Éveken át verte őt. Egyik éjjel a kis, mezítlábas lábak feldobták az ágyból. Egy történet, ami hátborzongató.
Az első hang átszakította a mély, nyugtalan álom sűrűségét, mint a rozsdás szög a korhadt fában. Gyenge, vékony volt, alig különbözött a padlódeszkák nyikorgásától vagy a szél süvítésétől a kéménycsövön. De az anyai szív, ez az örök, fáradhatatlan őrző, azonnal reagált rá, görcsösen összehúzódva a mellkasban.
Arina nem nyitotta ki a szemét, csak figyelmesen hallgatózott, teljesen a hallásának szentelve magát. Teste tompa és engedetlen volt a rövid, nyugtalan álmokkal teli éjszaka után. Úgy tűnt, mintha csak egy pillanatra hunyta volna le a szemét, és kint, a dérlepte ablaküveg mögött, az ég már feketéből sötétkékre váltott, érett szeder héjához hasonlóan telített árnyalatban. „Hamarosan hajnal… — villant át fáradt gondolata. — Hamarosan…”
És ismét — ugyanaz a hang. Már tisztábban. Nem is nyögés volt, hanem panaszos, szaggatott sóhaj, alig jutott át a házat megtöltő fülsüketítő horkolás kakofóniáján. Ketten horkoltak: a férj, aki mellette hevert, hatalmas és mozdulatlan, akár egy kődarab, és az anyós, aki a meleg kályhapadon helyezkedett el. A férj, Tihon horkolása mély, dörgő volt, mint a vihar előtti menydörgés. Elnyomta, betöltötte a teret, mindenütt jelen volt. Az öregasszony viszont halkabban szuszogott, morgolódva, akár egy félálomban lévő kiskutya a kályhapadon.
Arina rettenetesen nem akart megmozdulni. A gondolat, hogy felkeljen, gyertyát gyújtson és felmásszon a fekvőhelyre, fizikailag is megrémítette. Ha felébreszti az anyóst, egész nap nyöszörögni fog, panaszkodik a csontfájdalomra és az álmatlanságra, és szemöldökét ráncolva a menyére sandít, mintha ő lenne a hibás az éjszakai nyugtalanságért.
„Csak álmodtam… — próbálta kétségbeesetten megnyugtatni magát Arina, az arcát a hűvös párnához szorítva. — Majd elmúlik. Mindig elmúlik…”
— Ma-a-ma… ma… ü-ü-ü…
Arina szíve összeszorult és megállt. Felismerte azt a hangocskát, mely fájdalomtól és vágyakozástól volt átitatva. Őt hívta, és csak őt, a középső lányát — Alenkát. Már nem maradt erő feküdni. Óvatosan, mint egy télen elhízott macska, Arina igyekezett kikecmeregni a durva takaró alól, vigyázva, hogy ne érintse a férje hatalmas testét. A terhesség szinte állandó állapottá tette számára a mozgást, nehézkessé és ügyetlenné. Kínosan mozdult, és a merev copfja véletlenül arcul csapta Tihont.
Ő megrándult, pislogott, szemei kitágultak, őrültek, mintha nem látnának, tele az éjszakai rémülettel. Keze, nehéz és callusos, ösztönösen markolta meg az ágy szélét.
— Nem! Nem ivott, nem vert! Ne hozd össze, kérlek! — lihegte rekedten, álmából felszakadó hangon.
— Én vagyok az, drágám. A gyerek sír. Aludj, — Arina hangja lágyan, majdnem kedvesen szólt. Megigazította a takarót, érintése könnyed és gyors volt. Tihon motyogott valamit, tehetetlenül oldalra fordult, és szinte azonnal újra horkolni kezdett, mintha fel sem ébredt volna.
Arina arcán rövid időre átsuhant a bosszús, keserű mosoly árnyéka. Mindössze két évvel ezelőtt ez a jelenet teljesen másként zajlott. Amikor Tihon részegesen tért haza, az otthonuk pokollá vált. Őt pusztán úgy verte, „csontjaimnak bemelegítésként”, ahogy cinikusan magyarázta. A gyerek sírása a fekvőhelyről csak ingerelte. A nagyobb fiúk próbálták megvédeni az anyjukat, az anyós pedig, tehetetlenül, gyötrelmes üvöltést hallatott a kályhán, mintha a halottat siratná. Az egész család folyamatos félelemben élt a váratlan dühkitöréseitől.
— Tűrj, kiscsillag, hová mész? Bárcsak elrohadna a keze, az átkozotté! Egészben apjára üt, az utálatos apjára! — siránkozott utána az öregasszony, miközben Arina testén a zúzódásokat és horzsolásokat sűrű, ragadós mézzel kente be, és rongyokkal tekerte be. — Bárcsak üres lenne számára a túlvilág!
A fordulat furcsa és misztikus módon következett be. Egy különösen nehéz éjszaka után, amikor mindenki, kimerülten és rémülten, végre nyugtalan álomba merült, részeg Tihon hatalmas csattanással zuhant le az ágyról. A zaj olyan volt, mintha egy gerenda zuhant volna le. Arina pánikba esve gyújtott fáklyát, miközben hallotta férje érthetetlen, állati rémülettől átitatott üvöltését:
— Hagyjatok! Áj! Ó, fáj! Vigyétek el őket!
A remegő fényben férje arca babonás félelemtől torzult. Visszahúzódott a padlón, elhessegetve a láthatatlan ellenségeket.
— Ledobták! Rájuk tapostak! Ki volt az?!
— Kis lábacskákkal! — lihegte, vad dühvel meredve a fekvőhelyre, ahonnan a rémült gyerekarcok néztek rá. Mindenki a helyén volt.
— Csak álmodtad! Túl sokat ittál, kis kígyó! Hagyd az embereket aludni! — morogta az anyós a kályháról. — Vagy talán ördögök jártak nálad a súlyos bűneid miatt…
A csoda megismétlődött. Még kétszer, amikor Tihon fel akarta emelni a kezét a felesége ellen, ismeretlen erő éjjel lesodorta a földre, és módszeresen taposni kezdte, zúzódásokat hagyva a hátán. A harmadik alkalommal már ökölbe szorította a kezét, de megdermedt; szemeiben felvillan a régi, éjszakai félelem. Csak szitkozódott a fogai között, majd visszahanyatlott az ágyra. Aznap éjszaka békésen aludt. Azóta több mint egy év telt el, és a házban csend és nyugalom uralkodott. Tihon mintha teljesen megváltozott volna. Arina kivirult, arcáról eltűnt minden aggodalom, és békés mosoly ragyogott rajta.
A szomszédok suttogták, hogy a házimanó megleckéztette a gazdát, és tanácsolták, hogy ne felejtsék el megköszönni a láthatatlan védelmezőnek. Arina így is tett: a kályha mögé tett egy kis fazekat friss tejjel, rátett egy szelet kenyeret, vagy ha sikerült szerezni, egy édes mézes süteményt, miközben így mormolta: „Köszönöm, nagypapa-házimanó, a kegyelmedet. Fogadj vendégségbe, kedvesem.”
Amikor Arina odalépett a fekvőhelyhez, egy pillanatra elgondolkodott. Nem akarta átugrani a kályhát, megzavarva az anyóst. Odahúzott egy széket, ráállt, és a sötétben kitapintva a gyerek fejét, halkan megkérdezte:
— Ki nem alszik?
— Anya… én vagyok, — hallatszott Alenka gyenge, idegen hangja. — Rosszul vagyok…
— Mi történt, kicsim? Ó! — Arina tenyerét a gyerek homlokára helyezte, és felkiáltott, hátrahőkölve. — Te egészen lángolsz, mint egy parázs!
— Ráz a hideg… Fáj a torkom, nem kapok levegőt… És minden csontom fáj…
Tehetetlenül sóhajtva Arina egy kanál mézet tett a lány szája elé, megparancsolta, hogy lassan szopogassa, betakarta egy extra bundával, majd visszatért az ágyhoz. De az alvás nem jött. Reggel Alenka állapota romlott. Az anya, hogy gondoskodni tudjon róla, áthelyezte a saját ágyára. Sem ecetes törlés, sem gyógynövény főzetek, sem málna lekvár nem segített. Kegyetlen hideg volt, és a helyi kórház több mint egy óra járásra. Tihon félt a gyereket kocsin vinni, attól tartott, még jobban megfázhat. Két hosszú éjszakán át Alenka lázban forgolódott, rémálmodott, a légzése egyre nehezebb és zihálóbb lett. Olyan volt, mintha a tüdejében nem maradt volna hely a levegőnek.
Arina mellette ült, tehetetlenül törölgetve a lány lángoló homlokát nedves ronggyal, kétségbeesetten mormolva imákat, keverve őket varázsigékkel. Alenka pedig, feledésbe süllyedve, érezte, ahogy az élete lassan elhagyja apró testét. Már nem tudott szólni, nem tudott megmozdulni. És ebben a teljes tehetetlenség pillanatában érezte, hogy valaki könnyedén, kitartóan csiklandozza a sarkát. Valahonnan erőt merítve felemelte nehéz, mintha öntöttvasból lenne, fejét.
Lába előtt állt egy alacsony, kicsivel a macska fölötti, zömök kis emberke. Egészen mintha összeállt volna mohából és öreg fából: bozontos, szőrös, sűrű, kócos, érett rozsa színű szakállal. Vörös, kézzel szőtt vászoning volt rajta, és a bozontos szemöldök alól szigorú, de egyáltalán nem gonosz szénszínű szemek nézték a kislányt. Alenka nem ijedt meg. Egy cseppet sem.
— Mi ez a puhaság, kis szemét? Betegeskedni kezdettél? — mordult rekedt, öreg tuskóra emlékeztető hangján.
Alenka nem tudott válaszolni, a nyelve nem engedelmeskedett.
— Na jó, elég, — morogta a kis emberke zsörtölődve. — Sztrájkolsz itt. Holnap kelj fel, nincs idő puhányoskodni.
Valami puha dolgot tett Alenka lába elé, majd megfordult, és mintha a nagyapa pipafüstje oszlott volna szét a levegőben, eltűnt. Alenka azonnal az ágypárnára zuhant, és mély, megmentő, gyógyító álomba merült.
Reggel teljesen egészségesen ébredt. A gyengeség mintha soha nem is lett volna, a mellkasában könnyedén és szabadon lélegzett, a torka nem fájt. Azonnal eszébe jutott az éjszakai látogatás, és a kezével a takaró alá nyúlt. Az ujjai valami textíliába ütköztek, ami meleg volt. Egy baba volt. Egyszerű, házilag készített, de annyira ismerős és kedves.
— Anya! Jobban vagyok! A házimanó meggyógyított! — ezzel a kiáltással azonnal a kályhához futott, ahol Arina a vasakkal sürgött-forgott.
Tihon, aki a padon aludt tovább, a „házimanó” szóra azonnal kinyitotta a szemét, mintha parancsra tette volna. Arina az első pillanatban nem hitt a szemének, az egészet a gyermek fantáziájának és álmodozásának tulajdonítva, de ekkor Alenka ünnepélyesen átadta neki a talált kincset.
— Nézd! Ő tette oda nekem! Csodálatos!
Arina felvette a babát, és az arca elsápadt. Hátrahőkölve ült le a padra, Tihon döbbent tekintete mellett.
— Te… Te honnan szerezted ezt?!
— Mondom, ő tette a lábamhoz!
— Ég áldja… Ez lehetetlen… — suttogta Arina, reszkető kezeiben áhítattal forgatva a babát. — Ez… ez az én Palanecskám! Én magam készítettem gyermekkoromban! Boldogságra, egészségre, szerencsére kötöztem! Hogy kerestem csak, amikor férjhez mentem és a férjemhez költöztem! Az egész ládát átkutattam — sehol semmi, és most itt van! Mintha a föld alá süllyedt volna!
Alenka tágra nyílt szemmel nézte anyját, Tihon hitetlenkedve pillantott a textil kincsre.
— Akkor a nagypapa-házimanó őrizte meg, — folytatta Arina, hangja reszketett az átélt áhítattól. — És most visszaadta neked. Látod, Alenka, az egészséged és a boldogságod fontosabb volt neki. Megkegyelmezett neked, árva kislány. Most a tied. Óvd, mint a szemed fényét!
Alenka a babát a legnagyobb szentként fogadta el. Palanecskának nem volt arca, csak az idő által elmosódott vonások sejtelmét hordozta. A fején kék kendő, a testén piros, rövid ruhácska volt, oldalra puha, ronggyal tömött karok álltak ki.
— És ne felejts neki tejet is adni, kis drágám, — figyelmeztette Arina. — Mondd neki: „Köszönöm, nagypapa-házimanó, hogy visszaadtad az egészségemet.”
Alenka akkor nyolcéves volt. A következő nyolc évben, egészen tizenhatodik születésnapjáig, Palanecska volt a legmegbízhatóbb, legtitkosabb barátja. A párnája alatt őrizte, magával vitte a folyóhoz vagy az erdőbe bogyót gyűjteni. Megosztotta vele a legbelsőbb gondolatait, a legmerészebb álmait, a legsúlyosabb sérelmeit. A baba persze hallgatott. De Alenkének gyakran úgy tűnt, hogy éppen az ő arctalan feje súg neki helyes döntéseket, és éjszakánként érezte a homlokán a könnyed, megnyugtató érintést, mintha valaki láthatatlan és jóságos simogatná a haját.
Tizenhat évesen Alenka, az új élet hívásának engedelmeskedve, a nagyvárosba — Permbe — költözött. Bájos, szerény és értelmes lányként gyorsan talált helyet szobalányként egy helyi professzor családjánál. Fehér kötény, pontos rend, csillogó parketta és ezüsttárgyak. Megtanult az asztalnál szolgálni, segíteni a hölgynek és lányaiknak öltözködni, kinyitni az ajtót a vendégeknek. Nyár felé a család a nyaralóba készült. A készülődés közepette, miközben a dolgokat kosarakba pakolta, Alenka rémülten vette észre, hogy Palanecska nincs sehol. Átkutatta minden egyszerű holmiját — a baba eltűnt. Gyakorlatilag másnap Alenka lázba esett. Az orvos súlyos diagnózist állított fel: tífusz.
A házigazda, jólelkű ember, kórházba vitette. Kórházi ágyon fekve, lázálomban és lázban, Alenka biztos volt benne, hogy ez a vége. Hogy a védőbábuja nélkül nem éli túl. Két hétig egyensúlyozott az élet és a halál vékony határán, majd a válság elmúlt. Lassanként, kínlódva kezdett felépülni. Közel egy hónapot töltött a gyógyintézet falai között. Megerősödve, közvetlenül a nyaralóba vitték, és az a két meleg, zavartalan hónap az emlékezetében a közelgő vihar előtti nyugalom oázisaként maradt meg.
És a vihar ugyanazon az őszön lecsapott. Ágyúdörgés, lándzsák csattogása és a forradalom lángja kísérte. A Nagy Október mindent felforgatott. A professzori család pánikba esve menekült, elveszve az idő káoszában. Alenka nem tért vissza szülőfalujába. Találkozott egy fiatal, lángoló szemű vörös hadseregessel, és követte őt. A polgárháború viharos éveiben nem egyszer emlékezett hideg rémülettel tífuszára, és hálát adott a sorsnak, hogy átesett rajta, mielőtt a betegség tomboló, könyörtelen járvánnyá vált volna, mely egész állományokat és városokat pusztított.
Ő egy egész korszaknyi életet élt le. A falusi kislány, aki a fekvőhelyen aludt és nádból font lábbelit viselt, tanúja lett a hihetetlen változásoknak: forradalom, birodalom bukása, nagy háború, az ország újjáépítése… Átélte az összes SZKP-vezetőt, ámulattal figyelte az űrutazásokat és az atommag hasadását. Még az új Oroszország első elnöke is életében került megválasztásra. Egészen ősz hajáig, nyolcvankét-három éves koráig szerény technikai munkatársként dolgozott az Atomfizikai Intézetben — egy hihetetlen archívum őrzőjeként. Négy gyereket nevelt fel, nyolc unokát látott, és megérte a sok dédunokát is.
2001-ben hunyt el. Kilencvenkilenc éves volt. Az utolsó napig tiszta eszét és kristálytiszta emlékezetét megőrizte. Kedvenc története, amelyet az öléhez bújó unokáknak mesélt, Palanecska, a rongybaba és a szigorú, de igazságos házimanó nagypapa története volt. Mindezen hosszú évek alatt mélyen a szívében dédelgetett egy halk, apró reményt, hogy a védelmező egyszer visszaadja neki az ő talizmánját.
— Ahol házimanó van a házban, — mondta, — ott mindig süteményillat van, mindig kényelmes és meleg. Ilyen házba mindig vissza akar az ember térni.
A gyerekek teljesen biztosak voltak benne, hogy a nagymama lakásában biztosan van házimanó. Mert Alenka nagymamától senki sem akart elmenni, és a levegőt valami különleges, jó és fényes nyugalom töltötte be.
Egy nap már felnőtt unokája panaszkodott:
— Nagymama, a mi új lakásunkban biztosan nincs házimanó. Vagy a csövet törné el, vagy a vezeték zárlatos, vagy a macska bárhol összemocskolja. Csupa probléma!
Az öregasszony bölcs mosollyal elmosolyodott:
— Akkor próbáld meg odavonzani. A mi falunkban régi szokás volt. Elvettünk egy régi gyapjúcsizmát, kötöttünk hozzá egy zsinórt, és teliholdkor kimentünk a veranda elé. Húztuk magunk után, és hívtuk: „Házimanó-házimama, gyere, lakj nálunk! Finomság és nyugalom vár rád!” A lényeg — ne nézz hátra, és a csizmára se nézz, amíg át nem léped a küszöböt. Próbáld ki egy sima papuccsal és zsinórral.
— Nagymama, mi van, ha valami… más jön? — ijedt meg az unoka.
— Én vallásos voltam, és a tudományt tisztelem, de ebben hiszek, — rázta a fejét az öregasszony. — Anyatejjel szívtam magamba. Csináld, ahogy tudod.
Az unokái számára a történetei csodálatosak voltak, de csupán meséknek tűntek. Milyen megdöbbentek lettek, amikor az öregasszony csendes, békés eltávozása után megtalálták az ágyában. Arca hihetetlenül nyugodt, zavartalan volt, ajkán pedig egy halvány, alig észrevehető mosoly ült, a végre megtalált nyugalom mosolya. És a kinyújtott, az évek nyomát viselő, ráncos tenyéren ott feküdt az a bizonyos, számtalan meséből ismert rongybaba. Arctalan, kifakult kék kendőben és megkopott piros ruhácskában. Az idő által megviselt, de sértetlen. Palanecska. Visszatért gazdájához a legfontosabb, az utolsó pillanatban a hosszú-hosszú útja során.
És a szoba csendjében hirtelen az volt az érzés, mintha frissen sült kenyér, olvasztott tej és a kályha gyantája melege illatozott volna. Mintha valaki nagy, jóindulatú és láthatatlan lépett volna be a házba, hogy elkísérje őt az utolsó útra.
