéletes, mint egy kép! A szeme csillagként ragyog, fekete haja kunkorodik a sűrű szemöldöke fölött, bőre, mint egy lányé, puha, ajkai akár a cseresznye… Miért fiúnak születtél? Minek egy legénynek ekkora szépség?”
Gálja meg sápadtan, kimerülten ült, le sem emelte a szemét az asztalról.
„Hát persze — sajnálja a menyét Maricska — amikor az első Misát várta, nemhogy mulatságra nem volt ereje, még feküdni is alig tudott. Mindentől émelygett, állandóan aludni akart…”
Talán mégis megszereti majd Iván — gondolja —, hiszen szépen, kedvesen beszél vele.
Nem szerette meg. Nem bántotta, de szerelem sem volt benne.
Gáljáig Iván nemigen ismert lányokat. Egy volt, akivel csak kézen fogva sétált, aztán az elment egy másikhoz… Megviselte. Később a fiúkkal átjártak táncba a szomszéd faluba, egyszer, kétszer. Aztán meghívták őket egy asszonyhoz: elvált, pálinkát főz, üljünk össze. Elment. És ott volt Gálja. Már korábban is látta a lányt, az le sem vette róla a szemét, de akkor… Iván először ivott, rosszul lett, kiment az udvarra, ott meg ő, egy vödör vízzel. Megitatta, megmosta az arcát. Aztán újra találkoztak, még egyszer. Egy mulatságon együtt voltak… és úgy alakult. Párszor volt köztük, ahogy a felnőtteknél szokás — és lám, minden úgy lett, mint a felnőtteknél.
Szerelem.
Gálja anyja zabolátlan asszony volt, inni szerettek. Ivott még az esküvőn is, felmászott az asztalra táncolni. Az apja összeverekedett a bérelt zenésszel, el akarta venni tőle a harmonikát, aztán egy sarokba ült és sírt.
„Szép rokonságot talált magának Iván” — gondolja Maricska.
Az apósával-anyósával Iván sosem tudott kijönni. Ittak, míg Ivánék Gáljával egyáltalán nem. Megszületett a fiuk. Gálja szülei nem estek különösebb lelkesedésbe — gyerek az gyerek. Vaszilkónak nevezték el. A nővér ajándékokkal halmozta el — az első és egyetlen unokaöccs.
Egyszer Iván hazajött a munkából, az asszony sír, másodszor, harmadszor is.
— Mi történt már, mondd el.
— Szégyellem… — és csak sír.
Nagy nehezen kiszedte belőle. Kiderült, hogy az anyja jár hozzá pénzt követelni: etettünk, neveltünk, most tarts el minket. Amennyi fillér Gáljánál volt, mindet elvitte az anyja. Amikor elfogyott a pénz, fenyegetni kezdte: elmondja Ivánnak, hogy Vaszilko nem is az övé, hogy ő maga látta, hogyan hurcolták Gálját…
— Hurcolták?!
— Tudod jól, hogy nem igaz.
— A fiam?
— A tiéd, a tiéd, Ivánkó, egészen a tiéd. Nem volt más, hát hogy is gondolod…
— Jól van…
Fogta a fejszét és elindult. Nem messze, alig három kilométer. Az ajtó egy zsanéron lóg, a házban bűz, hideg van, a kutya az ágyon, mellette rongyok közt fetreng valaki. Mióta Gálja elment, teljesen lezüllöttek.
— Vejecském — vigyorog az anyós —, szaladjak egy kupicáért? Adj már pár fillért…
Iván a fejszét az asztalba vágta, és azt mondta: a következő fej az anyósé lesz, ha még egyszer átlépi a házuk küszöbét és bántja a feleségét. Ha pedig a fiára még egyszer rossz szót mer mondani — akkor vége mindennek. Az csak bólogatott, csattogtatta a fogát.
Úgy eltűnt, mintha elvágták volna: azóta józanul, lopva jön el néha egy percre, hogy a veje meg ne lássa, ha pedig ivott, nagy ívben elkerüli a házat.
Éltek tovább, de… Iván nem szerette meg. Vaszilko nő. Kire hasonlít, nem tudni. Mintha sötét hajú volna, de mégsem Iván fajtája. Iván hallgat… Maricska szereti az unokaöccsét…
Gálja az évek során meghízott, az arca, mint egy palacsinta, szemöldöke világos, szempillája is. Nem szép, de a természete színarany. Iván nővérével összebarátkozott, a házban tisztaság, az étel finom, minden a keze alatt ég, jó gazdaasszony. A fia tiszta, ő maga is ápolt, rendben van. Csakhogy Iván nem szerette…
A munkahelyén megjelent egy másik, fekete szemöldökű nő, és valahogy beleette magát a lelkébe. Vaszilko már nagyfiú, hamarosan maga is nősülni készül, Iván meg mintha ködben járna… A lelke csak hozzá húz, a fekete szemöldökűhöz.
A falu persze tudomást szerzett róla. Valaki látta, valaki hallotta. Maga a fekete szemöldökű is dicsekedett: Iván elhagyja majd a maga „savanyú” feleségét, és hozzám jön. Jaj, milyen jól élünk majd, jaj, mennyire szeretem, gyerekeink lesznek — a sajátjaink, igaziak…
Újra előkerült a szóbeszéd is, amit annak idején Gálja anyja terjesztett. Meg hát nem is hasonlít Ivánra az a fiú, mintha…
Gálja megtudta a fekete szemöldökűt. Éjjel-nappal sír, de hallgat, nem vet szemrehányást.A nővére megtudta, odarohant, szidta, jajgatott, óóó… ő meg csak egyet hajtogatott: hogy szereti őt, és kész, nincs tovább…
— Szereted? — dühödött fel a nővér. — Akkor menj… Amiben vagy, abban menj el a kedvesedhez. Mindent, amit együtt szereztetek, hagyj a feleségednek meg a fiadnak… Indulj a szerelmedhez meztelenül, mint a kopasz sólyom. Meglátjuk… Mit szól hozzá, befogad-e?
Szerelem
Hát igen… a fekete szemöldökű összeduzzasztotta az ajkát: hogyhogy csak úgy beköltözni jönne? Hogyhogy mindent ott hagyna azoknak… Azzal sarkon fordult már a kapuban.
Nem rögtön hullott le Iván szeméről a szerelem fátyla. Gyötrődött, de végül összeszedte magát. Bocsánatot kért Gáljától és a fiától, megígérte, hogy ilyen többé nem lesz, soha.
Így is lett, de… Gálját nem szerette meg. Tisztelte — az igaz… de szerelem nem volt benne, nem is volt.
Vaszilkóhoz viszont Iván jól viszonyult: mindent a fiának adott, ami a legjobb volt, megtanította mindenre, amit maga is tudott. A fiú ragaszkodott az apjához… Még azt az átkozott robogót is elsőként neki vette meg… Olyan világos tekintetű, mindig mosolygós gyerek volt, a mi Vaszilkónk… Mindenkinek köszönt, sok barátja volt, a tanárok is szerették…
Gorbacsiha, a pletykás szomszéd, lihegve rohant át. Suttogott, alig jött ki hang a torkán…
— Ott… ott… a ti Vaszilkótok… azon a robogón… ott… vér van.
Hogy Iván hogyan futott, arra nem emlékszik. Gálja nem is hallotta, bent volt a házban. Futott, elesett, és csak egyet kért az Istentől: bárcsak élne még. Nem ért oda időben. Vaszilkó ott feküdt, és mosolygott…
Mintha álomban történt volna minden… Nem is akar visszaemlékezni rá. Gálja mintha maga sem lett volna élő. Iván is… Többnyire hallgattak. Csak pár szót váltottak egymással.
Eltelt negyven nap, aztán fél év… Elbúcsúztatták azokat is, akik Vaszilkót jöttek siratni…
Ültek. Gálja szólalt meg, először fél év után mondott összefüggő mondatokat:
— Elmegyek, Ványa.
— Hová mész?
— A szüleimhez… Te meg… hozz magadhoz egy fiatal asszonyt, gyerekeitek lesznek…
— Teljesen megőrültél?
— Nehéz nekem, Ivánkó… Mindenfélét beszélnek rólam, azt mondják, nem tudtam több gyereket szülni neked. Azt is mondják, hogy Vaszilkó nem is a tiéd volt… Gazemberek… Azt terjesztik, hogy te nem is tudsz gyereket nemzeni, én meg „összehoztam” Vaszilkót, és rád fogtam… Te viszont… te mindenkinek bebizonyítod — térdre esett, a szemébe nézett, forrón suttogta —, ha egy fiatal asszony gyereket szül neked, bebizonyítod mindenkinek, hogy Vaszilkó… a tiéd volt…
— Állj fel, Gálja… Verd ki a fejedből ezeket az ostoba gondolatokat. Értetted? Ha elmész, abban a pillanatban, hogy kilépsz a küszöbön… én megyek Vaszilkó után. Hallottál engem? Nekem nincs életem nélkületek… nélküled, Gálja… Mit beszélsz te?
Fiatalok vagyunk mi még, Gálja, negyven sincsünk. Eljön az ideje, és… még lesznek gyerekeink. Igen, Vaszilkó nincs, és nem is lesz, de mi… mi még szülők leszünk, hidd el nekem.
Sírtak, egymásba kapaszkodva ültek, és együtt viselték el keserű fájdalmukat…
Iván maga sem értette, mikor és hogyan szerette meg Gálját… De úgy szerette meg, hogy a szíve majd megszakadt a mellkasában! Ránézett a feleségére, és az mintha kivirágzott volna. Van, aki fiatalon virul ki, Gálja meg így… Nagyon lefogyott, arcvonásai kirajzolódtak, az alakja is formát öltött… Iván szeme égett, amikor csak a feleségére gondolt…
Egyszer elment a városba, intézkedett, járt-kelt — szomorúan jött haza.
— Mi baj, Gáluskám?
— Jaj, Ványa — sírt Gálja —, örömet akartam szerezni neked. Azt hittem, késik… Elmentem vizsgálatokra. Az én hibámból több gyerekünk nem lesz… Fiatalon egyszer nagyon megfáztam, emlékszel, hetekig feküdtem, Vaszilkó még kicsi volt.
Akkor nem hallgattam Maricskára… Nem mentem kórházba… Ivánkó… talán van neked valahol egy gyermeked, mi? Ványuska… Én úgy szeretném, mintha a sajátom volna…
— Ugyan, mit beszélsz, drágám? Akkor egyszer botlottam meg, és kész… Gáluskám… Élünk, ahogy élünk… egymásért. Mit tehetnénk mást.
Gálja ettől csak még szomorúbb lett.
Eltelt egy-két év. Egy téli napon Iván belépett a házba…
— Gazdasszony… Van valami ennivalónk? Nézd csak… fogtam pár nyulat.
És utána… két kisgyerek bújik elő, egészen aprók.
— Drágáim… Ivánkó, hát kik ezek? Honnan hoztad őket?
— Gálja, majdnem megőszültem az ijedtségtől! Belevágtam a vasvillát a szénába, erre ott valami mocorog… Hajszálon múlt, hogy nem döftem fel őket! A szénában bújtak el… Koszosak voltak, félmeztelenek, éhesek.
— Honnan valók vagytok, lelkeim? — kérdezi Gálja, miután megetette és felmelegítette a gyerekeket.
Kiderült, hogy a nagymamájukhoz indultak, egyedül. Az anyjuk három napja nem ment haza, éhesek voltak, fáztak. Elvesztek, bemásztak a szénába… A szomszéd faluból valók voltak, onnan, ahonnan Gálja is származott… A nagymamájuk pedig már nem élt… A kicsik még nem is tudtak róla.
Iván elhozta az anyjukat.
Esküdözött, fogadkozott, hogy ilyen többé nem fordul elő… De egy hét múlva, mint két kóbor kiscica, megint ott álltak Ivánék ajtajában: Líja és Miska. A kisebbik a kislány volt. A gyerekek megjegyezték, hol volt nekik jó.
A harmadik alkalom után Gálja nem bírta tovább:
— Menj, Ványa, menj… a körzeti megbízotthoz, a tanácselnökhöz, nincs már erőm… Nem adom vissza a gyerekeket annak a… Vegyük magunkhoz őket.
Iván nem is vitatkozott. Elment… Először csak vállat vontak: hogy lehetne ezt megcsinálni? A gyerekeket gyermekotthonba kell vinni, és csak azután, ha senki nem jelentkezik értük…
De Maricska, Iván nővére, mindenkit talpra állított! Az egész falu a gyerekek mellé állt — sőt mindkét falu! Megígérték, hogy az illetékesekhez is írnak: döntsenek ott feljebb, helyes-e ez így, a mi időnkben…
A közösség összefogásával sikerült, hogy Iván és Gálja maguknál tarthassák a gyerekeket. Az anyjuk aláírta a lemondó nyilatkozatot, és messze földre ment. Búcsúzóul még csak rá sem nézett a kicsikre. Azóta sem hallott róla senki.
A gyerekek pedig szülőkre találtak — igaziakra, szerető, nagy családra!
Az a nagynéni, aki az egyetlen unokaöccsét siratta, úgy megszerette a kicsiket… Még Gálja anyja és apja is abbahagyták az ivást… Az unokáikról kezdtek gondoskodni… A fiúk és lányok tudták, hogy volt egy Vaszilkó… a bátyjuknak hívták, az idősebb testvérüknek…
Szép gyerekeket nevelt fel Gálja és Iván. Azok már maguk is nagyszülők lettek, de a szüleiket mindig tisztelték. A szülők is megérték a mély öregkort. A gyerekeiket egész életükben csak úgy hívták: „a gyerekek”.
A gyerekek mindenkinek mesélik, milyen nagy szerelem volt az anyjuk és az apjuk között: egész életükben kéz a kézben jártak… Iván nem tudott élni a maga Gáljája nélkül… Ő is eltávozott végül, de hosszú életük volt, majdnem kilencven évet éltek meg mindketten…
A dédunokájuk mesélte el ezt a történetet.
