– Baa!!! Nem vasaltad ki a ruhámat?! És ki kért meg arra, hogy rendet rakj a szobámban? Most megint semmit sem fogok megtalálni!!! – a lány unokája elégedetlen hangja felébresztette Natalja Iljinyicnát, és megremegtette. Nehézkesen feltápászkodott a hintaszékből, és sietve indult a nappaliba.
– Veled csak a baj van! Na, mondd csak, minek kellett ezt a blúzt kivasalni? Ez ilyen anyag – gyűrött! Borzasztó!!! El fogok késni, és mindez miattad!!!
Viola dühösen járkált fel-alá a lakásban, útközben szanaszét szórva a holmijait. Natalja Iljinyicsna az ajtóban állt, melléhez szorítva a kezét, bűntudatos arccal.
– Violocska, bocsáss meg… Nem tudtam… Nem értem oda…
Az unoka egy pillanatra megállt előtte. Szép arca eltorzult a haragtól és az elégedetlenségtől. Lenézően végigmérte a szegény asszonyt tetőtől talpig, majd a fogai között sziszegte:
– Apukámnak igaza van – belőled már semmi haszon, csak gond. Az idősek otthona a te helyed… Olyanok között, mint te, akik már elvesztették az eszüket.
Dühösen bevágta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Natalja Iljinyicsna elsápadt, és alig tudta visszatartani könnyeit. Fél óra múlva az unoka elrohant az egyetemre, és a lakásban végre beállt a várva várt csend.
Valaha volt saját lakása – alig öt évvel ezelőtt. De a lánya és a férje vállalkozni akartak, kellett a pénz. A lánya csicsergett, mint a pacsirta, ígérve, hogy nála minden jó lesz: kétszintes lakás, hely bőven akad mindenkinek. Ő pedig aláírta a papírokat, és hozzájuk költözött.
Lassan az egész házimunka az ő nyakába szakadt. Mindenki természetesnek vette, sőt, sokszor észre sem vették. És most – az idősek otthona… A szíve fájdalmasan összeszorult, kihagyott egy ütemet, majd vadul verni kezdett. Erőtlenül leült a kisszékre, és a zsebében lapuló tabletták után nyúlt. El kellene menni a kórházba… A rohamok egyre gyakoribbak, a gyógyszerek és cseppek már alig segítenek. Csak mikor? Hisz még annyi tennivaló van otthon…
– Nagyi, mozogj már, mögötted még egy egész sor áll!!! Elaludtál, vagy mi? – A pénztárosnő hangja kirántotta Natalja Iljinyicnát a gondolataiból. Az elhanyagolt külsejű, festett lány türelmetlenül dobolt hosszú, lepattogzott körmeivel.
– Istenem – mormolta, a szemét forgatva – már elegem van magukból. Maradjanak otthon a szenilitásukkal, ne az embereket idegesítsék!
A nő elpirult a gorombaságtól, és kapkodva kezdte kipakolni az árut a futószalagra. Amikor kilépett a boltból, úgy érezte, mintha egy vödör mocskot öntöttek volna a nyakába. Miféle szenilitás? Hiszen még csak hatvanéves…
Azok közé a nőkhöz tartozott, akiket az idő nem csúfít el. Karcsú volt, őszülő haját gondosan kontyba tűzte, arcát csupán apró ráncok szegélyezték, szemei pedig tisztán, kéken ragyogtak. Egyáltalán nem hasonlított egy zavarodott öregasszonyra – és mégis, így bántak vele.
Hazafelé tartott a sétányon, lehajtott fejjel, szomorúan, senkit sem észrevéve maga körül. Mivé lett az élete?…
– Natocska, szervusz!!! – szólt mögüle egy ismerős hang. A nő meglepetten hátrafordult – és megdöbbent.
– Sása? Te vagy az? Ez nem lehet igaz!!!
Előtte egy elegáns, idős férfi állt, drága kasmírkabátban.
– Istenem, ugyanaz a szépség vagy, mint negyvenhárom évvel ezelőtt! Mennyire örülök, hogy látlak! – szeme boldogan csillogott a váratlan találkozástól.
Sándor Rudnickij az iskolai szerelme volt az első osztálytól kezdve. Az első csengetéskor fogták meg egymás kezét, és együtt maradtak a tizedik osztály végéig. A szerelmes fiú karjával hordta neki kedvenc virágait, és így becézte: „Nataska–romaska”. Ő nevetett, megcsókolta, és visszaszólt: „Saska–romaska”. Együtt tanultak, kirándultak, még együtt is betegeskedtek. Mindenki biztosra vette, hogy össze fognak házasodni.
De Sándor apját áthelyezték a Távol-Keletre, és a családnak vele kellett mennie. Natasa három hónapig sírt, hosszú leveleket írt. Sándor mesés összegeket költött a telefonhívásokra, és megígérte, hogy eljön. De a levelek egyre ritkábban jöttek, és egy nap a kapcsolat végleg megszakadt.
Natasa művészettörténetre ment, hamarosan férjhez ment, és megszülte a lányát. A férje tehetséges, csodálatos építész volt. Jól éltek, nem mondhatta, hogy boldogtalan volt. De a férje ötvenévesen szívrohamban meghalt, és ő egyedül maradt.
– Már vagy száz méter óta utánad jövök… – mondta Sándor. – Nem akartam elhinni, hogy tényleg te vagy. Azt hittem, talán tévedek. – Egy lépést tett felé, és átölelte. – Mennyire örülök… Mennyire örülök…
A tea már rég kihűlt, de ők még mindig beszélgettek, nevettek, emlékeztek a gyerekkorukra és az osztálytársaikra. Mintha az a negyvenhárom év el sem telt volna… Az asztalon egy hatalmas csokor margaréta állt, és Natalja Iljinyicsna időről időre gyöngéden megsimította a hófehér szirmokat.
– Hát így élek most. Van egy vállalkozásom külföldön, a fiam Amerikában telepedett le, már nem akar hazajönni. De most valahogy visszavágytam – haza, a szülővárosomba. És milyen szerencse, hogy pont veled találkoztam! – mondta Sándor, kezét az övében tartva, mosolyogva. – De csak magamról beszélek… Mesélj, te hogy vagy?
Késő este ért haza Natalja Iljinyicsna. Gyorsan vacsorát kezdett főzni, de a tekintete újra meg újra a hatalmas margarétacsokorra tévedt. Évek óta először mosolygott, boldog volt. Megbeszélték, hogy hétvégén kimegy hozzá a város szélére – Sándor háza ott állt, amit a nagynénjétől örökölt. Milyen jó, hogy találkoztak…
…Natalja Iljinyicsna görnyedten ült a hársfák alatti padon. Már nem sírt – az orvos a cseppinfúziók után megmondta, hogy ideje lenne abbahagyni az idegeskedést. De a fájdalom nem múlt el a szívében.
Az idősek otthona festői helyen állt a városon kívül: erdő, folyó, csend, szmog nélkül. Csakhogy mindez egy cseppet sem vigasztalta. Két hete hozta ide némán, váratlanul a lánya férje. A lánya pedig, fáradtságra hivatkozva, elutazott Violával a Maldív-szigetekre – vagy talán csak azért, hogy ne kelljen szégyenkeznie.
Az épület régi volt, de felújított és tiszta. Kevés, de barátságos személyzet gondozta a harminc idős embert, akiket különféle sorsok vetettek ide.
Natalja Iljinyicsna nem tudta elhinni ezt az aljasságot. Szavakkal elmondhatatlan, mi zajlott benne. A saját gyermeke dobta el, mint egy feleslegessé vált, használt tárgyat. Még Sándortól sem tudott elbúcsúzni – a városi telefonja nem válaszolt az indulás reggelén. A fájdalom újra összeszorította a mellkasát…
Egy idő után felállt, és fáradt, lassú léptekkel elindult a főépület felé. Már alig lehetett felismerni benne azt a ragyogó nőt, aki a margarétacsokor mellett ült. Három hónap telt el azóta…
Az ősz azon az éven különösen szomorú volt. Szakadatlanul esett az eső, és hideg, északi szél fújt. A nap, mintha megsértődött volna az ilyen időjárásra, egyáltalán nem mutatkozott. A kert fái sárga, nedves levelekkel sírtak, visszasírva a nyarat.
Natalja Iljinyicsna az ablak előtt állt, és nézte, ahogy az esőcseppek végiggördülnek az üvegen. A lelkében már rég tél volt… A lánya teljesen megfeledkezett róla, csupán az első hónapban hívta fel az otthon igazgatónőjét. És Sándor sem jött többé… Talán elutazott? De miért nem búcsúzott el? Sok kérdés kavargott benne, amelyekre már nem akart választ keresni – félt a csalódástól.
Halkan kopogtattak az ajtón. A fiatal nővérke, Lenocska, benézett a szobába.
– Nem alszik? Jöjjön le, kérem – magához jöttek.
Natalja Iljinyicsna csalódottan sóhajtott, amikor a hallban egy ismeretlen fiatal férfit pillantott meg.
– Elnézést… Ön engem keres?
– Ha ön Lebegyeva Natalja Iljinyicsna, akkor igen. De jól elrejtőzött! Már két hónapja keresem. Szerencse, hogy a lánya szomszédjai elmondták, hol találhatom. Én közjegyző vagyok, és Alekszandr Szergejevics Rudnickij megbízásából jöttem.
– Sása?… És miért nem ő jött el? Mi köze a közjegyzőnek hozzá? – A nő zavartan rogyott le az asztal melletti fotelbe, érezve, hogy valami jeges félelem költözik a szívébe.
A fiatalember a mellette lévő székre ült, elővett egy dossziét a táskájából, és együttérzően a szemébe nézett.
– Alekszandr Szergejevics két hónappal ezelőtt elhunyt. Az ő kérésére hoztam önnek ezeket a dokumentumokat és egy levelet…
Az eső egyre erősebben zuhogott. Dörömbölt az ablakon, mintha valamit el akarna mesélni…
Natalja Iljinyicsna az ablak mellett ült, kezében a borítékkal, és nem mert belekezdeni. Aztán mégis feltépte – és sírva fakadt.
„Drága Natocska,
ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy már nem vagyok az élők között. Nem akartam elrontani a találkozásunk örömét azzal, hogy elmondjam: hazatértem meghalni. A rák utolsó stádiumában vagyok. Túl későn állapították meg, és nem akartam a fiamat és a családját kórházak között hurcolni. Úgysem lehet már semmit megváltoztatni. Az orvosok két hónapot adtak, és nagyon reméltem, hogy ezeket veled tölthetem. De a sors másként rendelkezett…
Bocsáss meg, hogy eltűntem. Hirtelen nagyon rosszul lettem, és kórházba vittek. Nem akartam, hogy így láss – inkább emlékezz rám egészségesen, vidáman. Egész életemben emlékeztem rád és szerettelek. Kár, hogy fiatalon nem értettük meg, és nem tudtuk legyőzni a körülményeket. A szívemben örökre te maradsz a szeretett Nataska–romaska, az égszínkék szemű lány.
És még valami… Tudok a lányoddal való kapcsolatodról. Kitaláltam a szavaidból, a félmondataidból. Azt szeretném, ha boldog lennél, és senkitől sem függnél.
A dossziéban a külvárosi ház papírjai vannak. Ez az én ajándékom neked, és meg ne próbálj visszautasítani. Azt hiszem, tetszeni fog ott neked.
Csak egy kérésem van – ültess sok margarétát.
Csókol és szeret:
a te Saska–romaskád.”
Azon az éjjelen még sokáig sírt vele együtt az eső az üres szobában…
Eltelt egy év.
A temető kapujához sárga taxi gördült, és kiszállt belőle egy karcsú, idős asszony, kezében hatalmas margarétacsokorral. A gondnokok már megszokták, hogy mindig ezzel a virággal jön.
Elgondolkodva sétált végig a temető sétányán. A sárga levelek halkan susogtak a lába alatt, megtörve a csendet. Egy öreg juharfa alatt megállt a sír mellett, letette a csokrot a kőlapra, leporolta a padot, leült és szomorkásan elmosolyodott.
– Nos, szervusz, Saska–romaska… újra itt vagyok…
