Az utolsó kívánsága az ítélet kihirdetése előtt – amely pontot tett volna az életére – az volt, hogy láthassa a német juhászkutyáját. A rab csendes beletörődéssel fogadta a sorsát.
Tizenkét éven át, napról napra a B–17-es hideg cellában ébredt. Azzal vádolták, hogy megfosztott valakit az életétől, és bár ártatlanságára esküdözött, senki sem hallgatott rá. Először harcolt, panaszokat írt, ügyvédekhez fordult, de idővel egyszerűen feladta a küzdelmet, és csak a végső ítéletét várta.
Az egyetlen, ami mindezek alatt foglalkoztatta, a kutyája volt. Nem voltak más rokonai. A német juhász nem csupán háziállat volt: család, barát és az egyetlen lény, akiben megbízott. Kölyökként találta meg, reszketve egy kapualjban, és attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok voltak.
Amikor a börtönparancsnok egy papírral jött, hogy feljegyezze az utolsó kívánságát, a férfi nem kért ínyenc ételt, cigarettát vagy papot, ahogy sokan mások. Csak halkan ennyit mondott:
— A kutyámat akarom látni. Utoljára.
Először a személyzet gyanakodva fogadta. Talán valami ravasz terv? De az ítélet napján, a kijelölt órában kivitték az udvarra. Az őrök éles tekintete alatt találkozott a kutyájával.
Amint a juhász meglátta a gazdáját, kirántotta magát a pórázból és felé vetette magát. Abban a pillanatban megállt az idő.
De ami ezután történt, mindenkit meglepett. A börtönőrök dermedten álltak, nem tudva, mit tegyenek.
A kutya, kiszabadulva a rendőr kezéből, olyan erővel rohant gazdája felé, mintha egyetlen pillanat alatt akarná legyőzni a tizenkét évnyi távollétet.
Beléje rohant, ledöntötte a lábáról, és a rab hosszú évek óta először nem érzett sem hideget, sem a bilincsek súlyát. Csak meleget.
Erősen átölelte a kutyát, arcát a sűrű bundába fúrta. A könnyek, amelyeket ezekben az években nem engedhetett meg magának, most feltörtek.
Hangosan sírt, szégyen nélkül, mint egy gyerek, a kutya pedig halkan nyüszített, mintha ő is tudta volna, hogy kevés idejük maradt.
— Te vagy az én kislányom… az én hűségesem… — suttogta, egyre szorosabban magához szorítva. — Mi lesz veled nélkülem?..
A keze remegett, újra meg újra simította a hátát, mintha minden apróságot meg akarna jegyezni. A kutya odaadó szemekkel nézett rá.
— Bocsáss meg… hogy egyedül hagylak, — hangja elcsuklott, rekedt lett. — Nem tudtam bizonyítani az igazságot… de legalább neked mindig szükséged volt rám.
Az őrök mozdulatlanul álltak, sokan elfordították a tekintetüket. Még a legszigorúbbak sem tudtak közömbösek maradni: előttük már nem egy bűnöző állt, hanem egy ember, aki élete utolsó perceiben azt tartotta a karjaiban, ami a világából megmaradt.
A rab a börtönparancsnokra emelte tekintetét, és remegő hangon mondta:
— Gondoskodjon róla…
Megkérte a parancsnokot, hogy vigye haza a kutyát, megígérve, hogy nem fog ellenkezni, és elfogadja az ítéletet.
Ebben a pillanatban a csend elviselhetetlenné vált. A kutya ismét hangosan, élesen ugatott, mintha tiltakozna az ellen, ami következni fog.
A rab pedig még egyszer magához ölelte, olyan erővel, ahogy csak az tud búcsúzni, aki örökre elköszön.
