Alina letette a nehéz táskát a padlóra, és a zár felé nyúlt. A három hónap a nyaralóban észrevétlenül elröppent. Itt volt az ideje visszatérni a városi életbe, a munkába, a megszokott teendőkhöz.
A kulcs túl könnyen fordult meg.
– Furcsa – morogta. – Pedig kétszer is bezártam.
Az ajtó kinyílt, és Alina megmerevedett. Az előszobában idegen kabátok lógtak. A padlón ismeretlen papucsok álltak. A konyhából sült krumpli illata és a reggeli híradó műsorvezetőjének hangja szűrődött ki.
– Mi folyik itt? – Alina belépett, és körbenézett.
Az ő rendezett előszobája raktárrá változott. Mindenfelé táskák, dobozok, gyógyszeres zacskók hevertek. A fogason idegen ruhák lógtak.
– Alinácska! – a konyhából előbukkant Vira Szerhijivna házikabátban. – Azt hittem, még egy hétig a nyaralóban maradsz!
Alina többször pislogott. Nem, ez nem hallucináció. Az exanyósa állt a lakása közepén egy bögrével a kezében, és úgy mosolygott, mintha kedves vendéget üdvözölne.
– Vira… Vira Szerhijivna? – Alina hangja remegett. – Mit keres itt?
– Krumplit sütök. Kérsz enni? – az idős asszony visszafordult a tűzhelyhez. – Gombával csinálom, nagyon finom lesz.
– Nem a krumpliról beszélek! – Alina mély levegőt vett. – Mit keres maga itt? Az én lakásomban?
– Á, hát ez… – Vira Szerhijivna zavarba jött. – Hát, hogy is mondjam… Pavliknál felújítás van. Olyan por, olyan zaj! Az én vérnyomásommal nem lehet ott lenni. Az orvos is szigorúan megtiltotta.
Alina a nappaliba ment. A kedvenc fotelje az ablak mellett állt. Az asztalkán idegen gyógyszerek, szemüveg és magazinok sorakoztak. A kanapét is egy olyan pléd borította, amit sosem látott.
– Egy pillanat – fordult vissza. – Mióta él maga itt?
– Hát úgy… egy hét eltelt. Vagy kettő is talán. – Vira Szerhijivna bizonytalanul mosolygott. – Olyan gyorsan telik az idő, észre sem vettem.
– Két hete?! – Alina hangja megemelkedett. – Maga két hete lakik az én lakásomban?!
– Alinácska, ne kiabálj, a szomszédok is meghallják – az öregasszony becsukta a konyhaajtót. – Azt hittem, nem bánod. Hiszen a lakás üresen állt.
– Nem bánom? – Alina érezte, hogy reszketni kezd. – Eszébe sem jutott megkérdezni az engedélyemet?
– Hát nem vagyok idegen! – csapta össze a kezét Vira Szerhijivna. – Tizenöt évig rokonok voltunk. Most meg a válás miatt…
– Pontosan a válás miatt! – lépett közelebb Alina. – Már nem vagyunk rokonok. Ez az én lakásom, az én otthonom!
– Istenem, milyen kegyetlen lettél – az idős nő hangja megremegett, szeme megtelt könnyel. – Az utcára dobsz egy öreg embert. Hová menjek én most?
– A fiához! Menjen a fiához!
– De hiszen nála felújítás van, mondtam már! – Vira Szerhijivna elővett egy zsebkendőt, és megtörölte a szemét. – Az a por, az idegesség… Az orvos figyelmeztetett, hogy bármilyen stressz infarktust okozhat.
Alina leült a kanapéra, és az arcát a tenyerébe temette. Ez hihetetlen. Hazajött – és nincs otthona. Csak egy idegen nő van benne a gyógyszereivel és a sült krumplijával.
– És hogyan jutott be egyáltalán? – kérdezte halkan.
– Volt még egy kulcsom. – Vira Szerhijivna bűnbánóan elmosolyodott. – Még abból az időből, amikor Pavlik itt lakott. Elfelejtettem visszaadni a váláskor.
– Értem – mondta Alina, majd felállt. – Nos, akkor így lesz: összepakol, és elmegy.
– Alinácska! – az idős asszony megragadta a karját. – De hová menjek most? Már este van. Ennyi holmival… és a szívem is rakoncátlankodik.
– Nem az én dolgom.
– Rendben, rendben – bólintott Vira Szerhijivna. – Holnap reggel elkezdek pakolni. Ne idegeskedj.
Alina figyelmesen nézett rá. Volt valami hamisság ebben az engedelmességben.
– Holnap? – ismételte.
– Igen. Sok a holmi, nem végzek egy óra alatt – mosolygott ismét az asszony. – Addig pedig együnk vacsorát. A krumpli már kész.
Reggel Alinát a konyhából jövő zajok ébresztették. Vira Szerhijivna edényekkel csörömpölt, és valamit dúdolt magában.
– Jó reggelt! – kiáltotta az anyós a konyhából. – Kását főzök! Zabkását, egészséges!
Alina magára kapta a köntösét, és kiment. A konyhában teljes felfordulás uralkodott. Vira Szerhijivna úgy sürgölődött, mintha egész életében itt lakott volna.
– Hol vannak a csészéim? – kérdezte Alina.
– Elraktam őket a szekrénybe. A sajátjaimat tettem ki, nekem kényelmesebbek – felelte az idős asszony, miközben megkeverte a kását. – Különleges nyelük van, az ízületeim miatt.
– Ez az én konyhám! – Alina hangja elcsuklott. – Az én csészéim, az én szekrényem!
– Alinácska, ugyan, ne légy ilyen – csóválta a fejét szomorúan Vira Szerhijivna. – Nem maradok örökre. Még egy hét, legfeljebb kettő.
– Tegnap azt mondta, holnap elmegy!
– Hát nem gondoltam át… Pavlik hívott, azt mondta, elhúzódik a felújítás. A munkások megbízhatatlanok.
Alina leült az asztalhoz, és elővette a telefonját. Tárcsázta az exférjét.
– Pasa, halló?
– Ó, szia – szólt álmosan Pavlo hangja. – Hogy vagy a nyaralóban?
– Már itthon vagyok. Figyelj, az anyád itt lakik. Az én lakásomban.
– Aha, mondta is valamit erről – ásított a férfi. – Nálam felújítás van, nem maradhat ott.
– Pasa, ez az én lakásom! Az enyém!
– És akkor mi van? Nem zavar senkit.
– Hogyhogy nem zavar?! Mindent átrendezett, úgy viselkedik, mintha otthon lenne!
– Alin, tarts ki egy kicsit. Hová menjen? – a hangjában bosszúság csengett. – Öreg már.
– Nem az én dolgom! Menjen hozzád!
– De mondtam, nálam por van, zaj, nem bírja.
– És én talán bírom?
– Te fiatal vagy, egészséges. Kibírod valahogy.
Alina bontotta a vonalat, és a telefont dühösen az asztalra dobta.
– Na mi van, a fiacskád sem segített? – csóválta a fejét részvéttel Vira Szerhijivna. – A férfiak már csak ilyenek… Nekik is megvan a maguk baja.
– Pakoljon össze, és menjen el.
– Alinácska, légy ember! – az idős asszony leült mellé. – Én senkit sem zavarok. Főzök, takarítok. Még a fürdődet is kitakarítottam.
— Nem kértem!
— Meg vettem friss élelmet a hűtőbe is. És meglocsoltam a virágaidat. Már majdnem kiszáradtak.
Alina felállt és a hálószoba felé ment. Bevágta az ajtót, háttal dőlt neki. Micsoda rémálom ez? Hazajött — és idegen néni parancsolgat az otthonában.
Egy óra múlva csengettek az ajtón.
— Biztosan hozzád jöttek — kiáltotta Vira Szerhijivna.
Alina kinyitotta. Két idős asszony állt az ajtóban, tortával a kezükben.
— Jó napot, édesem! — csicsergett az egyik. — Vira Szerhijivnához jöttünk. Otthon van?
— Hogyan „otthon”? — Alina zavarodottan nézett.
— Hát most már ő itt él — mosolygott a másik. — Mesélte, hogy befogadta a nővére/unokahúga.
— Milyen unokahúga?
— Gyerekek, gyertek be! — Vira Szerhijivna elfurakodott Alina mellett. — Miért álltok az ajtóban? Már felforraltam a samovárt.
Az idős hölgyek betértek a lakásba. Tea, nevetés, beszélgetés kezdődött. Alina bezárkózott a hálóba, és hallgatta, ahogyan a fal túloldalán az ő életét tárgyalják.
— És hol van a férje ennek az unokahúgának? — kérdezte az egyik.
— Elvált — hangzott a válasz. — Rossz férfit fogott ki, ivós.
— Jaj, nem tudtam!
— Hát mit is tudnánk… A fiatalok könnyen válnak mostanában. És nekünk, öregeknek nincs hová menni.
Alina ökölbe szorította a kezét. Ivós? Pável soha életében nem volt részeges! És unokahúga lennék, hát persze!
Estére a vendégek elmentek. Vira Szerhijivna elmosogatta az edényeket és dúdolt.
— Jó barátnőim vannak, ugye? — mondta Alinának. — Holnap is jönnek. Klaváéknál a lány unokája férjhez megy, meg kell beszélni a dolgokat.
— Többé senki sem fog jönni — köpött ki Alina.
— Miért lenne az?
— Mert holnap kiköltözik maga.
— Alinácska, hát most még nem tudok… — Vira Szerhijivna összecsapta a vizes tenyerét. — Fáj a szívem, a vérnyomásom ugrál. Az orvos nyugalmat írt elő.
— Nem az én dolgom.
— Milyen hidegvérű lettél. Szívtelen.
Alina bement a szobába, elővette a laptopját, és elkezdte keresni az ügyvédek telefonszámait.
A hét rémálomszerűen telt el. Vira Szerhijivna teljesen berendezkedett. Hozott még három doboz holmit, átrendezte a nappali összes bútorát, és felakasztotta a falra a saját fényképeit.
— Kényelmesebb lett, ugye? — kérdezte elégedetten, amikor Alina hazatért a munkából.
— Hol a kanapém?
— Áthelyeztem az ablak mellé. Ott világosabb, jobb a szemnek — bólintott az anyós. — És megfordítottam a tévét. Most a konyhából is jól látszik.
Alina szó nélkül a hálóba ment. A fenyőn egy cetli feküdt: „Drága, elvittem a porszívódat haza kitisztítani. Az enyém elromlott. Holnap visszahozom. Vira.”
— Miféle „hazavinni”?! — kiáltott Alina. — Ez az ön otthona vagy mi?
— Hát most itt lakom! — hallatszott a konyhából. — Ideiglenesen!
Alina elővette a telefonját és ismét felhívta Pavlót.
— Figyelj most nagyon — mondta, mihelyt megszólalt. — Holnap elviszed az anyádat.
— Alin, hát ne kezd el megint…
— Már jártam az ügyvédnél! — kiabálta, a hangja elszakadt. — Ez illegális beköltözés! Önkényeskedés!
— Te meg teljesen beszámíthatatlan vagy? — háborodott fel Pavlo. — Ki akarod dobni az anyádat az utcára?
— Azt akarom! Pont ezt akarom!
— Akkor intézd el magad. Nincs időm rá.
Letette a kagylót. Alina a falhoz vágta a telefont.
— Mi ez a zaj? — dugta be a fejét Vira Szerhijivna. — Csak nem lettél beteg?
— Kezdek megőrülni! — Alina leült az ágyra. — Megőrjítesz engem!
— Alinácska, miért idegeskedsz ennyire? — az idős asszony mellé ült. — Jó lakó vagyok. Fizetem a rezsit, veszek élelmet.
— Nem akarok lakótársat! Ez az én otthonom!
— De hát nagy a lakás, elférünk mindketten. És így vidámabb is.
— Nekem nem vidám!
Másnap reggel Alina korán kelt. Elővette a lakás papírjait, az útlevelét, a válási iratot, és elment egy ügyvédhez.
— Kellemetlen helyzet — rázta a fejét a középkorú férfi —, de megoldható. Írjon bejelentést a rendőrségen.
— És utána?
— A körzeti megbízott kijön, jegyzőkönyvet vesz fel. Ha nem segít, pereljen.
— Mennyi idő ez?
— Minimum egy-két hónap.
Alina elképzelte, hogy még két hónapig együtt él Virával és az ő barátnőivel. Nem, ezt nem fogja kibírni.
Este dühösen tért haza. A lakásból zene és nevetés hallatszott. A konyhában négy idős asszony ült, és dominózott.
— Alinácska! — integetett Vira Szerhijivna. — Ismerkedj meg, ők az én lánykáim. Eldöntöttük, hogy tornát rendezünk.
— Miféle tornát?
— Dominóversenyt! Minden este összejövünk. Nem bánod, ugye?
— Nagyon is bánom! — Alina az asztalhoz lépett. — Azonnal menjenek el innen!
— Jaj, de ideges — suttogta az egyik.
— Stresszes a munkája — magyarázta Vira Szerhijivna. — A mai fiatalok mind ilyen idegesek.
— Ki innen! — kiáltotta Alina. — Mindenki takarodjon a lakásomból!
A vendégek zavarba jöttek, összepakolták a dominót, és motyogtak valamit a modortalanságról. Vira Szerhijivna kikísérte őket, bocsánatot kért, és megígérte, hogy holnap lesz tea tortával.
— Miért bántottad őket? — kérdezte, amikor visszatért a konyhába. — Kedves, művelt nők.
— Mert ez az én otthonom! — csapott az asztalra Alina. — Az enyém!
— Most már a miénk — javította ki nyugodtan az anyós. — Hiszen be is vagyok ide jelentve.
— Hogyhogy be vagy jelentve?!
— Voltam a lakcímnyilvántartóban. Kértem ideiglenes bejelentést. — Vira Szerhijivna elővett egy papírt a táskájából. — Tessék, nézd meg.
Alina kikapta a papírt. Tényleg, pecsét, aláírás, minden hivatalos.
— Hogy merted? — remegett a hangja.
— Ugyan miért ne? Bevittem a papírokat, mondtam, hogy az unokahúgom megengedte, hogy itt lakjak.
— Nem vagyok az unokahúgod! És nem engedtem meg!
— Hát ezt a hivatalban nem tudják — mosolygott Vira Szerhijivna. — Ott kedves nénik dolgoznak, megsajnálják az időseket.
Alina leült a székre. A kezei remegtek. Most már egészen másról volt szó. A bejelentett lakcím — az már komoly dolog.
— Holnap feljelentést teszek a rendőrségen — mondta halkan.
— Tedd csak — bólintott közönyösen az anyós. — Csakhogy én beteg, öreg asszony vagyok. Ki hinné el, hogy erőszakkal törtem be ide?
Másnap Alina ötkor kelt. Felöltözött, előkészítette a papírokat, és elment a rendőrségre. A körzeti rendőr csendben végighallgatta, majd megrázta a fejét.
— Bonyolult helyzet — mondta. — De a jogtalan beköltözés az jogtalan beköltözés. Menjünk, utánajárok.
Fél nyolckor érkeztek meg. Vira Szerhijivna hálóingben, álmosan nyitott ajtót.
— Jaj, mi történt? — nézett ijedten a rendőrre.
— Jó napot. Idősebb hadnagy Petrov vagyok. Bemehetünk?
— Persze, persze — kezdett kapkodni az idős asszony. — Csak nem értem, miről van szó…
— Mikor költözött be ebbe a lakásba? — kérdezte a rendőr, elővéve a jegyzetfüzetét.
— Hát… egy hónapja talán. Vagy kicsit több is — ült le a kanapéra Vira. — Szívbeteg vagyok, magas a vérnyomásom…
— Van bérleti szerződése? Tulajdonosi engedélye?
— Miféle szerződés? — zavarodott meg az öregasszony. — Hiszen rokonom ő, az Alinácska. Maga engedte meg.
— Nem igaz! — lépett elő Alina. — Semmit sem engedtem meg!
— Hogyhogy nem engedted? — csapta össze a kezét Vira. — Hát a kulcs honnan van nálam?
— Ellopta! A váláskor nem adta vissza!
A rendőr jegyzetelt, bólintott, majd becsukta a füzetet.
— Állampolgár asszony — fordult Virához —, el kell hagynia a lakást huszonnégy órán belül.
— Hogyhogy elhagyni? — az idős nő a szívéhez kapott. — Hová menjek én?
— Ez nem a mi ügyünk. Van egy fia, van saját lakása.
— De ott felújítás van! Por, zaj! Nekem nem szabad!
— Akkor béreljen szállást — mondta a rendőr, miközben felállt. — Holnap visszajövök. Ha még itt lesz, jegyzőkönyvet veszek fel.
Elment. Vira Szerhijivna a kanapéra rogyott, és sírni kezdett.
— Alinácska, hogy tehetted ezt velem? — hüppögte. — Hiszen nem vagyok idegen. Annyi évet együtt éltünk.
— Nem együtt — mondta keményen Alina. — Én a fiával éltem. Magával soha.
— De hát öreg vagyok! Beteg!
— Nem az én dolgom.
Alina elment dolgozni. Egész nap azon gondolkodott, vajon este üres lakás várja-e, vagy Vira mégis marad, húzza az időt.
De amikor este kinyitotta az ajtót, a lakás üres volt. A bútorok a helyükön álltak, az idegen holmik eltűntek. Az asztalon egy cetli hevert:
„Csak a sajátomat vittem el. A kulcs a szekrényben. Nem gondoltam, hogy ilyen kegyetlen vagy. — Vira.”
Alina összegyűrte a papírt, és a szemétbe dobta. Végigment a szobákon, ellenőrizve, hogy minden megvan-e. A fürdőben idegen szappan illata maradt, a konyhában nyomok a bútorok átrendezésétől. De a lakás az övé volt. Csakis az övé.
Leült a kedvenc foteljébe, elővette a telefont. Pável ötször hívta, üzeneteket is küldött:
„Anyám sír.”
„Teljesen megvadultál.”
„Hogy nem szégyelled magad?”
Alina minden üzenetet törölt anélkül, hogy elolvasta volna. Letiltotta a számát.
Aztán felállt, és elment a gazdaboltba. Festéket, ecseteket, hengereket vett. Másnap szombat volt — tökéletes alkalom a felújításra.
Két héten át festette a falakat, tapétát cserélt, új függönyöket vásárolt. Esténként és hétvégén dolgozott, megszállottként. El akarta tüntetni minden idegen jelenlét nyomát.
Amikor a felújítás befejeződött, a lakás egészen másként festett. Semmi sem emlékeztetett már arra a rémálomra.
Este Alina az új kanapén ült, kezében egy csésze teával. Kint esett az eső. A lakásban csend, meghittség és nyugalom uralkodott. Senki sem sürgölődött a konyhában, senki sem rendezte át a bútorokat, senki sem hozott vendégeket.
Elővette a telefonját, és írt a barátnőjének:
„Mása, gyere át hozzám. Megmutatom az új lakást.”
A válasz azonnal jött:
„Már indulok! Hozzak valami italt?”
„Hozz. Ünnepelni fogunk.”
„Mit ünneplünk?”
Alina elmosolyodott, és beírta:
„A szabadságot.”
Letette a csészét az asztalra, és elmosolyodott. Először hosszú idő óta — igazán, szívből. A lakás az övé volt. Az élete is az övé. És mostantól csakis ő rendelkezik vele.
