Anyja és apja már rég megígérték fiuknak, hogy egyszer majd kutyát kap ajándékba. És íme, elérkezett a nap: találtak is egy megfelelő fajtát — vidám tacskót kölykeivel együtt. Ezek az apró, rövid lábú csöppségek meghatóan hosszú füleikkel és mókás farkincáikkal olyan barátságosnak és kedvesnek tűntek, hogy lehetetlen volt nem mosolyogni rajtuk.
A megadott címen egy tágas lakás várta őket — hatalmas penthouse, ahol a kutyának és kicsinyeinek két összenyitott szobát adtak át. Ez a lakrészt olyan nagynak tűnt, hogy nagyobb volt, mint az egész saját kicsi lakásuk, ahol hárman laktak. A háziasszony büszkén mutatta a helyiségeket, a szülők pedig nyílt csodálkozással mindent szemügyre vettek.
A fiú azonban mással volt elfoglalva: rohangált a kölykök után, felkapta őket, magához szorította, és ragyogott a boldogságtól. A szülők viszont jól értették — a kölyökkutya komoly összegbe fog kerülni, szinte az összes megtakarításba, amelyet anya új bundára tett félre. Ő nehéz sóhajjal, de mosolyogva fordult férjéhez:
— Hát legyen. Megleszek bunda nélkül is. A régi pehelykabátom még mindig egészen rendes állapotban van. Mit számít egy bunda ahhoz képest, hogy ilyen boldogságot láthatok a gyermekünk szemében?
Apa zavarba jött, mert bűntudatot érzett az alacsony fizetése miatt, de nem kezdett vitába. Így hát, magukkal fogva a fiút, hazamentek, közben arról beszélgetve, hol is lenne helye a leendő kedvencnek az ő szerény kis lakásukban, amely mindössze egy hálószobából, egy aprócska nappaliból és egy kis konyha-előszobából állt.
A kiskutyát csak néhány hónap múlva ígérték átadni, amikor már elég nagy lesz ahhoz, hogy meglegyen anyakutya, Boni nélkül is.
Ősszel, egy hideg estén, a szülők a fiukkal ismét elindultak ahhoz a házhoz. Az idő borongós volt: éjjel a szitáló eső jéggé fagyott, reggel a fák és a vezetékek roppantak a jégcsapok súlya alatt, nappal pedig mindez piszkos latyakká olvadt. A szél süvített, élesen csípte az arcot. De ők mégis összekészülődtek és elmentek, ahogy előre megbeszélték.
Amikor odaértek, már sötét volt. A szélben szálló havas eső szikrázott a lámpafényben, a világos kapualj pedig hívogató meleggel csalogatta őket. A szülők beléptek, de a fiú hirtelen megállt a küszöbön, ellenállt, nem akart bemenni.
— Mi történt megint? — kérdezte ingerülten az anya. — Hiszen ott vár rád a kiskutya, akiről annyit álmodoztál.
De a fiú visszahúzta őt az utcára. Az asszony felsóhajtott, kilépett, és meglátta: ott, a fal tövében, a bejárati ajtó mellett egy apró, szürke kiscica reszketett, narancssárga gyöngyszemeivel az ajtóhoz lapulva.
— Anyu! — kiáltott fel a fiú. — Nem hagyhatjuk itt! Megfagy szegény!
— Nem, — mondta határozottan az apa. — A kiskutyára már előleget adtunk. Csak egyet vihetünk haza. Vagy a kutyát, vagy a macskát.
De a fiú kiszabadult, odafutott a kiscicához, és erősen magához szorította:
— Te állapodtál meg, apa, nem én. Magyarázd meg te! Én választottam! Ő lesz az! Nekem nem kell semmiféle kutya!
Apa tiltakozni akart, de anya átölelte a fiút, és halkan megpuszilta a feje búbját:
— Isten áldja a bundát meg a kiskutyát is, — mondta határozottan a férjének. — Menj, kérj bocsánatot a háziasszonytól. Mondd meg neki, hogy nem hagyhatjuk itt a kiscicát. És mondd meg neki azt is, hogy büszke vagyok a fiunkra!
Ezután elvette a gyerektől a kiscicát, a kabátja alá rejtette, az apa pedig, nagyot sóhajtva, lifttel felment — magyarázkodni és bocsánatot kérni.
Amíg ő fent volt, anya és fia már sikerült felmelegítsék a kiscicát. A kis állat a kezükben kucorgott, hasára fordulva, és hangosan dorombolt. A fiú szeme úgy ragyogott a boldogságtól, hogy az anya teljesen megfeledkezett a hidegről és a szélről.
Amikor végre kinyílt a lift, apuka kilépett belőle… és a kezében egy apró tacskókiskutya ült! Vidáman ugatott, megnyalta anyát, aztán apát, majd még a kiscicát is elérte.
— Apuci!!! — kiáltotta a fiú. — De hogyan? Hiszen kettőt nem vihetünk!
Apa elmosolyodott, és átnyújtott egy köteg pénzt a feleségének:
— Tessék, itt a bundád ára.
Anya meghökkent:
— De miért adták vissza az előleget? Talán összevesztél velük?
— Nem, — felelte apa. — Mindent elmondtam. A kiscicáról, a fiunkról, arról, hogy nem hagyhatjuk itt elpusztulni. Bocsánatot akartunk kérni, és otthagyni az előleget. De ők… maguktól adták oda a kiskutyát, és visszaadták a pénzt is.
A fiú sugárzott a boldogságtól, átölelte mindkét szülőjét:
— Nekem most már két boldogságom van! — mondta, és egyszer a kiskutyát, egyszer a kiscicát simogatta, akik kényelmesen meghúzódtak anya karjában.
A kiskutya megpróbálta megnyalni a kiscicát, az pedig hangosan dorombolt.
— Látod — mosolygott anya —, két boldogság mindig jobb, mint egy.
— De hogyan férünk majd el velük a mi kis lakásunkban? — kérdezte apa.
— Semmi baj — felelte anya. — A legfontosabb, hogy együtt vagyunk. A többi nem számít.
És kiléptek a hideg szélbe, amely már nem tűnt olyan zordnak. Most másként szólt — mintha azt suttogná, hogy a boldogság mindig ott van a közelben. Csak észre kell venni, és magunkhoz kell ölelni.
