Pontosan, mikor jelent meg ez a szőrös kóbor a ház udvarán, már senki sem emlékezett. Csendesen élt, szinte láthatatlanul, akár egy árnyék – szép, bár piszkos és lesoványodott macska. Csak arra emlékeztek, hogy tavasszal bukkant fel.
Egy lány néha megetette, amennyire tudta, gondoskodott róla: hidegben kinyitotta a pinceajtót, ha nem volt bezárva, régi ruhákat terített le alá, egyszer még a mancsát is bekente zöld festékkel, amikor sebet látott rajta.
Így éldegélt a cica – némán, óvatosan, szinte láthatatlanul…
Egy nap meglátta, amint ugyanaz a lány fehér ruhában, virágokkal a hajában kilépett a lépcsőházból egy ünneplőbe öltözött férfi karjában. Körülöttük emberek, nevetés, taps. Mindenki beszállt a szalagokkal feldíszített autókba és elhajtott. Attól a naptól fogva a kedves lányt többé nem lehetett látni.
A macska egyedül maradt. Az éhségtől éjszakánként a kukákhoz osont – sötétben ott csendesebb volt, és volt esély elcsípni valami ehetőt, mielőtt a kóbor kutyák visszatérnek.
A legfontosabb volt: elkerülni azokat a gonosz ebeket. Így maradt életben… Egészen addig, míg be nem álltak a különösen kegyetlen fagyok, és az új házmester ki nem űzte a pincéből, rendszeresen bezárva a bejáratot.
Hová menjen? Átfagyva próbált bejutni a lépcsőházba. De ott sem várták: egyesek egyszerűen kizavarták, mások rugdosva, kiabálva kergették. Senki sem akarta beengedni a didergő állatot.
Kétségbeesve, egy este bemászott a szélső ötemeletes ház lépcsőházába. Már nem volt ereje sem félni, sem remélni. Mindegy volt neki – csak ne fagyjon halálra azon az éjjelen.
Elsőként Jelizaveta Sztyepanovna, közismert nevén Liza néni vette észre, aki a másodikon lakott. Az asszony épp a postaládáját akarta megnézni – a lakbérszámlát várta. Szigorú, de igazságos nő volt, akit az udvarban mindenki tisztelt. Bármilyen vitában képes volt kendőzetlenül kimondani az igazságot, ezért a helyi közös képviselet is tartott tőle.
A macska, amely valakivel együtt jutott be a lépcsőházba, a lépcsőforduló sarkába húzódott a radiátor mellett, alig lélegzett. Bundája jeges volt, a szemeiből könyörgés és kimerültség sugárzott.
– Látlak, ne bújj el. Mit hozott ide? Megfagytál, éhes vagy, ugye? – mordult Liza néni.
Az állat bűnbánóan emelte fel tekintetét, alig mozdítva elgémberedett mancsait, melyek alatt a jég lassan olvadozott.
— Hát mit kezdjek veled… Várj csak…
Ő tudta, mi az az éhség. A blokád alatt elgyötört lábai alig mozdultak, de mégis felment a lakásáig, majd visszatért egy tál étellel, vízzel és egy molyrágta, régi gyapjú mellénnyel.
— Nesze, egyél. Szegény teremtés, ne félj, nem veszem el, — sóhajtott, miközben nézte, ahogy a macska fuldokolva falta a hajdinát májdarabokkal.
Leterítette a mellényt, majd visszament, teljesen megfeledkezve a lakbérszámláról…
A macska, amely először lakhatott jól, úgy döntött: ez az ő otthona, és a szigorú, de jószívű asszony az ő gazdája.
Hogy ne űzzék el, ahogy korábban történt, csendesen és fegyelmezetten viselkedett, ahogyan egykor régi életében, amikor még házi kedvenc volt. Liza néni nevet is adott neki — Mása.
De nem minden lakónak tetszett az új szomszéd. A harmadikról lejöttek a Pasztuhovék. Eduárd Al’bertovics megállt Liza néni előtt, rosszallóan nézve a macskát.
— Mi ez a vadaspark itt nálunk?
A felesége, fényűző bundába burkolva, demonstratívan befogta az orrát.
— Edik, ennek a macskának bűze van!
— Hajítsd ki innen! — rendelkezett a férfi.
Liza néni kiegyenesedett:
— Ugyan miért? Senkit sem zavar. Sehová nem megy — itt marad.
— Na jó, hívom most az őrszolgálatot, a fertőtlenítő szolgálatot, elviszik, és magát is megbírságolják. Ez közös helyiség!
— Kitűnő. Én meg az OBHSS-hoz fordulok. Hadd vizsgálják csak meg, hogyan élhet valóságos földesúrként egy egyszerű raktárvezető, aki naponta hordja haza a hiánycikkeket. A szomszédok megerősítik. Csak próbálja bántani a macskát — és maga bánja meg.
Ettől kezdve békén hagyták a macskát. Még a rizsensnaucer Goga is, aki rendszerint fenyegető volt, úgy ment el mellette, mintha észre sem vette volna.
Néhány hét múltán mindenki hozzászokott. De Liza néni tudta: Másának ez így sem biztonságos. Bár a macska csak hozzá közeledett, mégis kóbor maradt.
Az asszony fontolgatta, hogy magához veszi, de Mása kerülte a lakásokat, mintha félt volna tőlük. Úgy tűnt, valami szörnyűség történhetett vele.
Liza néni nem sürgette, remélte, hogy Mása egyszer majd magától mer bemenni.
És valóban, valahányszor a gazda becsukta az ajtót, a macska lopva követte, figyelve, hallgatózva, de nem ment messzire…
Februárban, a hóviharok közepén, Jelizaveta Sztyepanovna rémülten ébredt — nem kapott levegőt. A fájdalom átszúrta a testét, még kiáltani sem volt ereje. Minden körülötte olyan volt, mintha ködbe borult volna…
A szomszédokat Mása kétségbeesett nyávogása ébresztette. Torkaszakadtából kaparta az ajtót, karmokkal tépte a műbőrt.
Az emberek kiszaladtak, kopogtak, de válasz nem jött. Ekkor lejött a harmadikról Nyina Szilantyjevna:
— Nálam van a kulcs. Lizával így egyeztünk meg…
Kinyitották. Mentőt hívtak. Mása nem tágított — az ágy alatt ült, panaszosan nyávogva.
Jelizaveta Sztyepanovnának nem voltak rokonai. Mindnyájukat elvitte a blokád. Egyedül maradt…
De a szomszédok látogatták a kórházban, vittek neki apró ajándékokat. Ő pedig minden alkalommal csak ezt mondta:
— Vigyázzatok a Másenkámra. Etessétek, engedjétek vissza. Hiszen ő mentette meg az életem…
Három hét múlva, egy márciusi reggelen, Liza néni hazatért. Mása már ott várta az ajtónál, mintha tudta volna…
Az asszony kinyújtotta a karját:
— Gyerünk haza, Mása.
És együtt léptek be. Este Liza néni először vette karjába. A macska dorombolni kezdett, hozzábújt a gazdájához.
— Semmi baj, Másenkám… Mi még élünk egy kicsit.
