Meglepődött, hogy a nyaraló ajtaja nincs bezárva. Belépett, és rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben – a verandán valaki ruhája hevert, az ujjak kifordítva. Az asztalon mosatlan csészék és maradék étel volt a tányéron. Anna megállt a küszöbön, és egy hideg, acélszerű döbbenet hasított a bordái alá. Az ajtó résnyire nyitva volt. Csak pár centiméterrel, de ez felborította a világ rendjét. A mostohaanyja, Margarita Stepanovna, a vasfegyelmet és elveket képviselő nő, elfelejtette bezárni a nyaralót? Ez gondolatban elképzelhetetlen volt. Ilyesmi nem fordult elő. Soha.
Megnyomta az ajtólapot, és a régi fa halk, majdnem élő nyögéssel engedett, beengedve őt a ház némán, mozdulatlan levegőjébe. Az illat csapta meg először az orrát – nem a megszokott régi fa, padlóviasz és szárított menta aromája, hanem nehéz, dohos, enyhén édeskés, avas szag, egy idegen jelenlétének lehelete. Anna megmerevedett, hallgatózott a csendben. Sűrű volt, csengő, de nem üres. Egy idegen élet lüktetett benne.
A veranda úgy nézett ki, mintha fosztogatók jártak volna itt. A durva faasztalon két csésze állt, benne zavaros kávémaradékokkal; az egyik alján nyálkás barna üledék úszkált. Egy tányér száradt tészta- és kőkemény kenyérdarab maradványaival. Mellette a padlón egy sötét, gyűrött pulóver hevert, a ujjai furcsán kifordítva, mintha valaki sietve, erővel vetette volna le magáról. Annát dermesztő, hányingerkeltő félelem járta át. Náluk a családban így nem éltek. Itt tökéletes rend uralkodott, minden tárgy a maga helyén. Ez volt a biztos, erős világuk, amely most megszentségtelenítve, feltörve hevert.
Ki lehetett? Egy kóbor, aki éjszakára keresett szállást? Csintalan kamaszok? A gondolatai úgy szálltak, mint megriadt madarak. A pincében volt készlet – gabona, konzerv, savanyúságos üvegek, amelyeket a mostoha hagyott „rossz napokra”. Ők Alexszel csak nevettek a spórolásán, mígnem egy évvel ezelőtt az árvíz két hétre elszakította őket a világtól. Akkor ezek az üvegek jelentették a megmentést.
És ekkor egy másik gondolat hasított át rajta, éles, mint egy borotvapenge, amelynek érintésétől a vér megfagy az ereiben. Mi van, ha Alexej? Mi van, ha nem is üzleti úton van? Mi van, ha itt van, éppen azon az ajtón túl, amely a nappaliba vezet, valakivel… mással? És ez a csésze, ez a pulóver – mind az ő bűnük nyoma, titkos rejtekhelyük jelei? Anna a szájához emelte a tenyerét, hogy ne kiálthasson. Nem, ez csak paranoiás képzelgés! Csak két éve házasok, szereti őt, soha… De a racionális érvek elsüllyedtek a pánik, az állati rettegés hullámaiban.
És ekkor a nappaliból hang hallatszott. Halk, alig észrevehető nyikorgás. Pont úgy nyikorgott a régi kanapé rugója, amikor valaki ráül. Valaki ott volt. Most, ebben a pillanatban.
A szíve vadul dobogott, kétségbeesetten próbált kiszabadulni a mellkasából. A lába vizes, gyenge lett. Futnia kellett volna, segítséget hívni, de egy ismeretlen erő – a kétségbeesés, féltékenység és égető kíváncsiság keveréke – húzta előre. „Legyen, ami lesz” – suttogta magában, mély levegőt vett, és hirtelen kitárta az ajtót.
A szobából áradó levegő dohos volt, álomszagú. A zöld kanapén, egy kockás takaróba burkolózva, egy lány aludt. Egészen fiatal, majdnem kislány. A tavaszi napsugár aranyszínűre festette a poros üvegen át szűrődő fényben a szétborzolt, világos haját, ami a párnán feküdt. Kedves, gyermeki arc, pici gödröcskékkel az orcán és csintalan, pisze orrocskával. A lány álmában motyogott valamit, nyugtalanul forgolódott, és szorosabban burkolózott a takaróba, mintha fázna. És hirtelen a szemei résnyire nyíltak – zavaros, álmos, nefelejcs-kék szemek. Találkoztak Anna szemével.
– Anya, te vagy az? – suttogta álmos, rekedt hangon. – Egész vizes lettem az esőben, és elaludtam…
Átélő, boldog mosollyal az arcán lehunyta a szemét, és újra elmerült az álomban, mintha semmi sem történt volna. Mintha Anna megjelenése lenne a világ legtermészetesebb eseménye.
Anna körül a világ elmosódott, forogni kezdett, milliárd darabra hullott. Hátrált, hátát fájdalmasan verte az ajtófélfa. Ez nem az ő kanapéjuk volt. Barna volt. A falak más árnyalatúak. Ez nem az ő házuk! Kirohant az utcára, fuldokolva a jéghideg szél rohamaitól, és majdnem elesett a verandához tett padnál. És ismét ütés — ez a pad sem volt ott! Csak két tuskó és rajtuk egy friss, még gyantaszagú rönk hevert.
Anna feje kavarodott. Behunyta a szemét, próbálva elnyomni a rá törő pánikot. „Számolj el tízig – hallatszott a nagymama lágy hangja az emlékezetében. – Lassan. És minden rendbe jön.” Hallgatott rá. Egy… kettő… a harmadik számnál a légzése kiegyenlítődött… a tizediknél a világ lassan visszatért a helyére.
Kinyitotta a szemét. Éppen azon az új rönkön ült, amit Alexej és az apja a hétvégén állítottak ki. A zsebében rezegni kezdett a telefon.
— Anya, hol vagy? Harmadik próbálkozás! Minden rendben? — Alexej volt az, és a hangja, olyan ismerős és izgatott, visszahozta őt a valóságba.
Anna fuldokolva, összevissza hadarva mesélte el neki a nyitott ajtót, a rendetlenséget, a zöld kanapén alvó idegen lányt.
— Ez nem lehet! — csodálkozott őszintén a férje. — Kinek kéne ott lennie? Biztos vagy benne? Lehet, hogy csak képzelődtél?
— De saját szememmel láttam! Ő… ő anyának hívott! — Anna hangja visító tónusba váltott.
— Drágám, talán túl fáradt vagy? Miért mentél egyedül oda? Meg akartál lepni valakit? Hallgasd, talán jobb lenne felhívni apát, hadd jöjjön érted? Én csak holnap. És egyébként, drágám, a nappaliban barna kanapé van, nem zöld, te választottad, emlékszel? — olyan lágyan és gondoskodóan beszélt, hogy Annának ismét szégyellnie kellett magát a vad gyanakvásai miatt.
Anna a résnyire nyitott ajtóra nézett. A fénycsíkban a barna kanapé sarka látszott. Egyetlen lány sem. Minden tiszta és üres volt. Vajon tényleg csak képzelődött? Hazament, nem merve maradni. A furcsa eset fokozatosan elhalványult az emlékezetében, az napi rutin elnyelte, és nem sokkal később egy örömteli hír is érkezett — Anna megtudta, hogy terhes.
Évek teltek el. Egy egész élet. A nyaralós történet halvány, szinte mesés emlékké változott, aminek Anna már alig hitt. Úgy tűnt, csak egy furcsa ébrenléti álom volt, a fáradt tudat játéka.
Lányuk, Szonja, nőtt – rózsás arcú, vidám, világos, mint a len, két hófehér masnival a hajában. Aztán a copfokat divatos bob váltotta, a masnikat fejhallgatók. És íme, Szonja, magas, karcsú szépség, ugyanazokkal a nefelejcs-kék szemekkel és csintalan pisze orrocskával, ünnepelte tizenhatodik születésnapját.
— Anya, menjünk a nyaralóba ünnepelni a születésnapom? Már meleg van, tüzet is rakhatunk! A barátaim jönnek, és… és Mitya Nazarov is ott lesz. Ugye jó, anya? — Szonja könyörgő tekintettel nézett rá, és Anna nem tudott ellenállni.
A terv megszületett. Alexej, mint mindig, péntek este kellett volna, hogy visszatérjen az üzleti útról, Szonja pedig könyörgött, hogy korábban mehessen, hogy előkészíthessen mindent a bulira. Mitya, régi barátaik fia, aki megszerezte a jogosítványát, a vasútállomáson várta őt.
Pénteken Anna, a teendőket elintézve, rohant a nyaralóba, hogy segítsen a lányának. Nedves föld, fű és frissesség illata szállt. Az eső után minden smaragd zölden ragyogott. Mitya autója nem állt a kapunál. Anna belépett a házba.
Csend. És ismét… ugyanaz a fájdalmasan ismerős kép. Az ajtó résnyire nyitva. A verandán, egy széken Szonja átázott kabátja lógott. Az asztalon egy csésze félig megitt teával.
Jégként markolta meg Anna szívét. Szinte lélegzet nélkül lépett a nappaliba. És megbénult.
A zöld kanapén, ugyanabba a kockás takaróba burkolózva, aludt a lánya. A világos haj szétterült a párnán, az arc pirosló volt. A szoba ugyanazzal az arany fényáradattal telt meg. A rugó nyikordult, Szonja megmozdult és résnyire nyitotta a szemét. Nefelejcs-kék, álmos tekintet.
— Aaaaanya, de jó, hogy eljöttél! — hangja álmosan rekedt volt, pontosan úgy, mint akkor, sok évvel ezelőtt. — Képzeld, Mitya autója lerobbant, én a vasútállomástól gyalog mentem az erdőn át, az esőben. Teljesen eláztam, iszonyúan megfagytam. Mitya utána jött, teával kínált, most a gyógyszerért ment, és én tüsszenteni kezdtem. Anya, olyan gondoskodó… és te szereted őt?…
Ő ült, betakarózva a takaróba, a zöld kanapén. Pont azon a kanapén. Öt éve vették, amikor a régi barna végleg összedőlt.
„Hiszen már láttam ezt” — suttogta magában Anna, és libabőr futott végig a hátán. Nem félelem volt ez, hanem áhítatot keltő, a lelket dermesztő izgalom a csodától. Az a nap. Hangok. Nyikorgás. Alvó lány. A „mama” szó. Ez nem volt hallucináció. Ez egy röpke ablak volt, egy repedés az időn, amin keresztül megmutatták neki a jövőjét. Megmutatták a lányát.
Este megpróbálta elmesélni Alexejnek az egészet.
— Ó, Annuska, szerelmem — csak nevetett, és átölelte. — Olyan szép, mint mindig, és a fantáziád is elsőrangú. Nem változol semmit.
Anna nem erősködött. A férfiak ritkán hisznek ilyesmiben. De most ő már biztos volt. Látta a holnap tükörképét. És a kanapé akkor zöld volt. Teljesen zöld.
A csodák megtörténnek. Csak nem mindenkinek adatott meg, hogy meglássa őket.
